Szeretjük a vicces Wodehouse-t, de a vicceskedő Agyeldobást a Madách Színházban nem szerettük.

Fotó: Madách Színház

Kedves kamaszkori olvasmányélményeink közé tartoztak P. G. Wodehouse Jeeves történetei, amelyek Révbíró Tamás szellemes fordításában éppen olyan tananyagnak is beillő paródiák voltak a brit arisztokraták életéről, mint a kiváló Csengetett, Mylord? című tévésorozat.

Mivel a West Enden minden népszerű regény színdarabként vagy egyenesen musicalként végzi, a mindent megoldó inas, a kimért modorú Jeeves és a nagynénjéből élő nemesi származású ficsúr, Bertie Wooster kalandozásai a hülye angol arisztokrácia pszeudoproblémáinak erdejében sem kerülhették el sorsukat. A Jeeves and Wooster sikerrel fut Londonban, sőt a Broadwayre is betört. A Madách Színház darabválasztása papíron indokoltnak tűnhetne. Ám az előadás finoman szólva nem biztosította helyét a dicsőségtáblán.

A magyarul meglehetősen kevéssé szellemes Agyeldobás címen bemutatott komédia (rendező: Szente Vajk) sajátossága, hogy Bertie (Nagy Sándor), Jeeves (Simon Kornél) és Seppings (Szerednyey Béla) játsszák a történet összes szerepét, hiszen színház a színházban alapon a főhősök így mesélik el kalandjaikat. Simon és Szerednyey parókákkal, álbajuszokkal, szoknyákkal és elváltoztatott hanggal ugranak át idős és fiatal, női és férfi szerepekbe, csak a tulajdonképpeni főszereplő, Nagy Sándor marad a partiról mulatságra járó világfi, Wooster.

Az Agyeldobás konfliktusai nem növelik a pulzusszámot: az ellopott tehenes tejkiöntő vagy az érzéseiben elbizonytalanodó üresfejű nemes pár sztorija akkor működik, ha az előadás, a színpadi nyelv képes megteremteni azt a hamisítatlan angol stílust, amely az irónia, a szatíra mázával tudja bevonni a korántsem drámai cselekményt.

Fotó: Madách Színház

A Madách Színház színpadán ez bántóan elmarad. Az Agyeldobás az izzadságszagúan görcsös nevettetni akarás iskolapéldája. Színjátszás helyett ripacs mókázás, zenei és vizuális gegek egymás hegyén-hátán, amelyek közt ugyan akad jó is, de ilyen sűrűségben egyszerűen fogyaszthatatlan. Mint amikor egy brainstorming összes ötlete megvalósul belső kritika és szükséges gyomlálás nélkül. A legkínosabb, amikor más Madáchos produkciókból idéz az előadás kacsingatva, de mi nem akarunk visszakacsintani. Minket, kérem, itt nevettetni akarnak, ha beledöglünk is, de mi nem nevetünk, mégis majdnem beledöglünk.

Az Agyeldobásban a színészi alakítások egytől-egyig túljátszottak: mintha felnőtteknek készítettek volna gyerekelőadást, annyira túlkontúrozott minden figura és minden megszólalás. (Olcsó lenne leírni, hogy a színpadra lépő kutyaszereplőé a legtermészetesebb alakítás, így ettől eltekintünk). Értjük mi, hogy a túljátszás maga a koncepció, de ettől sem lesz kevésbé zavaró. Még egy-két nézőt is bevonnak a cselekménybe, amely egyből felébreszti bennünk a gyermekpszichológus által hosszú évek munkájával kikezelt Levente Péter-fóbiánkat, de szerencsénkre nem nekünk kell a színpadon állva megaláznunk önmagunkat. 

Más szerencséről azonban nem számolhatunk be. A Madách Színháznál illene jobban odafigyelni, hogy a nemzetközi mércével mérve is magas színvonalú musicalprodukciók között alacsonyabb hibaszázalékkal dolgozzanak az egyéb darabokon. Mert ezen csak az agyunkat dobtuk el.