Az AlkalMáté Trupp idei előadásának címszereplője Mészáros Béla, az ő életéről készített egész estés előadást az SZFE 2003-ban végzett, mára legendássá vált színészosztálya Máté Gábor, egykori osztályfőnökük - és társulatvezetőjük – rendezésében. Ez a tizedik osztálytárs-portré. Remek előadás, megrázóan őszinte élet-pillanatokkal önvallomás, személyiség- és jellemrajz. Remek színészi alakítások és mégis: komoly hiányérzet marad bennünk a végén. Karsai György írása.

Fotó: Karip Timi

A képre kattintva galéria nyílik!

Maga a „társulat” a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, mára már bátran legendásnak nevezhető Horvai István-Máté Gábor színészosztály hallgatói (mínusz Fenyő Iván és Száraz Dénes). Kuriózum az AlkalMáté Trupp a magyar színházi palettán: egyszer egy évben, szűk két héten át léteznek, aztán a színészek visszatérnek anyaszínházaikba. És itt a titok nyitja, honnan az AlkalMáté Trupp előadásainak egyenletesen magas színvonala, a színészi remeklésekből összeálló harmonikus csapatmunka (amelyhez persze kell a biztos háttér, Máté Gábor rendezői profizmusa). Az ország legjobb színházainak színészei ők: Katona, Örkény, Víg, Szombathely, de van köztük két szabadúszó is – Kovács Patrícia és Mészáros Máté -, egyikük pedig odahagyva a pályát ma már sikeres rendőrtiszt - Gál Kristóf -, aki erre a két hétre szabadságot vesz ki, hogy együtt játszhasson egykori osztálytársaival. Mind nagyon jó formában vannak, s láthatóan élvezik ezeket az előadásokat, lubickolnak a maguk írta és játszotta, fegyelmezett szabadságban. Viszont értelemszerűen nincs újrajátszható előadásuk, repertoárjuk egészen csekély, mondhatni minimális, sőt: egyhangú, ám garantált sikerű: minden évben egyikükről csinálnak előadást. Évről-évre sorsolással döntik el, ki lesz a következő „szezon” előadásának címadó főhőse, egyúttal az elbeszélt történet(ek) tárgya. Ami mindig közös: mindig arról a lányról, vagy fiatalemberről szól az előadás, aki egykor a színészmesterséget választotta. Azt tudhatjuk meg mi, nézők, hogy ki ő, honnan, milyen családból jött, milyen volt a gyerekkora, mit sportolt, mit tanult, mit olvasott, kik voltak a barátai, ki volt a szerelme, stb., stb., mindenről beszélnek, ami megtörtént addigf a pillanatig, amíg az AlkalMáté Trupp színpadra nem vitte történetüket. Igazi élveboncolás, rendes, évenkénti vivisectio. Ahogy osztályfőnökük, Máté Gábor mondja e sajátos műfajról: „..ez szakmailag is nagyon izgalmas, hiszen mindig arról szól, hogy ki hol tart”. Ő az Alkalmáté Trupp alapítója, vezetője, előadásaik rendezője, így az idei „osztálytalálkozós előadás”-nak, a Mészáros Béla címűnek is. Rögtön szögezzük le: kitűnő előadás, méltó a korábbi évek előadásaihoz. És mégis, valahogy nem felhőtlen az örömünk, ahogy a megérdemelt tapsvihar és előadás-ünneplés után kifelé araszolunk a Jurányi színházterméből. Hogy miért, megkísérlem elmondani.

Fotó: Karip Timi

Egyetlen szögletzászló (cserépbe állított bot, csúcsán rongy) árválkodik a focipálya (zöld gyepszőnyeg) bal hátsó sarkában, négy ormótlan reflektor világítja meg a pályát, a játékteret, ahová befutnak – az UEFA hivatalos meccs-zenéjére -a Barcelona-mezes játékosok (látvány: Kálmán Eszter). Egyszerű, elegáns, egyúttal groteszk tér- és szereplő-stilizációk. Ez utóbbiak között van Ronaldinho (aki pedig már rég nem játszik a Barcelonában), van több Messi, van Iniesta és Suarez, meg a mezek sem egészen egyformák, de nem is fontos, hiszen ez is csak M.B. világlátásának lenyomata: az ő életében valahogy minden és mindenki a focipálya – pontosabban a Barcelona-rajongás kereteiben – nyeri el értelmét és szerepét. Kár, hogy ez a sokat ígérő díszlet és jelmez – vannak még focilabdák is mindenféle szerepben, például autóban kormánykerék! – nem telítődik tartalommal, s csak elvétve kapcsolódik szorosan a megjelenített történetekhez.

Jelenetfűzér, bő másfél órában felskiccelt Mészáros Béla-jellemrajz. Attól élő, hogy brutálisan igaz, semmi „művészi távolságtartás a tárgytól”, „elemelés a valóságtól”, ez bizony maga a főhős nagybetűs (kisbetűs?) élete. A mindent uraló téma: jelenetek egy házasságból. De ellentétben a Bergman-filmmel, alig négy-öt évet ölel fel a történet, s minden egyéb (család, az apa haldoklása, a foci, a depresszió, a hízásra való hajlam, meg még néhány apróság), nem több súlytalan epizódnál. Ami azért is furcsa, mert egy nagyon tehetséges, nagyon jó színészről van szó, akinek – legalábbis ezt hinné az ember – van ötlete/véleménye arról, hogy miért van abban a pozícióban a Katoná-ban, ahol, hogy van, mondjuk, szerepálma, van (pozitív? negatív?) véleménye a színház, a kultúra jelenlegi helyzetéről, hogy vannak barátai, akiket ezért meg ezért szeret/utál, hogy mit gondol, a helyén van-e (nem a szerelmi életében, ott nincs, vagy legalábbis öt hónappal ezelőttig nem volt, már ha jól értettem egy többször elejtett célzást). Hogy itt él Mészáros Béla, ebben az országban, 2016-ban. Ebből az előadásból teljességgel eltűnt a kor, eltűnt a szűkebb és tágabb környezet (szakmai, baráti, családi, társadalmi), és egyetlen kérdésről szól minden: Mészáros Béla szerelmi életéről, tönkretett házasságáról, csapodárságáról, vágyairól, hazugságairól s a mindezekre visszavezethető gyötrődéseiről. Erről és csak erről beszél az előadás, mélyre ásva, fájdalmas önmarcangolással, szembenézve M.B. gyengeségeivel – mindenekelőtt a nőkkel és a szénhidráttal szembeniekkel -, gyászaival, szeretni tudásával/képtelenségével. Nekem nagyon egyoldalú a Mészáros Béla portré: semmit sem tudunk meg a színművész, a gondolkodó ember Mészáros Béláról, arról, hogy eszébe jut-e valami a szakmáról, a szerepekről, arról, hogy hol is tart ő most, vagy hogy egyáltalán szereti-e azt, amit csinál; és azt sem tudjuk meg, mit gondol a jövőről, a sajátjáról, a színházáról, ne adj isten, az országáról. Mert bármennyire is megrendítő a kitárulkozás mértéke, a fentiek miatt komoly hiányérzet marad a nézőben. Valahogy nem (lenne) jó belenyugodni abba, hogy ennyire leegyszerűsített, banális világkép tölti ki M.B. életét. A korábbi évek bemutatóinak főszereplői esetében is voltak egyszerűbb, meg összetettebb életutak, de az soha nem fordult elő emlékeim szerint, hogy egyetlen témára készült jelenetsor töltötte volna ki az életút-előadást.

Fotó: Karip Timi

De persze jó ez az egész, úgy, ahogy van! Mi más is lehetne, ha Szandtner Anna válóperes bírónőt játszik, olyat, akiről csak a jelenet végén derül ki, hogy ez az első ügye, vagy lehet-e más, mint remeklés, ahogy Vajda Milán meccs-közvetítői monológban varázsolja elénk M.B egy magányosan eltöltött, borzalmas, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus, TV előtt töltött estéjét, és persze hogy virtuóz, ahogy Dömötör András pszichológusként elengedi magát, amikor kiderül, hogy M.B. is Barca-őrült, vagy amikor ugyanő immár M.B.-ként a Vera nélkül töltött első karácsony családi pokla elől menekülve, kilépve szerepéből – vagy inkább nagyonis M.B lételemét felvillantva! -, egy néző lányt igyekszik ott helyben elcsábítani? És tökéletes, ahogy Péter Kata Mészáros Mátéval egy majdnem szakításba torkolló, autózás közben lebonyolított barkochba-partit mutat meg. És végig ez a színészi, rendezői perfekció, remekebbnél remekebb színészi alakítások sorjáznak az epizódokban: Jordán Adél kétségbeesése M.B.-nek a bontóperen is tartó határozatlansága, töketlenkedése miatt, Kovács Patrícia fantasztikus józansága ennyi macsó szemétség láttán, Czukor Balázs, Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa egy-egy villanása mind ennek az osztálynak – és Máté Gábor színészpedagógiai munkájának – a kivételességét igazolja.

Tényleg nem történt más M.B.-vel az elmúlt harmincegynehány évben, amiről beszélhetne nekünk? De persze el kell fogadnunk, ha ennyi és nem több, pontosabban csak ennyi és nem több, amit M.B. és az osztály fontosnak tartott megmutatni nekünk ennek a nagyon izgalmas színésznek az életéből.

A zene jó, sőt nagyon jó (zenei vezető: Dargay Marcell). Az nem újdonság, hogy ennek az osztálynak a tagjai tudnak hangszereken játszani, énekelni és táncolni, de itt mindvégig a legjobbkor, hangulatilag és dramaturgiailag is hejszálpontosan kiszámítottan csendülnek fel a dalok. A nyitó és záró focihimnusz mellett ki kell emelni a Chicago című musicalból adaptált Cella tangót, amelynek szövege itt M.B. lehangolóan üres szerelmi kalandjairól szól, vagy Chris Isaac Wicked game-je, amelyet szerelmi gyötrődéseiről szóló lírai dallá alakítva, csodaszépen énekel maga M.B.

Fotó: Karip Timi

A legerősebb jelenet az utolsó előtti, amikor M.B.-t egy homoerotikus jelenet kellős közepén látjuk. Most tényleg ő van a színen – Gál Kristóffal -, nem valamelyik osztálytárs alakítja őt, ő maga, egyes szám első személyben „áll bele” a jelenetbe, és mutatja meg egy homoszexuális pár egyik tagjának a szeretkezést követő, gyengédség és undor közt hullámzó érzéseit. Eddigre már annyi mindent megtudtunk M.B. szerelmi életéről, hogy épp csak egy csipetnyit érezzük magunkat zavarban/kényelmetlenül/felháborodva a nézőtéren, hogy még ez is… Nekem körülbelül négy mondat kellett, mire ráismertem a Bihari-ból átemelt jelenetre, hogy ez most nem az élet, hanem tényleg színház, színház a színházban-jelenet, ahol a végső kitárulkozásnak hitt pillanatot mint egy rideg munkafolyamat kiragadott pillanatát mutatja meg Máté Gábor rednezése (de hiszen ott is ül a „pálya” szélén, már bele is szól a jelenetbe, a szereppel szemmel láthatóan nehezen birkózó M.B. színészi teljesítményét rendezőként minősíti…, igen megérkeztünk – vagy visszatértünk?! – a színházba, ha akarom, idézőjelbe kerül minden, idáig megmutatott-megvallott jellemtelenség, csalás, hazugság, férfi-esendőség. Lehet, hogy nem is ilyen M.B.? Mert színház az egész a világ, és színész benn minden férfi és nő?