Hír Interjú Kritika Riport

2016. február 25. 15:58, madainyer

Psota Irén halálára

Psota Irén szerepeit, dalait, filmjeit sorolni értelmetlen lenne. Megteszik a hivatalos nekrológok, adatbázisok, nyilvántartások. Psotával együtt nem csak ezek az emlékek válnak a múlt megkérdőjelezhetetlen részévé. Ő annak a színháznak volt az egyik utolsó képviselője, amely a hatalmas egyéniségre épített, ahol nem a szerepre kerestek színészt, hanem színészek miatt vettek elő darabokat. A színész színháza kontra rendező színháza harc mára eldőlt: az utóbbi nyert. Psota Irén „a színész színházában” nem egyszerűen élt, egyike volt azoknak, akik miatt érdemes volt darabot keresni, akire repertoár épülhetett. Aki sokkal több volt, mint többszörös Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze, hiszen ő volt a Psota. A Psota. Sőt A PSOTA. Egy élő márkanév, trade mark, minőséget garantáló pecsét.

PsotaIren resize
Fotó: Mohos Angéla / Madách színház

A jó színészek történeteket tudnak megeleveníteni, érzéseket átadni. A nagy színészek már a jelenlétükkel is adnak. Mindegy volt, hogy drámát, komédiát vagy éppen musicalt játszott, jó volt egy légtérben lenni vele, hallani különleges hangját, szemlélni gesztusait. Az embernek ritkán adatik meg, hogy élőben érezze: tanúja a történelemnek. Psotát nézve tudható volt, ha a történelemnek nem is, de a színháztörténetnek fontos pillanatainak válhatunk majdani krónikásaivá. Igen, menő lesz arról beszélni, hogy én még láttam Psota Irént, a Cabaret-ban, Az öreg hölgy látogatásában, a Forgószínpadban, ott lehettem az estjén, amikor ő volt Dolly, aztán meg azt énekelte, hogy Tibi, te bitang, ó.

Psotának nem az élete volt a színház, inkább groteszk játék volt neki az élet, szakmájára, másokra és önmagára is tudott iróniával nézni, sőt inkább kacsintani. Magabiztosan használta hatalmas tehetségét, de sosem vette túl komolyan magát, tekintete egyszerre volt az életet habzsoló gyereké és a bölcs bohócé; a takarásban vagy civil életében elhangzott mondatai azonnal anekdotává váltak.

Bár nem érdekelte saját szobrának építése, nem akarta megvárni, míg a hírneve megkopik. Tudatosan és nem keseregve fordított hátat a színháznak, visszavonultan élt. Csak nagy ritkán hagyta, hogy ünnepeljék, azt is inkább csak az ünnepelni vágyók miatt. Valójában röhögött az egészen, ahogy az egész életen és – biztos vagyok benne – ahogy most a halálon is.

 

 

psota madách színház

A bejegyzés trackback címe:

http://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr778418932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek