Hír Interjú Kritika Riport

2015. január 07. 13:17, iolé

Alföldi árulói

A Vígszínház előadásából nem derül ki, Alföldi Róbert miért tartotta fontosnak Shakespeare Julius Caesarjának színrevitelét. A bemutatóról vendégszerzőnk írását olvashatják.

 

juliuscaesar ea 01 domolky daniel PRINT 017
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

 

Shakespeare történelmi drámáit (is) akkor érdemes elővenni, ha valami fontosat akar vele elmondani itt és most a rendező és az alkotógárda. A Julius Caesar mellett a római történelem eseményei, illetve alakjai ihlették a Titus Andronicust (máig él bennem Zsótér revelatív rendezése a Kamrában, és Bocsárdi László remek gyulai értelmezése), a Coriolanust és az Antonius és Kleopátrát. Milyen jelenidejű, húsba vágó kérdéseket tesz fel Alföldi a Julius Caesar kapcsán, s milyen válaszokat talál a kérdéseire Shakespeare-ben, illetve a dráma értelmezésében? Természetesen azt is fel lehet vetni, hogy vajon mennyire építhet az előadás a közönség történeti ismereteire? Egyáltalán, kell-e törődniük az alkotóknak azzal, hogy a néző értse, tudja, kiket, milyen történelmi események szereplőit látja a színen? Bár ne lenne igazam, de az a gyanúm, hogy a Vígszínház nézőterén ülők döntő hányadát komolyan zavarba lehetne hozni, ha az i.e.1. századi római történelem első és második triumvirátusának eseménytörténetéről, vagy a drámában felbukkanó történelmi alakokról faggatnánk őket, vagy akárcsak hozzávetőlegesen is pontos képet kellene rajzolniuk a Julius Caesar cselekményéről.

 Mert ebből az előadásból azt értjük, hogy van egy kissé tohonya, végtelenül naív, talán szerethető, ám könnyen indulatba jövő Caesar (Hegedüs D. Géza pontos, szép alakítása), aki mintha szándékosan rohanna a vesztébe, amikor minden figyelmeztetés, aggódó, emberi szó és egyértelmű, isteni jósjelek ellenére i.e. 44. március Idus-ám elmegy a senatus-ba, ahol aztán annak rendje és módja szerint a hatalma ellen szerveződött összeesküvés résztvevői, élükön nevelt fiával, Brutus-szal (et tu, mi fili, Brute?!) meggyilkolják. De azt, hogy mi vezetett a gyilkossághoz, kinek mi baja volt Caesarral, ebből az előadásból – és e ponton az előadás utáni, nyilván nem reprezentatív, de azért gyanút keltő eredményre vezető, előcsarnokbeli kérdezősködésemre hivatkozhatok – nem derül ki.

 

juliuscaesar ea 01 domolky daniel PRINT 024
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

 

Hevér Gábor Cassius-a a kivétel: nála érzékelhető, hogy ő őszintén fél Caesartól, attól, hogy az első triumvirátus harcaiból győztesen kikerült Caesar most, teljhatalma birtokában, egyeduralkodói terveket dédelgetve lelkében tönkreteheti a köztársaságot. Ő nem hiszi, hogy őszinte volt Caesar gesztusa, amikor előző nap háromszor is visszautasította a senatus által felajánlott koronát. A többi összeesküvő – Casca (Fesztbaum Béla), Decius (Csöre Gábor) és Cinna (Józan László), s az őket kísérő statisztéria – hálátlan szerepbe kényszerül: elnagyolt, egyénítetlen alakok maradnak mindvégig, akikben egyetlen pillanatra sem csökkenő hőfokon forr az indulat. Mindig, minden szituációban nagyon elszántak – akár gyilkolni kell, akár meghalni a harcmezőn-, szavaik és tetteik a jó ügy érdekében a halált is vállalni kész rómait írják le. Mindössze az nem világos, hogy mi ez a jó ügy.

A legnagyobb baj azonban, hogy a főszerepet jól érzékelhetően teljes erőbedobással, színészileg igen magas színvonalon alakító László Zsolt m.v. (Brutus) alakja és pozíciója is éppen ennyire kontúrok nélküli. Arra a shakespeari, élesen hangsúlyozott, belső konfliktusra, hogy az egykori őszinte szeretet és tisztelet hogyan és miért vált át orvgyilkos indulattá, alig-alig találunk utalást szerepértelmezésében, játékában. Ami Shakespeare-nél még többé-kevésbé világos, vagyis hogy Brutust valóban nem saját érvényesülésének vágya hajtja, amikor az összeesküvők élére áll, hanem a közjóért aggódik őszintén, szíve mélyéből jövően, a köztársasági értékek eltörlésével fenyegető veszélyt lát Caesarban, Alföldi rendezésében jószerivel semmi nem maradt. Látunk egy a többiekhez hasonlóan elszánt Brutust, aki ugyan meggyilkolja Caesart, de a hogyan tovább?-ról semmilyen elképzelése nincsen. Az ostobaságig fair play játékos, akit könnyedén semmisít meg a számító, gonosz, korrupt és kegyetlen Antonius (Stohl András sokadik velejéig erkölcstelen figura-remeklése; egysíkú, de hibátlan alakítás, a Temetni jöttem Caesart, nem dícsérni…-monológját tanítani lehetne).

Hátborzongatóan igaz és meggyőző ugyanakkor Alföldi értelmezése a Caesar meggyilkolását cinikusan ürügyül a véres bosszúra felhasználók bemutatásában (Antonius mellett Octavius Caesar, a későbbi Augustus – Varju Kálmán hidegvérű, gesztusok és hangerő nélkül is ijesztő erőt, mindent elsöprő cinizmust és gátlástalanságot sugárzó, kiváló alakítása – és a már itt is teljesen jelentéktelen Lepidus – Lázár Balázs). A még meg sem alakult második triumvirátus tagjaiból hiányzik minden erkölcsi tartás, mindenkit – majd ha eljön az ideje, egymást is…- elpusztítanak, aki hatalmi vágyuk útjában áll. Sajnos ez, a második felvonásban kibontakozó, pontos új hatalom-értelmezés nem tudja feledtetni az első felvonás Brutus-Caesar-konfliktusának megfejtetlenségét, kibontatlanul hagyását. Természetesen sokféleképpen lehet értelmezni a Julius Caesar ezen konfliktus-hálóját – sőt, meggyőződésem, hogy egy új rendezésnek éppen ezt kell(ene) tennie! -, de valamilyen értelmezést mindenképpen adni kellene, különben végzetesen felbillen az előadás egyensúlya.

 

juliuscaesar ea 01 domolky daniel PRINT 011
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A díszlet (El Kazovszkij motívumainak felhasználásával Menczel Róbert készítette) izgalmas és veszélyekkel teli tereket jelöl ki a játék számára. Sokat ígérő a két oldalt felsorakozott, hatalmas, egyetlen síkba rendeződni képes, fekete farkas-sereg, amely időről-időre megindul a közép felé, mintegy azzal fenyegetve, hogy maga alá temeti, aki az útjába kerül. Ez az El Kazovszkij-motívomra építő falanx egyszerre idézi meg a hatalmi harcok kegyetlen farkastörvényeit, és a Romulus és Remust egykor tápláló anyafarkast. Nagy kár, illúzióromboló ügyetlenség, hogy e díszletelemek mozgatásakor folyamatosan látni lehet a Vígszínház műszaki személyzetét, amint többé-kevésbé fegyelmezetten ide-oda tologatják e falakat, a színészek pedig kerülgetik őket.

Ugyanakkor az előadás döntő részében a vizuális középpontot egy, az egész színpadot keresztben kitöltő lépcsősor foglalja el. Tizenegy fekete, meredek lépcsőfok, a csúcsán a tizenkettedik, az utolsó vérvörös. Mindig veszélyes ennyire hatásos, könnyen megfejthető szimbolikájú díszletelemmel dolgozni, hiszen óhatatlanul leköti a nézői figyelmet akkor is, amikor éppen nem kellene. És ha már ennyire hangsúlyos, persze használni kell. Sokszor. Értem én, hogy aki itt sok-sok harc, gyilkosság, árulás után végre feljut a csúcsra, az előtt szédítő mélységek nyílnak meg, legtöbben le is szédülnek, és a lépcső alján a halál vár rájuk. Még nagyon praktikus is lehet ennyi lépcső: ilyen például, amikor a philippi csatát kell elrohangálni e díszletben – arról a legkevésbé sem a komoly fizikai teljesítményt felmutató színészek tehetnek, hogy egy idő után kifejezetten komikus hatást kelt a monoton föl-le szaladgálás, túloldalon eltűnés, majd újra felbukkanás. Az egyszerű néző a harmadik kör után már azt számolja, hogy Hevér Gábor minden megtett körrel hány újabb vércsíkot és fekete foltot kapott az arcára a takarásban. A színészek mindvégig bámulatos ügyességgel jönnek-mennek, szaladnak le és föl e lépcsőkön. És még egymásnak sem ütköznek, ami komoly teljesítmény (koreográfust nem jelöl a színlap).

Alföldi újrafordíttatta a drámát; Forgách Ándrás és Fekete Ádám e.h. szövege szép, jól mondható.

A feleségek – Calpurnia (Herczeg Adrienn) és Portia (Járó Zsuzsa) éppenúgy teszik a dolgukat, mint a többiek: szép, sablonos alakítások, mindeketten nagyon aggódnak és nagyon kétségbeesettek, illetve indulatosak, mikor mire van szükség, ám az egész értelmezéséhez semmivel sem visznek közelebb. Kisebb szerepeikben megbízhatóan jók még Rajhona Ádám, Telekes Péter, Harkányi Endre, Venczel Vera, Csapó Attila, Lajos András és Fehér Balázs Benő.

A mai, vagy inkább kortalanul - tehát huszadik-huszonegyedik századian – öltönyök, kosztümök, illetve a „rómaias” harci jelmezek (Szlávik Júlia munkái) mintha a korok közötti kicsit groteszk, kicsit szürreális átjárást sugallnák.

 

juliuscaesar ea 01 domolky daniel PRINT 029
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Miközben mindenki becsülettel, magas színvonalon teszi a dolgát a színpadon, az előadás legjobb esetben is felemás eredménnyel zárul: jó, örökérvényű igazságokra mutató, izgalmasan kiábrándult a hatalom-értelmezés a második felvonás azon jeleneteiben, ahol a második triumvirátust látjuk akcióban. És teljesen hiányzik a dráma legnagyobb részét kitöltő Caesar-Brutus-konfliktus megfejtése, illetve a Brutus lelkében zajló harc értelmezése.

 

vígszínház alföldi hevér gábor hegedűs d. géza

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek