Három szerepet játszik a Nemzetiben, de egyelőre ragaszkodik a szabadúszáshoz Trokán Nóra. A színésznő fenntartások nélkül mesél a színművészetis és a vidéki évekről, Zsótér Sándor és Rudolf Péter instrukcióiról, és mindarról, ami a színjátszáson túl van.
Két órával a Brand délutáni előadása előtt vagyunk, egyik interjú követi a másikat, közben épp ebédelsz. Nem vagy feszült, hogy nemsokára színpadon vagy? Nincs valami rutin, amin szeretsz végigmenni ilyenkor?
Ez nagyon előadásfüggő. Vannak szerepek, amikre rá kell szánnom a fél napomat: bent vagyok órákkal hamarabb, végigmondom a teljes szöveget. Máskor elég beesnem az első figyelmeztetésre, és felőlem azonnal kezdhetünk. Vagy eleve csak a darab második felében jelenek meg. Abból például nem szoktam problémát csinálni, hogy kezdés előtt mit eszek.
A Brandnál szeretek időben itt lenni. Elrendezem a kellékeimet, közben már hangolódok az első jelenetre. Legkésőbb 10 perccel a nézők érkezése előtt a színpadon kell lennem, mert kezdéskor Mátyássy Bencével együtt bent fekszünk a díszletben, az első széksoroktól néhány méterre – és bármilyen hihetetlen, olyankor mindenféléről beszélgetünk, a darabtól függetlenül. Szerencsére nem vagyok izgulós, nem remegve várok a soromra.
Kivéve a premiereket. Hiába játszottuk le néhányszor az előadást közönség előtt, ha az egyik estét kinevezzük premiernek, akkor azonnal más állapotba kerül mindenki. Én a legkevésbé a kritikusok miatt, sokkal inkább a szeretteim, barátaim, a kollégák jelenléte okozhatja ezt. Vagy talán elég annak a tudatosítása, hogy ma van a premier, és csak ezen legyünk túl.
A délutáni előadásoknak külön hangulatuk van?
A Brand esetében igen. Mivel az utcára nyíló ablakok előtt játszunk, tulajdonképpen más-más előadás születik nappali és esti fényben. Bajlódtunk is vele, amikor először ment le délután. Azt éreztem, hogy a nézők figyelmét egy idő után a kinti történések kötötték le: a villamos, a mentő, az autóforgalom. Sötétben könnyebb kiszűrni ezeket az ingereket. És egyébként is csendesebb, elmélyültebb élmény sötétben ülni és figyelni. Sűrűbb energiájú hangulat jöhet létre akkor.
Zsótér Sándor sokadszorra oszt rád fontosabb szerepet. Mi a közös ezekben a munkákban?
Legelőször a Színművészetin rendezett a Lírben, utána Kecskeméten többször, az Örkényben, és legutóbb ugye itt, a Nemzetiben. Akárhányszor dolgozunk együtt, lenyűgöznek a kristálytiszta helyzetelemzései, ahogy a karakterek viszonyát, az indítékokat és összefüggéseket magyarázza. Mindent tud, és ettől azonnal felszabadulok én is. Rendkívüli hittel, szeretettel, és fantasztikus lendülettel rendez. Ha egyet pislogsz, lemaradsz. Helyzeteket dob fel, amiket meg kell oldanod. Egyben leveszi a válladról azt a terhet, hogy ez most egy nehéz szerep, amit valahogy el kellene játszanod. Nem hagyja, hogy erre az ösztönös félelmedre figyelj. És nem csak a bemutatóig van veled, hanem eljön az összes további előadásra is, amikor épp nem tanít vagy próbál. Utána gyakran odajön, vagy megírja e-mailben, hogy mik az aktuális meglátásai. Egészen egyedi munkamódszere van.
Minden színésznek bejön ez a módszer?
Nem, megoszlanak róla a vélemények. Olyat is hallottam, hogy valakiket direkt idegesít, hogy állandóan ellenőrzik. Szerintem viszont pont így jó. Megnyugtat, hogy szemmel tart, és hogy mindig vannak új ötletei, hogy mitől lehetnék jobb.
Nemrég azt nyilatkozta Zsótér egy tévéinterjúban, hogy úgy látja, mindenki megtalálta a maga örömét ebben az előadásban. Te például mit szeretsz benne?
Az első perctől kezdve felemelő érzés volt egy ennyire tehetséges csapatban játszani. Jó érzékkel összeválogatott sokszínű társaság. Bátran próbáltunk és nagyon akartuk, hogy jó legyen. Segítjük egymás alakítását, és a közönséget is igyekszünk bevonni a közös gondolkodásba. Persze így kellene máskor is, de ha őszinte akarok lenni, elég ritkán állnak ilyen szerencsésen a csillagok.
És van még valami, pontosabban valaki, akitől egészen különleges élmény számomra a játék: a kislány, aki több jelenetben a partnerem. Egy csoda, egy káprázat, amit ő művel. Ráadásul egészen véletlenül került bele az előadásba. Mátyássy Bence behozta a próbákra a két és fél éves lányát, Kálát, aki egyszer csak fogta magát, és feljött közénk, miközben épp egy komor jeleneten dolgoztunk Trill Zsoltival. Felmászott az ölembe, gügyörészett, én meg egyre csak mondtam a szövegemet a halott gyerekemről. Zsótér majdnem leesett a székről, hogy ez mennyire bámulatos, és azonnal belelkesedett, hogy ezt így fogjuk megcsinálni. És onnantól úgy vettük, hogy a kislány is szereplő, de közben az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy tényleg benne maradhat-e, vagy majd az utolsó pillanatban lefújjuk az ötletet. Nem tanítottunk be neki semmit, egyszerűen hagytuk, hogy ott legyen, és figyeltük, mire mit reagál, utána mi is rögtönöztünk arra valamit. Hatalmas koncentrációt igényel. Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy maradt, és azóta is minden alkalmat egyedivé és varázslatossá tesz.
Az épülettel mennyire vagy elégedett?
Mire gondolsz? A belső kialakításra? Szerintem jó energiája van a tereknek. Ha jól tudom. a nagyszínpadon voltak problémák az akusztikával, de a nézőtér átrendezésével ezt próbálták orvosolni. Egyébként a Brand térkezelése különösen izgalmas; ezt a Kaszás Attila Teremben játsszuk, ahol az épület adottságaival nincs semmi gond.
Az Éjjeli menedékhely és a Brand vendégszerepei után ide szerződsz a Nemzetibe?
Van itt egy harmadik szerepem is, a Vitéz lélekben Tenki Réka helyére ugrottam be. Egyelőre ezt a hármat viszem tovább, nem leszek itt társulati tag jövőre sem. Ugyanúgy darabra szerződöm, mint ahogy Kecskeméten, az Örkényben és mindenhol máshol. Egy ideje szabadúszó vagyok.
Pedig az Örkény kapcsán tavaly már olyanokat írtak, hogy állandó tagnak mennél.
Valóban írtak ilyet, de az félreértés volt az újságíró részéről.
Oda is darabra hívott Mácsai Pál. Az évad végén úgy alakult, hogy nem ajánlott végül szerződést. Nagyon hálás vagyok, hogy velük is dolgozhattam, de megmondom őszintén, a kecskeméti öt év után nagyon jól esik most szabadon.
De az is szuper, hogy onnan sem szakadtam el véglegesen, hiszen idén két darabban is dolgoztam ott. Mohácsi Balfékjében, illetve a Talizmánban, amit Keszég Laci rendezett. Úgy néz ki, hogy jövőre is visszamegyek új szerepre.
Eleve miért jöttél el Kecskemétről? Zavart, hogy csak a vidéki közönség lát?
Ez pont nem. De amúgy ez nincs is így. A kecskeméti színháznak nagyon jó híre lett az elmúlt néhány évben, és sokan lejöttek megnézni Budapestről is. A szakmai sajtó is figyelt minket. A legjobb rendezők jártak vissza hozzánk. Nem volt tehát hiányérzetem, mégis azt éreztem, hogy kell valami változás. A döntésem mellett szólt az is, hogy mivel a fővárosban él a párom, itt rendezkedtünk be, mostanra fárasztóvá vált a napi ingázás. Úgyszintén szívesen töltenék több időt a családommal és a barátaimmal. Továbbá fontos, hogy a lovamhoz is gyakrabban ki tudjak járni. Ilyen privát dolgokat is számításba vettem.
Persze számít az is, hogy mostantól több olyan művésszel lesz lehetőségem találkozni, akikkel régóta vágyom a közös a munkát. Bár az állandó társulatra épülő repertoárszínház híve vagyok, nekem jelenleg több kihívást tartogat a független keresgélés.
Kikre vadászol éppen?
Nagyon klassz lenne az egykori színművészetis osztályommal összehozni valami újat. Évek óta dédelgetjük ezt a tervet, részemről most lenne megvalósítható. Annyira szuper csapat voltunk, főleg a harmadik-negyedik évben, ami tényleg ritka, és azóta is sokfelé játszunk sokat, szóval elképesztően izgatna, hol tartunk most. Önfeledt munkákra, meg arra a hihetetlenül intenzív együttlétre emlékszem, ha visszagondolok. Csupa nyálas dolgot tudnék mesélni azokról az évekről.
A legsikeresebb előadásunkat nemzetközi találkozókra vittük, és többnyire mindenhol taroltunk vele. Ez volt A nagy füzet alapján készült Fáj. Na, ott volt egy közös rituálénk, amit a mai napig emlegetünk. Talán páran még emlékeznek rá, hogy egy paraván mögött játszottunk, onnan bújt elő, akinek épp jelenete volt. Már a bemutatón megtörtént, hogy a kezdés előtt odaosont közénk Forgács Péter, aki az egyik osztályfőnökünk volt, és a darab rendezője, hogy egyenként megöleljen minket. Miután kiment, mi még egyszer körbefogtuk egymást, majd én emelkedtem fel elsőnek, hogy elénekeljek egy dalt. Egyszer csak azt éreztem, hogy a többiek mind a hátamra csúsztatják a kezüket, vagy ahol épp értek, ott fogtak, és adták az energiát. Az valami elmondhatatlan élmény volt. Attól kezdve minden alkalommal így kezdtük az előadást. Mondanom sem kell, a legjobb az lenne, ha újra Forgács Péter rendezne nekünk valamit.
Mindenki benne lenne az osztályból?
Ha mindenki nem is, a többség biztosan. Csak legyen végre belőle valami!
Ti még a régi rendszer szerint 4 évet jártatok (2005-2009). Látod értelmét a néhány éve bevezetett ötödik évnek?
Nem igazán. Azzal együtt, amit az előbb mondtam, nekünk is a négy év volt kerek. Nem hiányzott a plusz egy év ráadás. Így is annyira intenzív a képzés, effektív olyan sok időt töltünk az egyetemen, hogy addigra már nagyon kellenek a külső helyszínek, az új emberek, a valódi megmérettetés. De tulajdonképpen az ötödik év most ugyanaz, mint ami nekünk a diplomázás utáni első év volt: különféle színházaknál játsszák az első nagyobb szerepeiket. Csak nekik még tart a hallgatói jogviszony. Ami pozitívum, hogy önszorgalomból létrehoznak vizsgaelőadásokat az Ódry-n, azaz van plusz egy évük szabadon kísérletezni.
A szüleid révén neked eleve ismerős közeg lehetett a színház, mire eljutottál a színműs felvételihez. Nem voltál túlképzett már akkor?
Semmiképp. Nekem nagyon sokáig nem jelentett túl sokat, hogy mi a szüleim foglalkozása. Egyszerűen nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Hiába mozogtam otthonosan a színházi folyosókon vagy a büfében, a színpadra nem vittek fel, nem szerepeltem. Sokkal inkább érdekeltek a lovak.
Gimi másodévben a tesóm után mentem Földessy Margit stúdiójába, aztán ott ragadtam és kezdett derengeni lassan, hogy akár kezdhetnék is ezzel valamit. De ez sem volt az a fajta nagy felismerés, mint másoknál. Igazi kamasz voltam, tudatosság és különösebb ambíciók nélkül.
Bizonyos értelemben most is érződik rajtad valami megnyerő nemtörődömség. Mintha nagyon lazán, erőfeszítés nélkül lennél jelen a színpadon, és épp ettől tűnsz természetesnek.
Igen, ugyanakkor ez sokakat idegesít, mert voltak, akik ezt úgy értelmezték, hogy engem látszólag egyáltalán nem is érdekel ez az egész, vagy kérték, hogy legalább próbáljak úgy tenni, mintha. Zavarta őket, hogy kilépve a próbateremből, képes vagyok egészen más dolgokról beszélgetést kezdeményezni. Ilyenkor mindig próbálom megmagyarázni, hogy igenis érdekel az adott munka, de valóban van bennem egy alapvető kívülállás is, amennyiben nem a színházról való gondolkodás tölti ki a szabadidőmet. Illetve nem esek hanyatt attól, hogy színésznő vagyok.
Zsótér szerintem kifejezetten szereti a higgadtságomat, az eszköztelenségemet, és meggyőződésem, hogy erre építette a Hosszú út az éjszakába rendhagyó szereposztását is. Abban a nőben is megvan ez a kamaszlányos attitűd (csak nézd meg a ruháit!), ahogy a helyzeteken kívül helyezi magát és onnan tesz megjegyzéseket. Ezt az előadást egyébként idén tavasszal pár alkalommal a Kamrában is meg lehet nézni.
Akkor sem rémülsz meg, ha nagyon nagy nevekkel kerülsz közös szereposztásba?
Nem jellemző. Inkább az volt furcsa eleinte, hogy azokkal a családi barátokkal játszottam együtt, akik anno átjártak hozzánk, teszem azt, szilveszterezni; egy színházi emberekből álló nagyobb társasággal rengeteg időt töltöttünk el együtt akkoriban. Például iszonyatosan zavarban voltam, amikor Sára Bernadette-el először kellett próbálni egy közös jelenetet, ugyanis nekem ő olyan volt mint a második anyám kislánykoromban, Ezeket a helyzeteket szoknom kellett.
A következő logikus lépés az lenne, hogy az igazi családtagokkal is előadtok valamit közösen.
Hát nem tudom. Anya és Anna már játszottak együtt a veszprémi Koldusoperában. Én egy kicsit tartok tőle. Már csak azért is, mert iszonyat röhögősek vagyunk így együtt. Egész egyszerűen tartok tőle, hogy nem tudnánk viselkedni egymás mellett a színpadon. Persze azért jó lenne egyszer.
Vannak olyan mozdulatok, színészi megoldások, amiket tőlük vettél át?
Nem szoktam így figyelni magamat, de ha valamit ki kellene emelni, akkor azok hangi hasonlóságok lennének. Többször volt már, hogy miután kimondtam egy mondatot, arra gondoltam, hogy úristen, ez most pont úgy hangzott, mintha Anna beszélt volna belőlem.
A színházi szerepek mellett feltűntél szórakoztató tévéműsorokban, és a most futó Kossuthkifliben is állandó szereplő vagy. Nem tartasz attól, hogy ezek rontják a rólad kialakult képet?
Ha az a kérdés, hogy megbántam-e, hogy részt vettem például a Nagy Duettben, vagy nemrég a Magyarország, Szeretlek!-ben, akkor a válaszom egyértelmű nem. A mi szakmánkban egyszerűen fontos, hogy forogjon az ember neve, mert akkor hamarabb eszébe jut más alkotóknak is. Nem mondom, hogy hajkurászom az efféle megkereséseket, de ha az ember úgy érzi, hogy értéket tud vele képviselni akkor nincs gond. A tévé előtt ülő nézők jelentős része sajnos egyébként sem jár színházba, nekik korábban teljesen ismeretlen voltam. Ellenben ha valaki egy televíziós műsor miatt eljön színházba is megnézni, akkor már nyert ügyem van. A Kossuthkifli egészen más kategória, azt különleges színészi lehetőségként éltem meg.
Te mit nézel a tévében?
Nincs tévém. Az amerikai sorozatdömpingből egyedül a Breaking Badet néztem végig, de azon keresztül azért láttam, hogy milyen elképesztő dolgokra képes ez a műfaj.
Dolgoznál külföldi stábbal?
Nagyon szívesen. Az angol nyelvet például kifejezetten szeretem, azzal nem is lenne gond. Életformát nem váltanék emiatt, mindent felrúgni és Los Angelesben castingokra járni az nem az én utam, de örömmel látom, hogy egyre több külföldi film jön ide forgatni, lehetőséget adva ezzel magyar színészeknek is. De amit ennél is jobban szeretnék, ami az én álmom, az az, hogy a magyar film legyen megint világhírű. Amilyenek például a francia, vagy a skandináv filmek. És szerintem most is megvannak azok a fiatal filmes tehetségeink, akikben benne vannak ezek a lehetőségek. Nagyon bizakodó vagyok.
Rudolf Pétert ilyen tehetséges filmesnek tartod?
Hihetetlen jó volt vele forgatni. Türelmes, figyelmes, ha valami ötlete vagy kiegészítése volt, mindig odajött hozzánk, és halkan, aprólékosan, precízen elmondta, hogy mit vár tőlünk a következő jelenetben. Soha nem éreztem magam hajtva, pedig feszített tempót diktált. Többünknek újdonság volt egy csomó filmes trükk, de ő ezzel kapcsolatban is nagyon türelmes volt. A visszajelzések nagyrészt azt igazolják, hogy jó munkát végeztünk. A kritikusabb hangok is elismerik a sorozat profizmusát és egyéb érdemeit. A régies nyelvezetét eleinte sokan furcsállták, én azonnal beleszerettem, és szerintem passzol a történethez. (A beszélgetést az első részek levetítése idején készítettük).
Ha rendezni nem is, de fényképezni te magad is szoktál. Erre mennyi időd jut?
Nem sok, általában útközben fotózom: hétköznapi embereket, ellesett mozdulatokat, kifejező pillanatokat szeretek lencsevégre kapni. De van hogy kitalálok egy sorozatot és már hívom is valamelyik gyönyörű kolléganőmet, hogy álljon nekem modellt!
A mai előadás után közönségtalálkozót tartotok. Ezekről mit gondolsz? Látod értelmét?
Őszintén, nekem kevesebb a jó tapasztalatom, néha én magam sem találom benne a helyem, de volt már rá példa, hogy jó és értelmes beszélgetés alakuljon ki. Fontosnak is tartom a kommunikációt a nézőkkel. Azt hiszem, a leglényegesebb egy ilyennél a moderátor. Rajta sok minden múlik.
Mindig elmesélem, hogy a legemlékezetesebb az volt, amikor Kecskeméten egy javarészt nyugdíjas közönséggel kicsit szégyenlősen, ugyan, de beszélgettünk a homoszexualitásról az Angliai Második Edwárd élete című Zsótér-rendezés kapcsán. Az ott akkor tanulságos és megnyugtató élmény volt.
A lényeg mégis az marad, amit a színpadon mondok el. Annál jobban úgysem tudom kifejezni magam.
Nórát legközelebb májusban, az Átrium rendhagyó Sirály-bemutatójában láthatjuk, Fehér Balázs Benő rendezésében Oszvald Marika oldalán.
Friss a comment.com-on