Hullanak a gyilkosok a Játékszínben: a Tíz kicsi négerre nem lesz nehéz eladni a jegyeket. Németh Kristóf megérdemelten kapott szerepet saját színházában.
38 éve halott, Agatha Christie-nek mégsincs kihívója a krimi műfajában. Hogy az írónő a regényolvasók mellett a színháznézőket is meghódította, azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy Az egérfogó című színműve Londonban 1952 óta megszakítás nélkül látható. Az egyik legemblematikusabb Christie-regény, a Tíz kicsi néger színpadi adaptációja is világszerte sikeres, Magyarországon először 1946-ban játszotta először a Művész Színház Várkonyi Zoltán rendezésében, azóta számos alkalommal került repertoárra Pesten és vidéken is.
Az igényes bulvárt megcélzó – ám olykor elvétő – Játékszín műsorán tehát okkal van helye a dramatizált kriminek, a könnyed műfajokban mindig pontos Szirtes Tamás felkérése az előadás megrendezésére is jó döntésnek bizonyult. A politikailag korrekt „És már senki sem” (And Then There Were None) címmel bemutatott előadás híven adja vissza a brit nagypolgári környezetben játszódó formabontó bűnügyi történet hangulatát, feszültségét. A zsebkendőnyi színpadon valóságos bravúr elhelyezni tíz színészt (díszlet: Menczel Róbert), igaz, ahogy azt talán a történet nem ismerői is sejthetik, a tér egyre komfortosabbá válik a szereplők számának szisztematikus csökkenése által.
Az ismert történet szerint tíz ember érkezik egy angol szigetre, ki munkát, ki baráti meghívást kap egy ismeretlentől. A vendéglátó azonban látszólag csak utasításain keresztül van jelen. A három nő és a hét férfi rövidesen rádöbben, hogy egy őrült csapdába estek, aki korábbi – megúszott – bűneikért próbálja levadászni őket, a bosszú stílusos angyala egy gyermekvers szerint halad a kivégzések módszertanában. Azonban a szigeten nem találnak idegent: a gyilkost tehát maguk között kell keresniük.
A három rövidebb felvonásban színpadra állított krimi története jó ütemben, üresjáratok nélkül halad előre, Galambos Attila színpadi szövege csak itt-ott modernizál, azt is ízléses mértékben teszi. A Christie által jobbára kétdimenziósra írt karakterek nem nagyon fognak ki az azokat játszó színészeken, bár Hajdú Steve (William Henry Blore) nem tudja letenni a bohózati manírjait, és ez bizony jókora csizma a színpadi thriller képzeletbeli asztalán. Gálvölgyi János Wargrave bírója visszafogott, elegáns alakítás, izgalmas a gyönyörű Horváth Lilit egy savanyú, bigott vénlány szerepében látni, Lévay Viktória Claythorne kisasszonya, Mackenzie tábornoka igazi Christie-i figurák. Az előadás legjobbja maga a Játékszín igazgatója, Németh Kristóf. Az életművész Lombard kapitány szerepe talán a leginkább alkalmas a színészi sokszínűség megmutatására, Németh magabiztosan ugrik a laza hedonista nőcsábász karakteréből az akcióhős katonáéba, hol tenyérbe mászóan magabiztos, hol az életéért retteg.
A regényhez képest alternatív befejezés kétségtelenül színházbarátabb az eredetinél. Többet nem mondhatok, hiszen ez egy krimi…
Az És már senki sem könnyedén csúszik le egy színházi vacsora előtt. Kellemes időtöltés, jó kis este.
Friss a comment.com-on