Már nem kell Londonig menni egy kiváló Billy Elliot előadásért. Az Andrássy úton Aida, Cavaradossi és Don Giovanni egy időre átadta helyét egy félárva kisfiúnak a bányászvárosból, aki megvalósítja álmait.

Stephen Daldry 2000-ben készült filmje egy szegény bányászcsaládban nevelkedő balett táncos kisfiú megható történetéről világsikert aratott: számos nemzetközi díjat sepert be és még 3 Oscar-jelölést is kapott. És mivel ma már nem csak musicaleknek készül filmváltozata, de filmek is inspirálják musicalek születését, így 5 évvel később Elton John dallamos zenéjével már meg is hódította a londoni West Endet, majd a New York-i Broadway-t is. Mostanra Budapestre is eljutott, nem is akárhogy. A Magyar Állami Operaház színpadára érkezett: a patinás épület legelső musicalbemutatójaként.

Fotó: Rákossy Péter

A Billy Elliot zenés műként is sokrétegű, komplex alkotás; egyszerre éles társadalomkritika, érzelmes történet egy apa és egy fiú fájdalmakkal terhelt kapcsolatának fejlődéséről és humorral, gyermeki zsiványsággal átszőtt szatíra.

A Szirtes Tamás rendező és Tihanyi Ákos koreográfus által jegyzett előadás kiválóan illeszkedik az alkotók számos korábbi közös munkájának sorába, a Billy Elliot is tanulságos felnőttmese a szabadságról, a szeretetről, a bátorságról, önmagunk vállalásáról, a másért hozott áldozatokról.

Hiába ülünk az Andrássy úti dalszínház hűvös nézőterén, a Billy Elliot előadása alatt a West Enden érezzük magunkat. Egyfelől az előadás vállalt angolsága végett. Az easingtoni bányászok Thatcher asszony gazdasági reformjai ellen tüntetnek, nincs hazai párhuzam: a vaslady marad a gonosz maga, nem cserélik le mondjuk Bokros Lajosra a jobb értés érdekében, még a Stage Door feliratot sem fordította le senki. Nem is kell. Másfelől – és ez a fontosabb – az előadás minimum versenyképes az általunk látott eredeti londonival.

Pedig a Billy Elliot hatalmas kihívás minden színháznak és színházi alkotónak, ugyanis a címszerepet és egy másik fontosabb karaktert (Michael) gyerek játssza. A gyerek a magyar musicalszínpadon legtöbbször a szükséges rossz, mert általában más minőséget képvisel, mint a képzett és tapasztalt felnőtt színészek. Ugyan az utóbbi években kisebb szerepekben már lehetett néhány nem zavaró gyereket látni a zenés színpadokon, de főszerepet játszó tíz év körüli kisfiúk sokat ronthatnak egy róluk szóló előadás minőségén. Nos, a Billy Elliot főszerepét játszó, félig biztosan magyar John Bailey McAllister remekül mozog, táncol, játszik és még az éneklése alatt sem kell szorongva szorítani érte, hogy ne menjenek mellé a hangok. Magabiztos, szerethető, a felnőtteknek egyenrangú partnere. Barátja, a lánylelkű Michael szerepében Kamarás Zalán remekel. A két kisfiút tenyerén hordozza a színpad, jelenlétük, kisugárzásuk van, szteppelnek, revüszámot adnak elő, szövegtudásuk is hibátlan. Bravo!

Fotó: Rákossy Péter

Az apa szerepében Stohl András nyűgöz le. A Mamma Mia után újra musicalfőszerepre hívta a színészt Szirtes Tamás és milyen jól tette. Miközben egyre magabiztosabban mozog a zenés műfajban, tehetséges drámai színészként az ő eszközei teremtik meg a drámát, a cselekmény igazi tétjét. Hiszen a Billy Elliot  dupla fejlődéstörténet: a kisfiúé, aki művésszé érik és a felesége halála és a bányászok kilátástalan helyzete miatt a világgal küzdő zord apa útja az elfogadás, az önzetlen apa-fia kapcsolat felé, ahol a végállomás a jobb emberré válás. Mrs. Wilkinson, a balett tanárnő Auksz Éva tolmácsolásában temperamentumos, szókimondó, nagyszívű asszony, Csákányi Eszter a nagymama szerepében hol a szívével, hol a humorával hódít, kevés jelenetében is hangsúlyos. Borbély Richárd, Billy bátyját, Tony-t játssza. Az ő kapcsolata Billy-vel egy külön drámát rejt. Az apja útján járó, dühösen a zsákutcába rohanó, dühös férfi és a tehetsége által egy más életre esélyt kapó fiú közötti kódolt feszültség is enyhül, eltűnik. Szép alakítás. Az emlékekben és a nagy kérdések idején visszatérő halott édesanya szerepében Krassy Renáta lehetne erőteljesebb, a bemutatón ez hiányzott ahhoz, hogy ezek a jelenetek is kellően emlékezetesek maradjanak. A kisebb szerepekben is sok a jó alakítás, számunkra Fillár István bokszedző-bányásza ragyogott ki. Parádés a tánckar és ebbe a balettos kislányok is beleértendők.

A dinamikus tömegjelenetekben megjelenik a groteszk: a balettóra közben és vele egy színpadi térben zajlik a rendőrök és a sztrájkoló bányászok véres konfliktusa, az Operaház méretes színpada sem akadályozza meg, hogy intim, meghitt jelenetekben is részünk legyen. Stohl és McAliister, azaz apa és fiú egymásra találása torokszorító.

Sokszínűség jellemzi az estét a rendezés és a koreográfia szempontjából is: a jelenetek közötti gyakori hangulatváltások, a zenei és táncos műfajok körforgása, a színek kavalkádja és a szürkeség, a klasszikus balett-betét és a reptetéssel varázslattá váló táncjelenet egységet teremt, emlékezetes színházi élménnyé érik össze.

Bár az előadást családbarát időpontokban játsszák, hiba lenne azt állítani a Billy Elliotról, hogy kimondottan gyerekeknek való. A szövegkönyv szókimondó, olykor trágár mondatai, a buzizás, a fizikai agresszió csak bölcs szülői magyarázatok mellett értelmezhetők gyerekek számára, csak így válik érvényes tanmesévé a musical.

Szlávik István díszletei is hozzák az angol kisvárosi hangulatot, Vízvárdi András vetített képeivel együtt pótolják az Operaház korszerű színpadtechnikáját. Kovács Yvette Alida jelmezei ízléssel illusztrálják a mesét, de fontos szerep jut Madarász „Madár” János világítástervezőnek is, az ö munkája nagyban járul hozzá, ahhoz, hogy az előadás látványa elemelkedik a megszokottól.

A budapesti Billy Elliot újabb színházi szabadsághimnusz, szűk három órányi illúzió a világ jobbra fordíthatóságáról. Ne vonja meg magától az élményt!