De Sade márki sötét, erőszakos és szexuális regényét látványosan vitték színre a Trafóban. Az erkölcsösség baromság, bűnösnek lenni jó.

Fotó: Vermes Kata

A Justine című regény két lányról szól, az egyik bűnben, a másik tisztaságban éli le életét, kérdés, kinek mivel kell szembesülnie életében, és hova juthat. Nagy meglepetést nem árulunk el, a történet tanulsága annyi, hogy ha már megdugnak, akkor próbáld meg élvezni, vagyis nem érdemes konokul az erkölcsös úton haladni, hiszen ez a bűn világa, amiben a bűnösnek minden könnyebb. Aktuális, persze, elsősorban mindig az olvasó (itt: rendező) teszi aktuálissá, aki önkéntelenül is saját történeti kontextusában értelmezi a szöveget. A Justine rendezői szempontból komoly bátorságpróba: mit lehet kihozni egy kemény, sötét, szexuális és morális ügyekkel foglalkozó 18. századi szövegből ma?

De Sade márki már nyomdába küldte a Justine levonatát, amikor a rendőrök letartóztatták, majd elmegyógyintézetbe küldték. Róla elég sokat lehet tudni, a szexuális szabadság és a szado-mazo voltak legfontosabb témái, a Szodoma 120 napjából Pasolini rendezett filmet. Az előzetes ismereteim alapján arra készültem, hogy majd a sötét szexualitás üli vidám torát, mindenki égnek álló fasszal közlekedik a színpadon, a takarásban megkorbácsolják egymást a színészek, hogy a nagy moralizálás őszinte legyen, és mindeközben mindenki úgy beszél, mintha egy fiú öltözőben lennénk. Persze nem ez történt, ami számomra nagy megkönnyebbülést jelentett.

Ez a Justine-feldolgozás kétszer-háromszor meg lett csavarva: ha Walt Disney adaptálná de Sade márkit, az ilyen lehetne. Látványos, szórakoztató és könnyed műnek mutatja magát, hogy erkölcsi kérdésekről, bűnről, döntésekről és erényről beszéljen. Ja, és mindezt a 80-as évek szintipopjára írt szövegekkel!

Az alkotók nem káromkodással vagy a KDNP-sek provokációjával akarták a nézőket megfogni, hanem erős, a Sin City legjobb képregénylapjait (ahogy mindig esik az eső!) megidéző látványvilággal: zsinórok osztották fel a teret, amik egyszerre funkcionáltak térelemekként és díszletként, valamint vászonként, amit folyamatosan megvetítettek.

Az előadás hetven perce olyan volt, mintha bevennénk a szánkba egy nagy maroknyi színes robbanós cukorkát. Pattogott, pörgött az előadás, egy pillanatra sem ült le, viszont színes és látványos volt, de ahogy a cukorka pontos ízére, úgy az előadás apró részleteire, mondataira alig emlékszem. Talán túl erős lett a díszlet és az art directori munka. Nem mindig lettem volna szegény színészek helyében, mert nemcsak saját szerepükkel kellett foglalkozniuk, hanem a főszereplővé hatalmasodó látványvilággal is. Mellesleg ez nem véletlen: szintén a Trafóban mutatták be Kálmán Eszter Hamupipőke című előadását, amiben egy színész sem kapott szerepet, nem is volt szükség súgóra! A rendező azon kevesek közé tartozik, aki a színészeket, a szöveget és a díszletet, jelmezt is magába foglaló látványt egy egészként kezeli.

Ebben viszont voltak színészek: Gergely Katalin alakította a naiv, tiszta és erkölcsös Justine-t, aki folyamatosan próbál a bűnnek ellenállni, de mindezt kis hatékonysággal teszi. Mármint az ellenállást, mert karaktere szépen ellenpontozza Gera Marina vörös ruhás jó csaját, Juliette-et, aki a bűn útján viszonylag könnyen jut előre. Mindketten a Táp Színházban fejlődnek. A leghálásabb szerepe a sok különböző szerepben megjelenő Andrássy Máténak volt, akit régóta nagyon sokra tartok, de hogy így énekel, azt a fene sem gondolta volna.

A filozófia kísérlet azt vizsgálja, hogy a két, fiatalon elválasztott nővér hogyan járja be útját. Epizodikus és izgalmas alkotás, ami természetesen nem probléma nélküli. A Justine nehéz dolog lehet a színészeknek, mert megállás nélkül énekelniük kell. Ezt tüdővel is nehéz lehet bírni, nem véletlenül reflektál Gera Marina kétszer is a kifulladásra, egyszer az MC Hammer Can't touch this megidézésekor.

A két életút közötti különbség látványban, külsőségekben sokkal jobban megjelenik, mint dramaturgiában vagy szövegszinten. Nekem sokszor problémát okozott az állandóan énekelt szövegek megértése, követése, amire csak ránehezedett a dalok világa. Madonna, Cindy Lauper, Bryan Adams vagy Whitney Houston ismert és szétjátszott popslágereiből indul ki minden színészi megszólalás. Emiatt a befogadás első szintjén azzal vagyok elfoglalva, hogy felismerjem a dalt, majd persze nevetek rajta, de emiatt a második szinten már nem figyelek a szövegre és mondanivalóra.

A darab komolyabb problémája is ide vezethető vissza: a zenei és vizuális külsőségek rengeteg színészi és dramaturgiai történést elfednek, amelyek viszont elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a Justine-történet átjöjjön. A Trafóban most két alkalommal játszották, a szombati előadást a nézők szerették, talán jut még a darabnak lehetőség, hogy kiforrja magát, mert megérdemelné.

 Az Indexvideó kint járt a főpróbán: