Hír Interjú Kritika Riport

2013. november 26. 13:03, julcsifrindt

Beszélő lovak a Marson

Pizzára nem való ketchup. Ez is kiderül a Csoda és Kósza élő hangjátékából, amelyben a gyerekeket partnernek tekintik, a mesét pedig az előadás és a gyermeki képzelet együtt elevenítik meg.

Czigány Zoltán meséjét állították színpadra az Örkény színházban. Gyermek- és ifjúsági előadásként hirdeti ugyan magát, de ez ne tartson vissza egy felnőttet sem, aki felszabadultan akar nevetni  két hóbortos ló kalandjain.

D  YT20131122004
Fotó: Illyés Tibor
 

Megtelt kisiskolásokkal a nézőtér a bemutatón, izgatott gyerekek zsivaja fogadta a Csoda és Kósza színészeit, megelőlegezett tapssal vette kezdetét a színpadi hangjáték. Az első Csoda és Kósza könyvből választották a kezdő történetet, méltán, az egyik legerősebb fejezet a sorozatból. Két ló elszabadul a Puszta Pizzériában, Kósza a bajkeverő, rákényszerül, hogy pizzát készítsen egy miniszternek, nem is retten vissza a feladattól, habár a pizzáról csak annyit tud, hogy kerek és lapos. Kétségbeesésnek semmi nyoma, feltúrja a konyhát, és emberi fogyasztásra ugyan alkalmatlan alapanyagokból, de összeüt Tök Elek miniszter úrnak al dente, egy igazi Puszta Pizzéria specialitást: bádog pizzát. Tök Elek, a teljesen tökkelütött miniszter minőségi műfogsora viszi a bádogot, tehát elégedett, így mindenki elégedett. A vendégkönyvbe is beír, teljesen értelmetlen mondatokkal ugyan, de megköszöni a hozzá méltó tökéletes fogadtatást, s kiváltja talán a legnagyobb nevetést (persze csak a szülők között) itt elhangzott mondatával: „aláírás: dr. S... Ütőtök Elek”.

Czigány Zoltán könyveit olvasva azonnal kirajzolódik előttünk a két beszélő ló személyisége: az örökké elkószáló Kósza igazi mókamester, és Csoda, a csodaló az eszes, bátor, aki minden alkalommal megoldja a bonyodalmat, és megmenti általában (torkos ló lévén) az éhségtől agonizáló társát. Znamenák István játéka nem adta át Csoda agyafúrtságát, s az ebből fakadó gúnyt, mellékszereplő maradt Gálffi László Kószája mellett. A két tulajdonos a könyvben humoros, igazi tanyasi gazdálkodó páros:  Sajó bácsi, Vajda Milán- és felesége Gyöngyi néni Pogány Judit hű megformálásában kelt életre. Gyöngyi néni egyszerűsége, és nagy szíve tükröződött Pogány Judit gyermeki bájában. Vajda Milán még meg sem szólalt, már mindenki felnevetett Sajó bácsi mamlaszságán. Bár önállóan is megállták a helyüket, mégis az egymással való kontaktusban születtek meg igazán a karakterek. Ők ketten egymásnak felelgettek a színpad két végéből, Sajó bácsi sokszor tényleg a falnak beszélt, így lettek nagyon erősek, és éltek igazán a párbeszédek kettejük között.

Nehezebb dolga volt a narrátoroknak, de mivel mindannyiuk kapott, ha nem is személyiséget, de egy vissza-visszatérő kiemelt tulajdonságot, közöttük is létrejöttek valódi interakciók. A mesélő néhol tudálékos voltát megjelenítendő egy ponton félbeszakadt a cselekmény, Vajda Milán kiállt a színpad szélére, és kávét szürcsölgetve megtanította nekünk, hogy az olaszok nem tesznek kechupot a pizzára, majd folytatódott minden ott, ahol abbamaradt. Belesimultak a fél-egy perces közjátékaik a történetbe, nem zavarták meg a mesét, és ezáltal nem csak főszereplőket, és „szükségszerű” mesélőket láttunk a színpadon, hanem anyukákat, apukákat, akik a gyerekeiknek próbálják megtanítani, hogy a képzelet határtalan, és igenis léteznek beszélő lovak, akik disznóólból, és traktormotorból készült rakétán jutnak el a Marsra.

A gyerekek bevonása sem maradhatott ki az előadásból, kisebbek-nagyobbak felváltva ötleteltek, mi minden kerülhet egy miniszter pizzájára, ami nem oda való. Majd véget ért az első mese, és a gyermektorkokból egyöntetűen „igen” hangzott fel a meséljünk-e még? kérdésre. Szintén az első kötetben található a második mese, a Csoda és Kósza a Marson. Ezt a fejezetet teljesen átdolgozták, nem is sikerült olyan jól, mint az első mese, vagy mint a könyvben. Egyrészt azt az érzést keltette, hogy csak azért variáltak, mert az eredeti mesét rövidnek találták. Másrészt nem hiányzott a gonosz karakter, akit át kell verni, aki elől el kell menekülni. Pont az az ereje és komikuma a történeteknek, hogy nem sablonos elbeszélések, ahol meg kell küzdeni a gonosz boszorkánnyal/sárkánnyal, jelen esetben három fejű marslakóval, hanem, hogy Kószának kell megküzdenie önmagával, hogy épségben maradjon egyáltalán szertelensége ellenére is, Csodának pedig Kószával kell folyamatosan harcolnia, hiszen nemcsak megmenti minden fejezetben, de szinte még neki kell ezért hálásnak lennie.

D  YT20131122002
Fotó: Illyés Tibor
 

A happy end után levezetés helyett még feldobják a hangulatot egy zenés fináléval, kétségtelen, hogy mindenki jó hangulatban távozott a nézőtérről. Öröm volt látni egy  olyan előadást, ami nem  súrolja alulról a gyerekek igényeit.  A produkcióról átjött, hogy eszesnek, érzékenynek, fogékonynak, és mindenekelőtt jóra nevelhetőnek tartják a gyerekeket. Mácsai Pál rendező  nem ámított, nem csapott be senkit, nem húzott a színészekre maszkot, jelmezt, hiszen élő hangjátékot ígért, így sok mindent a gyerekek képzeletére bízott.

És ez remek dolog, hiszen így akár lehetnek beszélő lovak a Marson!

gyerek örkény hangjáték csoda és kósza gyerekelőadás

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr515657666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása