Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 30. 15:22, madainyer

Az Operaház Fantomjának folytatása érkezik a Madách Színházba

Jön a Szerelmes Shakespeare és Az Operaház Fantomjának folytatása a Madách Színházba. Szirtes Tamás negyedszerre is megpályázza az igazgatói széket és turnékon mutatná be a körúton már bizonyított musicaleket. A Madách extra támogatás nélkül nyitna új játszóhelyet Budapesten.

Psota Irén halálával végérvényesen lezárult egy korszak a Madách Színház történetében. A nagy egyéniségek korszaka, akik miatt darabokat vettek elő, akikre repertoárt építettek. Hogyan jellemezné a színház jelenlegi korszakát?

image(1)
Fotó: Huszti István

Szirtes Tamás: Kimondani is megdöbbentő, de 1972 óta a Madách Színházban dolgozom, így e nagy korszak jelentős részének tanúja, sőt résztvevője voltam.
Korszakokat általában nagy színházi egyéniségek teremtenek, egy vagy több színész vagy rendező, mégpedig anélkül, hogy elhatároznák, kezdődjön most egy korszak. Ezeket inkább utólag azonosítja így a közönség vagy a szakma.  Az alkotókból áradó teremtő energia, forradalmi, újszerű vagy váratlan megközelítések hozzák a változást. A Madách Színházban most is „korszak” van. A zenés színház felemelkedésének és sikerének korszaka. Ez a korszak tudatos döntés nyomán kezdődött. Esetünkben a Fenntartó kezdeményezte a változást. 2003-ban a Fővárosi Önkormányzat, mint a Madách Színház fenntartója szórakoztató zenés színházzá kívánta alakítani a Madáchot, és ez a szándék találkozott az én vonzalmammal a musical műfaja iránt. Az út sokkal korábban, 1983-ban kezdődött a Macskákkal és 2003-ban megszületett Az Operaház Fantomja hatalmas sikerű bemutatója. A nézői igény a zenés színház iránt nyilvánvaló volt, és látszott az is, hogy néhány éves munkával létrehozható egy ütőképes, fiatal zenés színházi alkotógárda. Bár én pályám addigi részében többnyire prózai előadásokat rendeztem, mindig nagyon érdekelt a zenés műfaj és minden lehetséges alkalommal örömmel vetettem bele magam musicalek színrevitelébe. Lenyűgöz a műfaj komplexitása, perfekcionizmusa, csapatmunka iránti igénye, amelyben csilloghatnak a nagy egyéniségek.  Igazából filmrendező akartam lenni, de ha az ember színházban akar filmet rendezni, akkor rendezzen zenést, mert a zenés műfaj körülbelül ugyanazt az igényt  támasztja a rendezővel szemben, mint a film: uralni kell a mű egészét. Egy zenés előadásban, ahogyan egy filmben is, minden a rendező felelőssége. Szóval, lassan, kis lépésekben, néhány év alatt végbement a korszakváltás a Madách Színházban. Létrejött egy főként fiatalokból álló zenés „garnitúra”, a közönségsiker pedig ezt a döntést fényesen igazolta, számomra pedig bebizonyosodott, hogy minden nehézsége ellenére zenés színházat csinálni jó, így nem is volt kérdés, hogy merre menjünk tovább.

Hogyan épültek fel az eddigi ciklusok?

Sz. T.: Az építkezés eleje a legnehezebb, a zenés színház nem csak a színpadon, az egész épületben zajlik. Ilyen intézménynek más a munkarendje, más a próbaszervezése, a játszási rendje, a kommunikációs és marketingstratégiája, stb., stb. – a lényeg, hogy a zenés színház teljesen más gondolkodásmódot jelent. Harmincas-negyvenes blokkokban játszunk, kettes, hármas szereposztásban, és minden blokk előtt úgy próbáljuk az előadásokat, mintha bemutatóra készülnénk. Ez kell ahhoz, hogy a néző ugyanazt az élményt kapja akár 10 év elteltével is, mint a premieren. Ezt mind meg kellett tanulnunk. Ki kellett alakítanunk az ehhez szükséges gazdasági hátteret is, ehhez kellett igazítanunk a művészekkel kötendő szerződéseket, vagyis átalakítottuk a „színházcsinálás” teljes struktúráját. Mostanra – büszkén mondom-, kialakult az a kiváló színházi apparátus, musical-színész gárda és alkotói kör, jelmez- és díszlettervezők, koreográfusok, stb, akik lehetővé teszik a legnehezebb színházi igényeket támasztó zenés darabok műsorra tűzését. Az első ciklusom el is ment erre az építkezésre, volt, hogy a lehetetlen és a bukás szélén táncoltunk, de végül a Jóisten mellénk állt. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a Madách Színházban az elmúlt 13 évben a Nagyszínpadon egyetlen zenés előadás sem maradt el. Közben ki kellett találni a prózai előadások helyét a játékrendben, hiszen, ha kisebb mértékben is, de rendszeresen játsszunk prózai műveket. A nyugati zenés színházak ’en suite’ játszási rendje (azaz, hogy ugyanazt a darabot játsszák minden este) Budapesten megvalósíthatatlan. Kétmilliós városban élünk, néhány százezer rendszeres színházlátogatónk van, a legnagyobb sikert sem tudnánk fél évig egyfolytában játszani, sőt, ha heti játékrendben gondolkodunk,  a zenés előadások sem tűzhetők ki a hét minden napjára.  Tehát ezek szünetében játsszuk a prózai előadásokat, mégpedig olyan díszletekben, amelyek elférnek a nagy darabokban, lehetőleg olyan színészekkel, akik nem szerepelnek az akkor futó, aktuális musicalben. Eszerint kell szerveznünk a munkarendet, szabadnapokat, ehhez kell alakítani a színészegyeztetést. A lényeg, hogy lehetőleg minden nap játsszon a színház, és olyan darabot, amire az emberek kíváncsiak. Mára kialakult az optimális működési rend, ezáltal több mint 300 előadást játszunk a Nagyszínpadon évente, tavaly rekord évet zártunk, 340 körüli volt az előadásszám.

Ez együtt járt azzal, hogy a próza másodrendűvé vált a színházban, amely a társulatot is átformálta.

Sz. T.: Kétségtelenül a nyertesek mellett vesztesei is voltak  az átalakulásnak. Fiatal, pályakezdő zenés színészekből jól ismert, sikeres művészek, mondhatjuk, sztárok lettek rövid idő alatt. De igaz az is, hogy azok a prózai színészek, akik a változás miatt kevesebb szerephez jutottak, időközben más színházakhoz szegődtek. Igyekszem megőrizni a zenés és prózai előadások között kialakult arányt, amit a nézők is elfogadtak, sőt távlati terveimben is szerepel, hogy rangos és nagy prózai előadásokat, időről-időre bemutatunk. Tesszük ezt abban az ún. produkciós szemléletben, amely a zenés műfajban fényesen bevált, ami azt is jelenti, többek között, hogy a szerepeket optimálisan osztjuk ki, lehetőleg minimális kompromisszummal.

image
Fotó: Huszti István

A nagy zenés darabok sikerével nehéz vitatkozni, több százas szériákat élnek meg, de a prózáknál azért voltak kevésbé jók és nem túl sikeresek. Én például nem szerettem a Kézről kézre vagy az Agyeldobás című komédiákat. Igazgatóként hogyan lehetne elérni, hogy a mások által létrehozott előadások is hozzák az elvárt nívót és persze sikert is?

Sz. T.: Nagyon nehéz kérdés, hogy az igazgatónak mennyi érdemi befolyása van olyan darab felett, amit nem ő rendez. A rendező a színházban fontos és autonóm személy. Ha egy darabot műsorra tűzök és rábízom a rendezőre, azzal átadtam a lehetőséget, a hatalmat és a felelősséget is. Ezt visszavenni – véleményem szerint – nem lehet. Hasonlóan fontos pillanat a szerepek kiosztása. Ha rendező felkérése és a szereposztás megtörtént, onnantól nincs hatalmam a folyamat felett, csak drukkolhatok és amennyit tudok, segítek. Persze ismerek olyan kollégákat, akik a főpróbahéten megnézik az előadást, leteremtik vagy hazaküldik a rendezőt és az utolsó pillanatban átrendezik a darabot, vagy esetleg csak megalázva, magukra hagyja az alkotókat. Én ezeknek az eszközöknek a hatékonyságában nem hiszek. A próba szerves folyamat, amely az olvasópróbától kezdve megy abba az irányba, amelybe a tehetség, az ambíciók, az energiák és a jó szerencse viszik, ebbe brutálisan beleavatkozva csak az addig megtett utat rontom el. Bemutató előtt egy-két héttel pedig már nincs idő új út kijelölésére. A terelgetés, a megbeszélés, a befolyásolás megengedett, de ha ez nem segít, akkor hiába látom a próbán, hogy ez így nem lesz jó, tudom, hogy megfordítani már nem lehet. Ilyenkor a szerencsére kell bízni, hátha nem úgy lesz, ahogy én hiszem.

A jó minőségű, de populáris előadások létrehozására alkalmas rendezőkből hiány van a Madách Színházban?

Sz. T.: Hatalmas rendezőhiány van a szakmában. Órákat tudnék beszélni arról, hogy mire lenne szükség, de nincs befolyásom a rendezőképzésre. Ámde az élet, mint a legnagyobb rendező, időnként azért teremt rendezőket, hol színészekből, hol dramaturgokból, és néha még rendező szakot végzett egyetemistákból is. Kétségtelenül a mi műfajunkban, ahol alapkövetelmény a magas fokú professzionalitás, a színház rendszerének és a hatásmechanizmusoknak ismerete, ahol tudni kell a zenét, kicsit érteni a képzőművészethez, nem az ösztönös rendezők területe, hanem a komplex rendszert tudatosan működtetőké, így aztán kevés nívós rendezőnk van. De azért van!

A nagy külföldi musicaleket, sőt a magyarok egy részét is ön jegyzi rendezőként, ezen a fronton gondolkodik utánpótlás-nevelésben?

Sz. T.: Erre gyakran gondolok. Közel 30 évig tanítottam a Színház és Filmművészeti Egyetemen, öt színész osztályom végzett, de rendezőket sosem tanítottam. El tudom képzelni, hogy ha van igény akár már a pályán lévő rendezőkben, akár rendezői ambíciókkal és képességekkel rendelkező színészekben, hogy részt vegyenek egy speciális zenés színházi rendező kurzuson, akkor én ezt megcsinálnám afféle mesterkurzusként.

Az elmúlt évek számos nagy bemutatója friss West End vagy Broadway-sikerek voltak, gondoljunk csak A producerekre, a Spamalotra, a Mary Poppinsra vagy a Mamma Miára. Néhány év alatt megérkeztek a Madáchba. A nyomorultak műsorra tűzése, amely egy nagy klasszikus, kevésbé illik a sorba. Mi az oka a választásnak?

Sz. T.: A műsorra tűzésnek két fő szempontja van. Az egyik, hogy a világ legjobb, legsikeresebb musicaljeit minél hamarabb elhozzuk Budapestre. A másik meghatározó szempont, hogy mindent, amit ezekből a musicalekből és létrehozásukból megtanulunk, adjuk oda a magyar zenés színháznak, és hozzunk létre új magyar zenés játékokat. Ennek érdekében írtunk és írunk ki magyar musicalpályázatokat és mutatunk be új magyar műveket. Tehát a nemzetközi és a magyar utat egyszerre járjuk be. A nemzetközi piacon sem születnek ötpercenként remekművek. Van, hogy hosszú éveket kell várni egy újabb nagy dobásra, közben pedig világszerte a nagy klasszikusokat veszik elő, értelmezik át, korszerűsítik. Ez is van olyan fontos feladat, mint az új darabok bemutatása. 1999-ben volt szerencsém megrendezni A nyomorultakat a Madách Színházban. Valamelyik nap megnéztem az arról készült DVD-t. Sírtam és nevettem, de végül örültem, hogy milyen hatalmas utat jártunk be az elmúlt 16 évben. Természetesen akkoriban is tudtam a darabot, értettem a történetet, ismertem a zenét, de a lényeg valahogy hiányzott. Az elmúlt években elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy még egyszer meg kellene rendeznem ezt a darabot. Úgy érzem, a közönségnek, a színészeknek és magamnak is  adós vagyok A nyomorultakkal, mert tudjuk ezt jobban is. A nyári szegedi bemutató jó reményekkel töltött el, de áprilisban a Madách Színházban kell, hogy ez a csodálatos darab, teljes valójában megmutatkozzon.

És hogyan alakul a folytatás?

Sz. T.: Szerencsére, az elmúlt bő 10 évünk meggyőzte a nagy amerikai és West End-sikerek jogtulajdonosait – akik gyakran nézik meg az előadásainkat – , arról, hogy kiváló minőségben, professzionálisan vagyunk képesek létrehozni színházi produkciókat, így abban a gyakran ádáz versenyben, amelyet egy-egy darab jogainak megszerzéséért folytatunk, mostanra már többnyire mi kerülünk ki győztesként. A jövő azonban Tarlós István főpolgármester úr és a Fővárosi Önkormányzat döntésén múlik, ugyanis igazgatói mandátumom rövidesen lejár. Úgy határoztam, beadom a pályázatomat a következő ciklusra is. Tehát a jövővel kapcsolatos tervek ettől a döntéstől függenek. Ha újabb mandátumot kapok a színház élén, akkor a következő nagy projektünk különleges előadás lesz, prózai darab! A Szerelmes Shakespeare-ről van szó, amely filmként számos Oscart nyert. Nemrég Londonban színdarab készült belőle, ennek magyarországi jogait pedig a Madách Színház kapta meg. Elköteleződésem Shakespeare iránt több évtizedes, számtalan darabját rendeztem, és most egy olyan Shakespeare-darabra készülünk, amit nem Shakespeare írt, de ő a főszereplője. Szerencsémre ott lehettem a bemutatón a jogtulajdonosok meghívására. Elragadó, romantikus, komoly és költői – igazi nagy színház.

És lesz rá színész? Felkészült egy nagy érdeklődésre számító, de prózai darab előadására a jelenlegi, inkább a zenés műfajban gyakorlott színészgárda?

Sz. T.: Részben igen, de az előadás létrehozását én színházi együttműködésben képzelem el, új formában, a zenés műfajban már annyiszor bizonyított produkciós szemlélettel. Azt szeretném, hogy jövő június elejétől, a bemutatótól kezdve két hónapon keresztül változzon át a Madách Színház kívül és belül. Nagyszabású városi eseményt képzelek, szinte fesztivált, amelynek csúcspontja esténként a Szerelmes Shakespeare előadása. Az esemény tartalma pedig főhajtás Shakespeare előtt. Ebbe az eseménysorozatba színészeket, rendezőket, zenészeket, irodalomtörténészeket, számos kollégát tervezünk bevonni.

image(2)
Fotó: Huszti István

Hasonló szereplőválogatással egészítené ki a szereposztást, mint amilyet zenés darabok előtt tartanak?

Sz. T.: Ha nem is olyannal, de valamilyen casting biztosan lesz. A zenés daraboknál gyakran fizikai teljesítményt mérünk a meghallgatáson. Megvan-e egy hangmagasság? Megvannak-e a koreográfiához szükséges fizikai adottságok? Itt most nem erről van szó, de a darab szereposztása nehéz feladat. Biztosan hívunk rangos vendégeket is, meglévő és új emberek segítik majd, hogy jövő nyáron a Madách Színház sokszínű kulturális központtá változzon át. Bár a Szerelmes Shakespeare próza, felkészülési ideje ugyanúgy egy év, mint bármely zenés darabé, úgyhogy, ha túl leszek A nyomorultak budapesti bemutatóján és a Billy Elliot premierjén az Erkel Színházban, akkor kezdek el érdemben foglalkozni vele.

Gondolom, azért nem kerülnek háttérbe a musicalek sem.

Sz. T.: Semmiképp! Pályám egyik nagy ajándéka Andrew Lloyd Webber barátsága. Különleges és kitüntető helyzetbe kerültem azáltal, ami a Macskákkal kezdődött, majd folytatódott Az Operaház Fantomjával, a Volt egyszer egy csapattal, a Józseffel, a Jézus Krisztus Szupersztárral. Valamennyi együttműködés során kaptunk a Mestertől valamilyen különleges lehetőséget. Néhány évvel ezelőtt Andrew Lloyd Webber „Love Never Dies” címmel (magyar címe  még nincs) megírta a Fantom folytatását, amelynek még nem létezik non replica változata. Webber az ausztrál előadást tekinti eredetinek. Nemrég felajánlotta, hogy csináljam meg úgy, ahogy én gondolom. A darab rendkívül érdekes és a színházi helyzet is az. Ugyanis nincs a világon még egy színház, ahol egyszerre lenne műsoron Az Operaház Fantomja és annak folytatása, a Love Never Dies. A történet szerint 10 év telik el a két darab cselekménye között. Nálunk a két bemutató között telt el valamivel több. Ezért Az Operaház Fantomja szereplői természetesen tudnának továbblépni, megérkezni az új darabba. Szerencsés és érdekes váltás, és ezzel párhuzamosan Az Operaház Fantomjához fiatal, új szereposztás készül majd.

A „Love Never Dies” – hát mondjuk úgy – sikerében igencsak elmaradt a Fantomtól.

Sz. T.: Vannak produkciók, amik szerencsés csillagzat alatt születnek, úgy jön össze az alkotócsapat, olyan a hangulat, hogy a siker csak úgy robban. Ez nem úgy jött össze. A londoni bemutató valóban nem volt sikeres. Meggyőződésem, hogy ami történt, nem a darab hibája. Rendezői, koreográfusi melléfogások okozták a bajt. A darab ugyanis csodálatos, Webber ismét személyes ihletésű szenvedélyes zenét komponált, akárcsak Az Operaház Fantomja esetében. Izgalmas a helyszín is, Coney Islanden játszódik, az első amerikai vidámparkban, valahol a valóság és a fantázia határán. Nagyszerű előadás lehetősége van benne.

Inspirálják az ilyen előzmények? 2004-ben a Volt egyszer egy csapat is hasonlóképpen született meg: az eredeti, a The Beautiful Game sem rúgta ki a ház oldalát Londonban, aztán a Madáchban futott egy kétszázas széria az átdolgozásból.

Sz. T.: Nálunk nagy siker volt, sőt lendületet adott a műnek, számos külföldi verzió jött létre a mi előadásunk nyomán, és a külföldi kollégák pedig  jöttek és „inspirálódtak”! De ez már csak így megy. Azonban az valóban inspirál, hogy Webber azt gondolja, én meg tudom csinálni a darabbal azt, amit ő látni szeretne, és ami másoknak nem sikerült. Ez megtisztelő.  

Akkor miért nem Ön rendezi az ősbemutatókat a West Enden?

Sz. T.: Ahhoz, hogy valaki a zenés szakmában a West End-en ősbemutatót rendezzen, ahhoz ott kell születni és ott kell felnőni. Ezt én nem tudnám megcsinálni, ahhoz a teljes színházi működést, „minden csavart” ismerni kell. Ezt nem lehet előkelő idegenként. Seregi Laci barátom mondta nekem, hogy eredeti bemutatót létrehozni ő csak Magyarországon tud. Az eredeti teremtés csak saját nyelven működik. Abban a közegben kell megcsinálni, ahol az ember otthon van, és amelyet valóban jól ismer. Én is ezt vallom.

Új igazgatói ciklusra készül. Miről fog szólni a következő időszak, ha nyer a pályázata?

Sz. T.: Bár jól működő színház és profi csapat áll mögöttem, a mi szakmánkban sosem lehet hátradőlni, minden előadás új feladat, ami a nulláról indul. Szerintem, ha valaki megpályáz egy színházat, az nem történhet önös érdekből, kizárólag személyes ambíciókból. Sosem azon gondolkodtam, mi lenne nekem jó ebben, hanem azon, hogy az én működésem mi jót tud adni a kollégáknak, alkotótársaknak, miben tud segíteni, élményt adni a nézőknek. Úgy érzem, hogy még tudok adni. Idehozom például azokat a darabokat, amelyekre másoknak talán nem lenne módja. Tehát a budapestiek és a hozzánk látogató vidéki nézők változatlanul meg fogják kapni a világ kiemelkedő zenés darabjait. Ezen kívül a Madách Színház csapatában, társulatában még nagyon sok a lehetőség. Azt szeretném, hogy a színháznak ismét legyen új, második játszóhelye. Amilyen annak idején a Madách Kamara, a jelenlegi Örkény Színház volt. Félreértés ne essék, örülök, hogy az Örkény önálló lett és nívós művészi műhelye Budapestnek Mácsai Pál irányítása alatt. De keressük annak lehetőségét, hogy valahol a városban létrehozzunk még egy színházat, mert az apparátusban és az alkotó csapatban meglévő kreatív erőből futja rá. Ilyenkor az szokott történni, hogy az igazgató megpróbál valahonnan pénzt szerezni. Esetünkben azonban nem erről van szó. Én kimondottan elégedett vagyok a jelenlegi színháztámogatási rendszerrel, a TAO-val, mert végre teljesítményarányos. A Madách Színház az elmúlt 10 évben komoly eredménytartalékot hozott létre, ennek köszönhetően mindenféle extra forrás nélkül, a zenés színház anyagi sikeréből a következő 1-2 évben be lehet indítani az új játszási helyet saját anyagi és szellemi erőből. Ha ez sikerül, akkor igazgatói működésem eredményeként létrejön még egy színház: és ez mindenkinek jó. Ez az egyik ambícióm. A másik, hogy a Madách Színház repertoárjában rejlő lehetőségeket még jobban kihasználjuk. Ezért létrehozunk olyan turné-csapatokat, amelyek elviszik a színház műsorán már nem vagy csak ritkán szereplő, de kiváló előadásokat az ország különböző pontjaira esetleg – ha a jogok lehetővé teszik – határon túlra is. Nagyszabású előadásokról van szó, sportcsarnokokban, amelyek bázisát a mi produkciónk adja. Szervezőirodát hozunk létre a színházban, amellyel új munkahelyek is teremtődnek. Ebbe már most belevágunk. Elsőként jövőre a Jézus Krisztus Szupersztárt mutatjuk be Debrecenben, a Főnix Csarnokban.

webber szirtes tamás seregi lászló

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kommentek