Mi, kérem szeretjük az operettet. Kalocsai Zsuzsáért pedig immár rajongunk. Megnéztük A régi nyárt az Operettszínházban.
Lajtai Lajos és Békeffi István A régi nyár című operettje ritkán játszott darabja műfajának. Nem mondhatjuk, hogy méltatlanul. Kevés igazi slágert tartalmaz, dramaturgiája meglehetősen gyenge, exportcikként sem keresett. Nem egy Csárdáskirálynő, na.
Tudják ezt a Budapesti Operettszínházban is, ezért a nagyszínpad helyett a stúdiószínpadként működő Raktárszínházban tűzték műsorra Szabó Máté rendezésében. Az operett ilyen intim térben olyan, mint egy szobakonyhában tartott orvoskongresszus, a színészek meglepően közel vannak hozzánk: az első sorban be kell húznunk a lábunkat, nehogy az ölünkben kössön ki egy korpulens táncos-komikus. Másfelől ez a közelség nagyobb feladatot ró a művészekre, hiszen az elnagyolt mozdulatok és a karzatig elérő harsányság helyett finomabb eszközökkel kell dolgozniuk. Kis térben ugyanis lebukik minden hamisság.
A régi nyárban az idősödő operettprimadonna, Mária (Kalocsai Zsuzsa) újra találkozik egykori szerelmével, aki 18 évvel korábban elhagyta őt. Jankovits báró (Gergely Róbert) és fia, Miklóska (Kocsis Dénes) megjelenése felidézi a megfakult emlékeket a színésznőben, és úgy rendezi, hogy lánya, Zsuzsi (Bori Réka) ne éljen át hasonló csalódást, női rafinériával és színházi rutinnal hozza össze a fiatalokat. Az operettekben szinte nélkülözhetetlen komikumról – a Mária szegény, mindenkitől pénzt tarháló és wannabe színésznőcskéket hajkurászó rokonát, Trafinát játszó – Faragó András és Mimóza, az öltöztetőnő, azaz Oszvald Marika gondoskodik.
Hogy a gyönyörű hangú Kalocsai Zsuzsa a legjobb magyar operettprimadonna, ahhoz már hosszú évek óta kétség nem fér. Ám karnyújtásnyiról az is egyértelműen látszik, hogy milyen kiváló, sokszínű színésznő is. Az ő Máriájában elegancia, fájdalom, gyermeki játékosság és asszonyi cselszövés mellett megfér a humor is. Kalocsai ezt mind tudja, de egy-egy (mű)szempilla-rebegtetésben, egy-egy hallgatásban, nézésben, finom mozdulatban is ott van az aprólékosan megrajzolt karakter. Alázat, tehetség és a műfajjal való megbonthatatlan harmónia jellemzi Kalocsai Zsuzsa hibátlan alakítását. Ha még szokás lenne az ilyesmi, kifognánk a lovakat a hintójából, úgy vinnénk haza, sőt pezsgőt innánk a cipőjéből. De már nem szokás.
Oszvald Marika az operett maga. Ő úgy tud sok lenni, hogy azt sosem sokalljuk, Mimózát apránként építi, a szolid öltöztetőnőből fokozatosan válik komikusan szerelmes, mindenre elszánt asszonnyá. Faragó Andrással alkotott kettőse sokadjára arat. Faragó Trafinája simlis buffó, szeretnivaló csirkefogó. Kocsis Dénes Miklóskája remek alakítás. Férfibáj, poénérzék, operettaffinitás: pont ami kell. Bori Réka Zsuzsija szerethető, de az énektanárnak azért lenne még dolga vele. Gergely Róbert érezhetően szívesen hallgatja saját hangját, amit tulajdonképpen meg is értünk. Az őszülő halántékú báró megformálásába tényleg belefér némi drámai bájgúnárság. Dézsy Szabó Gábor szódásüveg-szemüveget viselő zongoratulajdonosa egyszerűen vicces, Isztl Melánia és Horváth Mónika színésznőcskéi kisebb, szórakoztató jeleneteikben is egyenrangú partnerei „a nagyoknak”.
Cziegler Balázs ízléses szecessziós díszletét – a rendező egy helyszínre telepíti az operett összes jelenetét – alaposan bemozogják a szereplők, itt-ott elfér egy kisebb táncbetét, pár hölgy a zongorában, sőt egy valódi zongorista is: Mihalics János egyedül pótol egy teljes zenekart. A szövegkönyv elbírt volna némi húzást, aktív beavatkozást egy dramaturg részéről: a fiatalok első látásra szövődő szerelme fájdalmasan kidolgozatlan. Néhány dalért nem lett volna kár: a címadó slágeren kívül a Legyen a Horváth-kertben Budánért fájt volna csak igazán a szívünk.
Szabó Máté ugyan nem varázsolt jó operettet A régi nyárból, mégsem hagyott minket varázslat nélkül. Mert Kalocsai Zsuzsa csodálatos. De tényleg.
Friss a comment.com-on