Aktuális, ötletes és humoros Koldusoperát rendezett Bodó Viktor a Vígszínházban.

Fotó: Karip Timi
Képeinkért kattintson!

A nagyhal megeszi a kishalat, a koldulás központilag szervezett maffiabiznisz, és jobban megéri bankot alapítani, mint bankot rabolni – nem kérdés, hogy Bertold Brecht-Kurt Weill 1928-ban született Koldusoperája ma is éppen olyan aktuális, mint csaknem kilencven évvel ezelőtt. Bodó Viktor rendező (Róbert Júlia és Veres Anna dramaturgokkal) kitűnő érzékkel nyúl az eredeti mű Eörsi István fordította magyar változatához, és lám: a darab megerőszakolása nélkül, apró utalásokkal is érzékletesen, pontosan megteremthető a mai magyar valóság. A revizor direkt, didaktikus aktualizálása után itt megfelelően adagolt humor, és hétköznapi szófordulatok teszik frissé, és az irónia mellett rendkívül szórakoztatóvá a történetet. Amikor a rendőrfőnöknek sietősen indokot kell találnia arra, hogy miért csukja le a miniszterelnök beiktatási ünnepségén tüntetni készülő nincsteleneket, alig néhány éves paragrafus alapján ítélkezik, a vád: életvitelszerű közterületen tartózkodás. S teljesen természetes, hogy a rendőrfőnök (Tigris Brown: Hajduk Károly) mentegetőzik a gengszter előtt - „nem én voltam” - , a koldusmaffia főnöke pedig narancsot tömhet a szájába, azzal, hogy „a miniszterelnökkel úgy bánik, ahogyan akar, de velem nem.”

„Egyre vadabb dolgokat kell kitalálnunk” – panaszolja Peacock (Hegedűs D. Géza) az előadás felütésében: a mai nézőkben egyre nehezebb együttérzést ébreszteni, a történetek, blikkfangos ötletek elkopnak, elhasználódnak, és már semmire nem jók. Ilyenkor a „Biblia húz ki a szarból” – mondja, s valóban úgy tűnik – akárcsak a koldulásnál, itt sincs másképp -, beválnak az újracsomagolt bölcsességek, az ócska frázisokká silányult igazságok, a lényeg a hatás.

S ezt Bodó Viktor rendező sem gondolja másként: az elidegenített, hangsúlyozottan színházi történet mégis életre kel, magával ragad, annak ellenére, hogy az eredeti szövegben szereplő színházi utasítások, kiszólások még gyakoribbá válnak, s kiegészülnek a kultúrát, a színházat szapuló megnyilvánulásokkal. „Túl sokat jársz színházba, nem szégyelled a pofádat?” – mondja Peacockné (Börcsök Enikő) Pollynak (Pető Kata), akinek széles látókörű, tapasztalt maffiózóként jellemzett férje, Bicska Maxi (Mészáros Máté) szintén a Bibliából merít ihletet. Az értékrend azonnal világos: előbb a has, aztán a morál.

Fotó: Karip Timi

A tér egy kopottas vasúti váró, középen kétszárnyú csapóajtóval, a tényleges járásokat azonban az oldalt elhelyezett kis ajtók biztosítják. A szimmetrikus játszóhely oldalain lépcsők vezetnek a zárkaszerű apró szobába, irodába, mosdóba; lent pedig jobboldalt pénztár, lift, balra bankautomata (díszlet: Balázs Juli). A sokoldalúan használható díszletet a remekül megkomponált fényhatásokkal még változatosabbá teszik (fény: Bányai Tamás, Csontos Balázs), így hihetően szolgálhat elhagyatott istállóként, Peacock lakásául, a kurvák helyéül, majd végül börtönként. Kiss Julcsi jelmezei kortalanok, változatosak, és valóban hozzáadnak az egyes karakterekhez. (Hegedűs D. Gáza copfja is remek ötlet.)

Az előadás egyik legfőbb érdeme a hajszálpontos, virtuóz csapatjáték: a víges és szputnyikos színészek tökéletes összhangban, remek ritmusban dolgoznak együtt. A másik - zenés darab esetében alapvető szempont, bár ritkán teljesül ilyen hibátlanul -, hogy a szereplők egytől egyik kitűnően énekelnek. A Dinnyés Dániel vezetése alatt dolgozó zenekar pedig gyönyörű, pontos, érzékeny játékkal veszi ki részét az estéből.

Hegedűs D. Géza Peacockja teljesen romlott, már az elején nyilvánvalóvá teszi: a morált rég feledte, s nem restell a társadalmi érzéketlenségre panaszkodni, amikor arról esik szó, hogy egyre kevesebben, és csekélyebb összeggel szánják meg az „iparengedéllyel” dolgozó koldusait – remek alakítás.

Kitűnő partnere ebben a kiábrándult, szürke, elvtelen mindennapjaikba beletörődött Börcsök Enikő, aki – bár szívén viseli lánya sorsát - ugyanúgy bitófára juttatná gengszter férjét, s adott szavát sem igyekszik tartani.

Polly Pető Kata szép alakításában hihetően dacos, romlott, ugyanakkor őszintén, szinte naivan szerelmes fiatal lány, énekhangja gyönyörűen képzett, olykor kicsit több érdességet, torokhangot is megengedhetne magának.

Mészáros Máté Bicska Maxija nem a Gábor Miklós féle sármőr, mégis hiteles, amikor nők tömegének a fejét csavarja el, kegyetlen, amikor emberei kiszolgáltatásról, félholtra veretéséről dönt, és mulatságos, amikor a börtönben a baracklekvár miatt reklamál. Zenei képességeit pedig már több darabban megismerhettük, itt is kitűnően helyt áll.

Fotó: Karip Timi

Gyermekkori barátját, harcostársát, a rendőrfőnökké avanzsált Tigris Brown-t Hajduk Károly kelti életre, remek megtestesítője a felkapaszkodott, pozícióját pusztán saját boldogulására használó hivatalnoknak, aki – mikor barátja feladására kényszerül – sírva omlik össze tehetetlen gyengeségében. Ekkora már el is tűnik az addig állandó gegként megjelenő védjegye, a tigrisüvöltés. A hangeffektek egyébként is nagyon átgondoltan, jól használt humorforrást jelentenek az előadásban, ám a vége felé ezek fokozatosan háttérbe szorulnak.

Jankovics Péter főként kikiáltóként remekel, Smith felügyelő szerepében csak egy kis asszisztálás jut neki. Az újragondolt cápa-dalban viszont kitűnő hangja, érzékletes, szép előadásmódja mellett mozgásában is lenyűgöző. Itt a vásári nóta helyett dallamos balladává válik a Bicska Maxi rémtetteit ecsetelő szerzemény.

Járó Zsuzsa madame-ja kiégett, kedvtelen, kétszer árulja el hajdani szerelmét, ám ennek drámáját alig érzékelteti. Réti Adrienn igazi házsártos asszonyt játszik, Pollyval közös jeleneteiben az egymást gyalázó acsarkodások, és azt követő nevetséges összeborulások egyaránt jók.

A darab vége pedig akár happy end is lehetne, hiszen remélhet-e többet Bicska Maxi, a hajdani gengszterfőnök, mint elnöki kegyelmet (igen, itt a kegyet, s kegyelmet már nem király, hanem miniszterelnök osztja), s e mellé kedvezményes árú belvárosi ingatlant és havi tízmilliós lelépési pénzt?! Aligha.

Mégis keserű Bicska Maxi tanulsága, miszerint semmit nem érnek már a „polgári kézművesek, akik derék feszítővasakkal rontanak a boltok kasszáira”, a kisiparosoknak befellegzett, a nagy halak felfalják a kicsit: „Mi egy tolvajkulcs egy részvényhez képest? Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”

Fotó: Karip Timi

Peacock is nyilvánvalóvá teszi, hogy az életben nincs efféle happy end, az elnöki hírnökök nagyon ritkán jönnek, s a szegényeknek csak a hideg éjszaka és a jajgatás marad. Vagy a „koldusbarát” részvénytársaság.

(Az előadás a Vígszínház és a most megszűnt Szputnyik Hajózási Társaság alkotóinak közös produkciója.)