Hír Interjú Kritika Riport

2015. március 25. 11:40, iolé

Ősharagra gerjed Vidnyánszky Attilája

Bánffy Miklós A nagyúr című mintegy százéves történelmi drámáját nem sokat játszották a magyar színházak bemutatása óta. Vidnyánszky Attila átcímezett rendezése is csak azt igazolja, hogy nekik volt igazuk. Félhomály, éktelen haragra gerjedő férfiak, nem értő közönség. A Nemzetiben lesújtott Isten ostora. A POSZT-ra beválogatott előadásról vendégszerzőnk írását olvashatják.

Istenostora eoszfoto-1096
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Nincsen ezzel az előadással semmi baj, csak éppen a megfelelő kontextusba kell helyezni: hiszen tudjuk, nincsen önmagában trágárság, s nincsen önmagában obszcenitás sem – Arisztophanész, vagy Martin McDonagh színpadán éppen az lenne a megengedhetetlen hamisítás, ha a „csúnya szavak”-at kihagynánk a szövegből (nem véletlen, hogy a kiherélt, amúgy gyönyörű-ötletes-veretes magyar Arisztophanészt sehol nem játsszák a Kárpát-medencében).

Nincs tehát gond azzal, hogy olyan előadás az Isten ostora, amely mintha száz évvel ezelőtt született volna, olyan stílusban is játszanak a színészek, minden pillanatot áthat a bévülről fakadó, állandóan kitörni készülő, nagy, löttyös indulat. Mindössze arra kell jó előre felkészíteni azt, aki beül a Nemzeti Színház Isten ostora című előadására, hogy balladai homály és magyarázatot nem tűrő, szent szakralitás várja ebben az (ál)történeti, szerelmi (?) hősdrámában – mint tudjuk: a remény színházában. Vidám-kacagós, szórakoztató estére ne készüljön senki: a történet nem egykönnyen követhető, az első negyven-ötven perc bizony még a leglelkesebb Vidnyánszky-hívő nézőket is próbára teszi: merthogy körülbelül ennyi ideig tart, míg a fent említett, löttyös-nagy indulatokkal szívük mélyéig eltelt hős férfiak vonulnak, dobognak, olykor meg-megállnak, majd újra nekiiramodnak, s általában nagyon sötét pillantások kíséretében bömbölnek-bömbölőznek, és egymásnak feszülnek. Lendülnek a lábak, döng a padlat, pendülnek az íj húrjai, szól az ének, árad a zene (hangosítás: jeles!) - hajh, de titokzatos-szép is a hősök élete! Némeyik hős még az ellennel is megbirkózik (hogy ki kicsoda, ekkor még nem világos, de oda se neki, fő a mindent és mindenkit uraló, ki-kitörő düh, az ősharag, meg persze az ideillő, szimbólumokkal zsúfolt tárgyi világ).

Azért eltart egy darabig, míg a gyanútlan néző rááll erre a múltba – mármint színjátszási múltba - feledkezett, itt és most egészen különösnek ható történetmesélési stílusra, s a stílushoz kapcsolt alakításokat elkezdi érteni-élvezni: azon a hétköznap estén amikor én láttam az előadást, jó ötven perc volt, mire az első döbbenet elült, s ha ki nem is simultak a nézői arcok, de az addig szinte tapintható, pánikszerű menekülés-hangulatot felváltotta valamiféle őszinte, határozottan jóindulatú kíváncsiság. ’No, mégis maradjunk, tudjuk már meg, ki kicsoda, miért is olyan indulatos ez a sok férfi és ez a két szerencsétlen nő!’ – döntünk és maradunk.

Mert körülbelül ennyi idő után a dráma története is elkezdődik, szituációk teremtődnek, emberi konfliktusok elevenednek meg a színen. Sajnos azonban alapjaiban nem változik semmi. Továbbra is feszülnek az indulatok (meg az izmok, ahogyan Horváth Lajos Ottó, e derék (?) gót /vagy már inkább hun (?), mer'hát segéli ő Attilát, a mi (?) Attilánkat, de szegény beléjeszeret a Mikold nevű széplyányba, kibe pedig nem szabadna ám, hát dúl-fúl, s csak úgy lóbálja nagy indulattyában a szarvasagancsokból összerótt-összefont, ránézésre minimum harminckilós Attila-trónszéket, majd oda-odacsapja, hogy csak úgy nyekken /ad notam: nehéz a színész élete…-tétel/).

A cselekmény lassan, nagyon lassan, ugyanakkor sajnálatosan kiszámíthatóan csordogál; lesz itt ármány, meg persze szerelem is, meg féltékenység és bosszú(vágy), árulás és szende szűz elrablása, pénz- és kardcsörgés, gyilkolás és esküvés, hogy végül a kényszernász éjszakáján, a mámoros egymásra találás pillanatában mégiscsak beteljesedjék Isten ostorának sorsa, és a friss ara hiába szeret(ne) már bele Attilánkba, mégiscsak megbosszú-gyilkolja őt.

Istenostora eorifoto-2281
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Szép dráma a Nagyúr, a kalandos életű gróf Bánffy Miklós műve, ám értékei – ha vannak egyáltalán -, bizonyosan nem ebben, a Vidnyánszky Attila-rendezésben vonulnak be a magyar színháztörténetbe. A színpadkép zavarbaejtően zsúfolt: hosszan terül el a színpad közepére álmodott barbár-szent világ, amelynek két oldalán mint lelátókon ülünk mi, a nézők. Balra enyhén emelkedő kifutó, amelyen egy stilizált erdőt (?) sejtető falban keskeny rés látszik, ezen keresztül érkezik majd Attila (Isten ostora); időnként fényár önti el a rést, mert várjuk őt (nagyon sokáig nem jön), előtte táncolnak, nyíllövést imitálnak harcosok – ilyenkor hangszórókon át pendül és zeng-bong a húr, ez hol egybeesik a mozdulattal, hol nem. Középen üres tér, ahol lesz varázslás és veszekedés, tüzes tekintetek egymásra lobbanása, kódexlap-tépkedés püspökmódra, aggódó dajka (a színlap szerint Bánsági Ildikó zárdafőnökasszonyt alakít, pedig esküdni mertem volna, hogy Júlia dajkáját kérte kölcsön a színház erre az estére), meg áttetsző ruhájú szép lány. A jobb oldalon hatalmas, laposan forgó fa-korong, amelyet óriáskerek elé fogva hajt, aki arra jár (legtöbbször Olt Tamás, akit Főtáltosnak nevez a színlap, bár ennek semmi jelét nem adja). Meg van sok (fél)homályban hagyott zug, például a kifutó oldalainál, a korong alatt, a játszók feje felett, meg még ki tudja, hol mindenütt; ezekről a helyekről további váratlan tárgyak kerülnek a térbe (almák, kés, lánc, nyílvessző; nézni is tereh!). Összbenyomás: hiába kapkodom folyamatosan a fejem balról jobbra és vissza, végig az az érzésem, hogy valamiről lemaradok, ami éppen akkor a szemmel befoghatatlan tér másik oldalán történik. Pedig részleteiben tényleg szépek a díszletelemek (az állandó alkotótárs, Olekszandr Bilozub munkája, csakúgy, mint a pompázatosan gazdag jelmezek megalkotása is – amúgy neki köszönhető ennek, a humor szikráját sem tartalmazó előadásnak az egyetlen, ellenállhatatlanul komikus pillanata: Reivczky Gábor – Euthymus archimandrita (aki tudja, mit jelent ez utóbbi szó, azt a Nemzeti Színház bizonyára külön jutalomban fogja részesíteni) – hordhatatlan, csiricsáré, papírmasé (?) lapok kalodájába szorítva totyog pár métert (leginkább egy tébolydából szabadult, templombajárást népszerűsítő szendvicsemberre emlékeztetve), bizony csendes kuncogás hullámzik végig az amúgy dicséretesen fegyelmezett nézők sorain.

A színészi alakításokat nehéz értékelni: a legtöbb, ami elmondhat, hogy mindenki teszi, mégpedig odaadással, becsülettel a dolgát. Legtöbbjük nyilván éppúgy nem érti az egészet, mint mi, nézők, de mert jól tudják, egy munkahelyen dolgozni kell, hát dolgoznak, hogy abban hiba nincs! Átlényegülés? Szerepértelmezés? Netán eggyéolvadás a szereppel? Lehetetlen. Egyedül Mátray László tud - Attila többiekénél semmivel sem hálásabb szerepében – remekelni. Ő valóban erőt sugároz, ellenállhatatlan (dú)vad, némaságában is monumentális, kegyetlen és esendő, érzései a szemében, mozdulataiban. Nagy alakítás. Ki kell még emelni Kanalas Éva hibátlanul szép, veretes éneklését és Bodrogi Gyula udvari bohócát. Bodrogi egy másik előadásból tévedt ide, egészen más, nagyon élvezetes stílusban játszik, csak éppen semmi köze ehhez az előadáshoz. Van hangulata annak, amit csinál, kár, hogy olyan nyúlfarknyi a szerepe: eléggé el ne ítélhető módon már a második rész első harmadánál kiírta őt a szerző a történetből. (Az már a színház belső fegyelmi viszonyairól árulkodik, hogy ő az egyetlen, aki az előadás végén nem jön ki megköszönni a tapsot – nyilván fontosabb dolga volt). Trokán Anna, valamint a már említett Bánsági Ildikó, Horváth Lajos Ottó, Olt Tibor és Reviczky Gábor, meg a mellékszerelők: Szatory Dávid, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Bakos-Kiss Gábor, Mészáros Tibor, Janka Barnabás e.h., és Ruscsák Péter e.h. mintha mindőjüket Madame Tussaud múzeumából, a hun-gót-bizánci panoptikum viaszbábui közül kölcsönözték volna erre az estére.

Istenostora eorifoto-1818
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Nem sokszor játszották 1912-es megírása óta Bánffy (Kisbán) Miklós drámáját; de az 1921-es előadás (Nemzeti Színház, rendezte: Ódry Árpád) kritikusa mintha Vidnyánszky előadásáról írta volna a következőket: „…Nagy-Budapest szemével nézve /ez az előadás/ merő egzotikum csupán, de a beléje szorult maroknyi, még meg nem fertőzött magyarságnak úgy hömpölyög végig már halkan újra fel-feldobogni merészkedő szívén, mint valami rég elfeledett ősi ének néhány hozzánk sodort töredék sora…” (Harsányi Kálmán, Színházi esték 1921-1927., Budapest, 1927. 14.). Mindazoknak ajánlom tehát Vidnyánszky Attila Isten ostora-rendezését, akik 2015 tavaszán erre a fel-feldobogni merészkedő, magyar szíven áthömpölygő egzotikumra vágynak. Megkapják.  

nemzeti bodrogi gyula reviczky gábor bánsági ildikó vidnyanszky mátray lászló

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr117293705

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása