Hír Interjú Kritika Riport

2013. szeptember 12. 08:00, madainyer

„Látnak a tévében, bejönnek a színházba”

Szente Vajk játszik, ír, rendez, de nem éri be ennyivel. Filmes tervei vannak, és azon dolgozik, hogy a Madách Színház produkciói akár a West Endet is meghódíthassák. A Poligamy bemutatójára készül, s biztosított minket arról, hogy nem fogja megrészegíteni a siker.

vajk5.jpg

Ványa bácsi: Veled nem nehéz interjút egyeztetni állítólag, legalábbis a Madách Színház sajtósa szerint mindig benn vagy a színházban. Itt is laksz?

Szente Vajk: Hát, szinte igen. Általában úgy kezdődik a nap, hogy reggel bejövök, és aztán az esti előadás után megyek haza. Valami dolgom mindig van. Azáltal, hogy a Madách Színházban a repertoár- és az en suite játszás keveredik, több hónap kihagyás után veszünk elő újra darabokat, ezért nálunk állandóan felújító próba van. Most a Mary Poppins tér vissza, és aztán megint hónapokig nem játsszuk, és amikor visszatér a repertoárra, megint próbálunk majd, ahogy a Józsefet, a Macskákat vagy a Spamalotot. És közben próbáljuk az új darabokat, amelyekben hol színészként, hol rendezőként, hol pedig íróként veszek részt, szóval mindig eltelik a nap. De mivel sokféle dolgot csinálok, egyáltalán nem érzem fárasztónak.

Vb.: A rendezés hogy jött?

Sz. V.: Mindig is érdekelt, de persze azt gondoltam, hogy majd egyszer később megpróbálkozom vele. Aztán Szirtes tanár úrnak (Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója – a szerk.) az ötlete volt, hogy az Én, József Attila című új magyar musicalt együtt csináljuk meg, társrendezőként segítsem a munkáját. Így láthattam, hogyan épül fel az elejétől egy előadás. Nagyon izgalmas és komplex volt a feladat, mivel „saját fejlesztés”, nem egy Broadway-musical átvétele. Ráadásul a téma is érzékeny, hiszen csak méltó módon lehet hozzányúlni József Attila életéhez, életművéhez. Aztán volt az évadban egy változás, és keletkezett egy betöltendő lyuk. Szirtes tanár úr kérésére nekiálltam darabokat olvasni, és ráakadtam egy Ray Cooney-bohózatra (One for the pot). Ez lett az 1x3 néha 4 avagy Egyszerháromnéhanégy címmel, amit már egyedül csináltam meg. Azt hiszem sikerült egy bohózatból vígjátékot faragni. Ugyan a szerzőnek már több darabját vitte sikerre a Madách Színház, de ennél a komédiánál a szöveghez is hozzá kellett nyúlnom, mert inkább lazán összefűzött szkeccsekből állt, a mi közönségünk meg inkább a zárt jelenetekre, kerek történetekre kíváncsi. Jól sikerült az előadás, már az első évben több, mint ötvenszer ment a nagyszínpadon, ami elég komoly szám ahhoz képest, hogy a nagy musicalek között játszottuk. Az igazi kihívás a Betörő az albérlőm volt májusban, amivel rendesen megnehezítettük a saját dolgunkat azzal, hogy a szereposztásban nagyon különböző „színésziskolákat”, irányokat raktunk össze, de éppen ettől működik az előadás.

Vb.: Hogyan tudtad magad rendezőként elfogadtatni olyan színészekkel, mint Halász Judit vagy Mucsi Zoltán?

Sz. V.: Nagyon sokat segített az, hogy kellemes, jó emberekről van szó. Amikor felhívtam Mucsi Zoltánt, és a telefonban elmondtam neki, hogy milyen darabról lenne szó, és én rendezném, azt válaszolta, küldjem át a szövegkönyvet. Egy-két nap gondolkodási időt kért, később már azzal hívott vissza, hogy van kedve ehhez a kalandhoz. Amikor ilyen formátumú és engem korábban nem ismerő színészekről van szó, az alapos felkészülés a legfontosabb. Ha ez megvan, elfogadnak partnerként, figyelnek az instrukcióimra.

vajk3.jpg

Mucsi Zoltánnal, a Betörő az albérlőm próbáján

Vb.: És mikor fedezted fel magadban az írói vénát?

Sz. V.: Az első szerepem a Madách Színházban a Volt egyszer egy csapat című Webber-musicalben volt. Vendégként játszottam, akkoriban még a Debreceni Csokonai Színház tagja voltam. Úgy éreztem, volt némi sutaság a dialógusokban, és a saját szövegemet elkezdtem itt-ott átírni, poénokat is tettem a mondataim közé. Szirtes tanár úron, aki egyébként nagyon sokat ad a pontosságra, a felkészültségre, látszott, hogy nyitott az indokolt és kidolgozott változtatásokra, és elfogadta a javaslataimat. Később írtam két dalt a Sors bolondjai című előadásunkba. Disney-rajzfilmslágerek szövegét is magyarítom már egy ideje, így amikor a színház pályázatot írt ki új magyar zenés darabra, megkeresett Galambos Attila, aki Az operaház fantomja, a József és a Producerek magyar szövegét is írta, hogy adjunk be együtt egy darabot. Volt a fiókomban 30 oldal egy pszichoterápián játszódó történetből, Attila javasolta, hogy hozzam el, és folytassuk azt. Végül otthon kitöröltem az egész szöveget, és csak egy üres lapot vittem neki. Úgy akartam, hogy írjuk inkább együtt. Így csak az alapszituációt tartottuk meg, és ami kijött belőle, az sokkal „darababb” lett, mint amilyennek az én írásom indult. A pályázati kiírás a stúdiószínpadra szólt, így nagyon meglepődtünk, amikor a kész darabot látva Szirtes tanár úr húzott egy merészet, és átrakta a nagyszínpadra. Nagy öröm volt, hogy a nézők szeretettel fogadták ezt a nem szokványos musicalt hat székkel és hat színésszel, már túl van a 80. előadáson.

Vb.: A Csoportterápiában tűnt fel először a Madáchban az utóbbi években a színházi fősodorból kimaradó Dobos Judit is. Őt te hoztad?

Sz. V.: Igen, én javasoltam, hogy Juditot hívjuk el erre a szerepre, és azóta otthonra lelt itt nálunk: már az ötödik darabját próbálja itt nálunk. Elképesztő tehetség, nagyszerű színésznő.

Vb.: Főszerepeket játszol, rendezel, írsz, és mindehhez vagy 32 éves. Képes vagy megélni ezeknek a sikereknek az örömét? Meg szoktál állni egy pillanatra, és kimondod magadnak, hogy örülni kell, hálát adni a sorsnak?

Sz. V.: Érdekes ez a kérdés, nemrég én is feltettem magamnak, illetve azért feszegettem magamban, mert tudom, hogy nem. A Csoportterápia, vagy a Betörő az albérlőm után is inkább arra koncentráltam, hogy jó, ez rendben van, de mi a következő? Persze lehet, hogy nem teszem jól, mert mindent minimumnak veszek, aztán, ha egyszer nem sikerül megugranom a lécet, megeshet, hogy azt súlyos kudarcként fogom megélni.

Vb.: És attól nem félsz, hogy megbetegít a siker? Úgy elszállsz, hogy magaddal sem állsz majd szóba…

Sz. V.: Azt hiszem, ez a veszély nem fenyeget, képes vagyok a földön tartani magamat. Objektíven látom a képességeimet, tudom, hogy mit tudok megcsinálni, és mi az a szint, amit nem tudok megugrani. Lefutok bármikor 10 kilométert, de nem vágok bele egy maratoni távba, ha nem értem még meg rá.

Vb.: Mennyire volt számodra probléma a pályádon, hogy alacsony növésű vagy, így bizonyos szerepkörökről talán eleve le kellett mondanod?

Sz. V.: Azt hiszem, szerencsém van, hogy az alkatom és a személyiségem összetalálkozott, így nem emlékszem, hogy ez valaha is gondot okozott volna. Persze, hogy lelkem mélyén sem ábrándoztam Laurence Olivier szerepköréről, vagy eleve csak más úton indultam el, azt már nem tudnám megmondani. De hamis illúziókat nem táplálok. Ahogy Latinovits Zoltán írja a könyvében, a színház könyörtelen önismeret. Amit pedig alkatomnál, lehetőségeimnél fogva nem tudok eljátszani, azt kiírom, vagy „kirendezem” magamból.

Vb.: Ismét bemutatóra készülsz, társszerzőként jegyezd a Poligamy című filmből készült musicalt is. Szerintem nem volt egy jó film. Miért éreztétek, hogy darabot kell csinálni belőle?

Sz. V.: Viszonylag új jelenség és egyelőre még kiaknázatlan a film alapján készült színpadi adaptáció. A Madáchban már van ennek múltja, elég, ha a Diploma előttre, a Spamalotra vagy a Betörő az albérlőmre gondolunk. De még számos lehetőség rejlik ebben. Eleinte régi magyar filmek musicalesítésére gondoltunk, de nem korhű kuplékkal, slágerekkel, hanem mai, modern zenei világgal, mai látvánnyal. Aztán a Haction című sorozatban együtt dolgoztam Orosz Dénessel, akinek a Poligamy volt az első rendezése. Elemezve a filmet úgy éreztük Szirtes tanár úrral, hogy benne van egy jó első felvonás, nagyon jó az alapötlete, az elköteleződésre képtelen fiatalember belső utazása. A megfejtés a film líraiságával elfedhető, de nekünk a színpadon konkrét válaszokat kell adnunk, így tudtuk, hogy kell egy erős második felvonás. Végül vadonatúj szövegkönyv született. A darabon ugyanaz a csapat dolgozott, mint a Csoportterápián, sőt szerencsére társszerzőként végül a tanár úr is beszállt. A dalszövegeket Galambos Attilával írtuk. Nagyon élvezetes volt az alkotói folyamat, úgy képzelem, ilyen szabadságban dolgozva, nyitott gondolkodással jönnek létre a West End vagy Broadway produkciói is.

vajk2.jpg

Mahó Andreával a Mary Poppinsban

Vb.: Jobb lesz, mint a film?

Sz. V.: Mindenképp más lesz. Például a filmben nincs mellékszál. Egy nagyszínpadi musical nem élhet meg mellékszál nélkül, így a darabban már van.

Vb.: Filmforgatókönyvet írnál?

Sz. V.: Igen, sőt van is egy futó projektem, de erről most még inkább nem beszélnék.

Vb.: Mi most a következő lépés a pályádon? Várod, vagy megteszed?

Sz. V.: Semmiképpen sem várom, nem így működik ez a világ. Most a film a következő és készülök egy komolyabb rendezésre is, egy nagyszabású zenés darabot vihetek színre rövidesen. Szerzőként egyszer valami nagyobbat is írnék. Ha eddig S-es méretűeket írtam, most már M-nél tartok, és talán eljön az L-es méret is. Közben arra is ügyelni kell, hogy a darabírásnál nem elég egy jó sztori ötlet, hiszen arra is gondolni kell, hogy az előadás beférjen a színházba, és a Madách anyagi lehetőségeit se haladja meg a kivitelezés. Azon is dolgozom, hogy egy-egy itthon sikert, mint a Csoportterápia, vagy amilyen reményeim szerint a Poligamy lesz, valahogy megpróbáljuk külföldön is bemutatni. Persze tudom, hogy ez nem úgy működik, hogy az ember besétál egy londoni vagy New York-i színházi producer irodájába, és pár perc múlva már kezet is rázunk. Nehéz ügy, de hátha sikerül.

Vb.: Színházban nézőként is előfordulsz?

Sz. V.: Nagyon is. Sokat járok vidékre is, a tavalyi évadban láttam előadásokat Szolnokon, Egerben, Győrben és persze Békéscsabán, ahol felnőttem. Pesten mindig megnézem az Operettszínház produkcióit, mert kíváncsi vagyok, hogy ők hol tartanak a musicaljátszásban. És járok a Szkénébe Pintér Bélát nézni, a Katonába, ahol sok barátom is van, és nagyon szeretem az Örkény előadásait is.

Vb.: Egy ideje tévézel is, a Magyarország, szeretlek! műsorvezetése mit jelent számodra a színészi pályádon?

Sz. V.: Elsősorban ismertséget. Látnak a tévében, bejönnek a színházba.

Vb.: Apropó ismertség. Bárdos András írt egy könyvet Kern Andrással, amelyben szerepelsz. Kern egyik sztorijában egészen pontosan. Idézem: „Álltam sorba csirkés szendvicsért, csak várni kellett, mert éppen nem volt csirke, szóval álltam a sorban, amikor pár méterrel mögöttem mondja egy férfi a feleségének, hogy figyelj már, ott a kedvenced! És mutat felém! Kicsit kihúztam magam, miközben az asszony kérdezte, hogy hol. Hát ott megy, folytatta az ura, nem látod? És túlmutatott rajtam ugyanabba az irányba. Ott, a Szente Vajk!”

Sz. V.: Igen, ismerem a sztorit Kern András mesélte. A könyvet még nem olvastam, de megvettem az édesanyámnak karácsonyra. A sztoriból nem kell messzemenő következtetéseket levonni. A televízió hatalma, semmi több. Még nagyon sokat kell tennem azért, hogy ez ne csak egy vicc legyen.

szente vajk madách színház szirtes tamás poligamy

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek