Hír Interjú Kritika Riport

2016. június 03. 10:29, Cassiope

Utazás a halálklinikára

Létezik egy felsőbb erő, amelynek hatalmában áll megváltoztatni az egyén sorsát? Meggyógyulhat valaki egy halálos betegből? Nehéz és szomorú témát boncolgat a fiatal rendező megható előadása a Stúdió K-ban. KRITIKA

Rosalie.. (63)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Beenged minket, majd visszaül kis asztalához Spilák Lajos, akinek feladata, hogy rendben elkezdődjön az előadás. Türelmetlenné válik, mert a főszereplő nem akar megérkezni. Kamerák mutatják az utcát, a büfét, ám sehol senki. Kisvártatva beviharzik Nagypál Gábor egy hatalmas bőrönddel, és szabadkozik, hogy késett a gépe. Lassan kezdjük érteni a szerepek leosztását: Nagypál elővarázsolja bőröndjéből Rosalie-t, a főszereplő rákbeteg öregasszonyt, egy bábot, akit ő maga kelt életre, és minden más szereplőt egyben, illetve ő az Alkotó-Teremtő, az író-rendező, akinek kezében van saját teremtményének törékeny sorsa. Az untermann, a clown pedig Spilák, aki alázatosan dobja fel Nagypálnak a labdákat, amelyeket ő örömmel le is csap. Jó nézni, mennyire harmonikusan működnek együtt, kiváló rendezői döntés volt kettejüket választani.   

A Rosalie elmegy meghalni fordítását az előadás fiatal rendezője, a Színművészetin végzős hallgató, Szilágyi Bálint készítette, Hársing Linda dramaturggal alkalmazták színpadra a végleges szöveget. Daniel Kehlmann Hírnév című kötetéből emelte ki Rosalie történetét a kilenc novellafüzér közül. Az író és az általa megírt szereplő közötti kapcsolat szemléltetésére tökéletes ötlet volt a báb, hiszen jól reprezentálja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem mi irányítjuk az életünket, ugyanakkor távolságtartásra is kényszerít bennünket, mert mégsem egy hús-vér embernek kell küzdenie a színpadon – megváltozik a befogadás, több rálátást nyerünk a tartalomra. Fontos hangsúlyozni, hogy nem klasszikus bábelőadásról van szó, nincs paraván, vagy elrejtőző színészek.

Rosalie.. (33)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Öregség, betegség, elmúlás. Olyan témák, amelyekhez nem hálás dolog nyúlni, mert elolvasva a színlapot, nem biztos, hogy a nézők egymás után váltják majd a jegyeket, hogy megnézhessék. Ráadásul az alkotók könnyen belecsúszhatnak abba a hibába, hogy az előadás akarva-akaratlanul csöpögős lesz, mindenáron katarzist követelve. Ám Szilágyi Bálint fiatalkora ellenére bámulatos érzékenységgel kezelte az anyagot, mellőzve bármilyen pátoszt, bármilyen markáns kinyilatkoztatást. Finoman játszik a lelkünk húrjain. Rosalie utazása során ugyanis hullámvasútszerűen lobban fel a remény: vajon a főhősnek tényleg egy svájci klinikán kell meghalnia? De hiszen szeretne még élni, és a végállomás vezető út is nagyon göröngyös. Mintha valaki vagy valami nem akarná, hogy Rosalie így végezze. Szeretnénk hinni, hogy így lesz. Drukkolunk neki.

Rosalie önmagával vívott harcát Nagypál Gábor játéka teszi hitelessé. Pedig nincsen könnyű dolga: egyszerre kell mozgatnia a bábot, eljátszania Rosalie-t, valamint akikkel útja során találkozik, és külső szemlélőként is rá kell látnia a folyamat egészére. Hiszen az Alkotó és a Teremtmény meglehetősen belsőséges viszonyban van egymással. Nemcsak Rosalie vívódik, hanem teremtője is: rajta múlik, mi lesz a történet vége. Rosalie könyörög, fenébe a halállal, annyiféleképpen végződhetne a története. Minden az Alkotón múlik. Csak az a kérdés, ő milyen véget szán figurájának. Miközben Nagypál marionett-bábút mozgató alkotója lassacskán elbizonytalanodik, és visszavonul, Spilák veszi át a helyét, és próbál segíteni a főhősnőnek. Természetessége, humora, pozitív kisugárzása fényt hoz az előadásba.

A két szereplő segítségére van a multifunkcionális bőrönd, kreatív kellék: egyszer szétnyitva kisebb járda, még tovább nyitva nagyobb útszakasz, félig felhajtva ülőalkalmatosság. Nem érezzük a díszlet hiányát, a színészi játék bőven betölti a teret.  

Rosalie.. (58)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Közeledik a darab vége, a beteg öregasszony sok viszontagság után megérkezik a klinikára. Egy éles váltással váratlanul jön a kegyelem: Rosalie megfiatalodik, továbbélhet egy új életet. Megadják neki és nekünk a csodát, amire várunk, hogy történhet másképp. Nagypál Gábor döntése, hogy élni hagyja a főhősét abban a reményben születik, hogyha létezik egy felsőbb erő, ilyen helyzetben neki ugyanúgy megkegyelmez. Pedig a fájdalmas igazság, hogy egyszer mind meghalunk. A teremtmények, legyenek ezek főhősnők, mellékszereplők, novellák azonban továbbélnek helyettünk is. Ami a főhősnő számára az élet, az az alkotó számára a halál. Miközben a fiatal Rosalie-t visszarakják a bőröndbe, az Alkotó a széttáruló ajtón keresztül egy számára kivilágított úton homályos füstbe távozik. Kénytelen befejezni a darabját. Többszörösen áthallásos, és okos lezárás. Mi, nehéz szívvel távozó nézők pedig figyelni fogjuk a fiatal rendező következő munkáit, mert a Rosalie elmegy meghalni című előadás több, mint egy végzős hallgató szárnypróbálgatása. Érkezik az új rendezőgeneráció - és mi ennek nagyon örülünk.

daniel kehlmann nagypál gábor studio k spilák lajos szilágyi bálint rosalie elmegy meghalni

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr718757344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása