Slam poetry, rögtönzés, film, sok nevetés; moziba mentünk színházba.

A slam költészet menő, az improvizáció vicces, a filmeket szeretem, a Toldi mozit meg támogatom, ne jusson a Tabán sorsára. Improvizatív filmestre megyek. A Grund Színház előadásának címe: Food Film Fighters. A rendező gondol egy híres filmre. Három slamköltő verset ír arról, amire a film ihleti őket, és ezt elszavalják. Majd a színészek a versek alapján improvizálnak. A közönségnek pedig ki kell találni, melyik filmre gondoltak, zárásként a filmből is levetítenek egy részletet. Az improvizációs színház zseniális vonása, hogy egy előadást akárhányszor meg lehet nézni, hisz mindig más. Az interaktív show során kiderül, a közönség fele már volt korábban Food Film Fighters esten. Húszon- és harmincévesek, mindenki bennfentesnek tűnik. A nagyterem csurig megtelik hétfő este, még a lépcsőn is ül pár ember.

Húsz perc késéssel kezdünk, a fél kilences meghirdetett időponthoz képest. Andrew Hefler rendező vicces tört magyarsággal vezeti a show-t, bevonja a közönséget. Csider István Zoltán slam-verse alatt csokit szór a közönségnek. Itt azt gondolom, talán a Cukorkékség a film. Bár az nem olyan ismert, a megelőző előadásokon olyan kultikusok szerepeltek, mint az Annie Hall meg A keresztapa. Bock Balázs verse a legjobb, de itt elbizonytalanodom, Gábor Tamás Indiana szellemes szavalata után pedig nem tudom eldönteni, A tanú vagy az Egészséges erotika. Valami gyárról van szó. A villámversek viccesek, tele aktuális célzásokkal, aznapi hírekre is. A rögtönzések persze már nem segítenek a film kitalálásában. Boncsér Sára Luca, Fodor Dávid és Ferencz Attila három nagyobb jelenetet improvizál. Egy jó, egy gyengébb és egy fenomenális. Hefler megszavaztatja a közönséget, mi lehet a film, aztán szünetet rendel el, együnk pár falatot. A büfének is meg kell élnie. Ez hát a Food szó helye a címben, a Film is megvan, de miért Fighters? A második „felvonásban” végre megvan a válasz: Charlie és a csokigyár. A nézők fele el is találta. Levetítenek pár részletet a filmből. Szégyenkezem, nem láttam még. A film a szerény moziteremből színpompás cukorkamezőre röpít. Zseni ez a Johnny Depp, imádom. Hunyorogva térek vissza a színházba a filmrészlet után, de Hefler brilliáns lezárást rendel a színészektől: játsszák el a film sztoriját egy percben. Aztán egyre felezi a szintidőt, végül egy 4 másodperces börleszk-esszenciát adnak, nagy feledtető röhögéssel zárul az este.

Az improvizációs színházon nem lehet mély alakításokat számon kérni, a lényeg, hogy viccesek legyenek a jelenetek, de ha valami nem is sikerült, akkor is ugranak a következőre, védőháló nincsen. A két férfi színész nagyszerű, gyorsan reagálnak, eredetiek, még karaktert is adnak futó alakításaiknak. Boncsér Sára Luca produkciójában több a habozás, a panel. Díszlet nincs, táskányi kellékkel teremtenek jeleneteket. Hefler, a rendező profin uralja a műfajt. Eleinte furcsa a vetítővásznon villódzó plakát előtt, külön színpadi megvilágítás nélkül, a kétméteres padkán játszó színészeket figyelni, de idővel elfeledkezem a kellemetlenségekről. Nevettem? Nevettem, ha nem is minden jeleneten.

Trendi, vicces és cool keveréket kapunk: egy csavaros ötlet, egy kis vers, egy kis film, egy kis színház, a szünetben meg lehet társaséletet élni, mindez három számjegyű összegért. Jövő hónapban újabb előadás, a nézőket farsangi jelmezben várják, egy-egy film szereplőit kell utánozni. Addig is megnézem a Charlie és a csokigyárat.