Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 22. 12:06, madainyer

Csak szemerkélt az ének Szegeden

 

szinetár dóra szulák andrea gálvölgyi jános operettszínház szabó p. szilveszter mészáros árpád zsolt szegedi szabadtéri játékok kerényi miklós máté somogyi szilárd horgas péter dancs annamari csere lászló gömöri andrás máté harangozó gyula

Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 04. 08:34, iolé

Kivesézték M. B.-t

 

Az AlkalMáté Trupp idei előadásának címszereplője Mészáros Béla, az ő életéről készített egész estés előadást az SZFE 2003-ban végzett, mára legendássá vált színészosztálya Máté Gábor, egykori osztályfőnökük - és társulatvezetőjük – rendezésében. Ez a tizedik osztálytárs-portré. Remek előadás, megrázóan őszinte élet-pillanatokkal önvallomás, személyiség- és jellemrajz. Remek színészi alakítások és mégis: komoly hiányérzet marad bennünk a végén. Karsai György írása.

20160727 17 xFotó: Karip Timi
A képre kattintva galéria nyílik!

Maga a „társulat” a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban végzett, mára már bátran legendásnak nevezhető Horvai István-Máté Gábor színészosztály hallgatói (mínusz Fenyő Iván és Száraz Dénes). Kuriózum az AlkalMáté Trupp a magyar színházi palettán: egyszer egy évben, szűk két héten át léteznek, aztán a színészek visszatérnek anyaszínházaikba. És itt a titok nyitja, honnan az AlkalMáté Trupp előadásainak egyenletesen magas színvonala, a színészi remeklésekből összeálló harmonikus csapatmunka (amelyhez persze kell a biztos háttér, Máté Gábor rendezői profizmusa). Az ország legjobb színházainak színészei ők: Katona, Örkény, Víg, Szombathely, de van köztük két szabadúszó is – Kovács Patrícia és Mészáros Máté -, egyikük pedig odahagyva a pályát ma már sikeres rendőrtiszt - Gál Kristóf -, aki erre a két hétre szabadságot vesz ki, hogy együtt játszhasson egykori osztálytársaival. Mind nagyon jó formában vannak, s láthatóan élvezik ezeket az előadásokat, lubickolnak a maguk írta és játszotta, fegyelmezett szabadságban. Viszont értelemszerűen nincs újrajátszható előadásuk, repertoárjuk egészen csekély, mondhatni minimális, sőt: egyhangú, ám garantált sikerű: minden évben egyikükről csinálnak előadást. Évről-évre sorsolással döntik el, ki lesz a következő „szezon” előadásának címadó főhőse, egyúttal az elbeszélt történet(ek) tárgya. Ami mindig közös: mindig arról a lányról, vagy fiatalemberről szól az előadás, aki egykor a színészmesterséget választotta. Azt tudhatjuk meg mi, nézők, hogy ki ő, honnan, milyen családból jött, milyen volt a gyerekkora, mit sportolt, mit tanult, mit olvasott, kik voltak a barátai, ki volt a szerelme, stb., stb., mindenről beszélnek, ami megtörtént addigf a pillanatig, amíg az AlkalMáté Trupp színpadra nem vitte történetüket. Igazi élveboncolás, rendes, évenkénti vivisectio. Ahogy osztályfőnökük, Máté Gábor mondja e sajátos műfajról: „..ez szakmailag is nagyon izgalmas, hiszen mindig arról szól, hogy ki hol tart”. Ő az Alkalmáté Trupp alapítója, vezetője, előadásaik rendezője, így az idei „osztálytalálkozós előadás”-nak, a Mészáros Béla címűnek is. Rögtön szögezzük le: kitűnő előadás, méltó a korábbi évek előadásaihoz. És mégis, valahogy nem felhőtlen az örömünk, ahogy a megérdemelt tapsvihar és előadás-ünneplés után kifelé araszolunk a Jurányi színházterméből. Hogy miért, megkísérlem elmondani.

20160727 64 xFotó: Karip Timi

Egyetlen szögletzászló (cserépbe állított bot, csúcsán rongy) árválkodik a focipálya (zöld gyepszőnyeg) bal hátsó sarkában, négy ormótlan reflektor világítja meg a pályát, a játékteret, ahová befutnak – az UEFA hivatalos meccs-zenéjére -a Barcelona-mezes játékosok (látvány: Kálmán Eszter). Egyszerű, elegáns, egyúttal groteszk tér- és szereplő-stilizációk. Ez utóbbiak között van Ronaldinho (aki pedig már rég nem játszik a Barcelonában), van több Messi, van Iniesta és Suarez, meg a mezek sem egészen egyformák, de nem is fontos, hiszen ez is csak M.B. világlátásának lenyomata: az ő életében valahogy minden és mindenki a focipálya – pontosabban a Barcelona-rajongás kereteiben – nyeri el értelmét és szerepét. Kár, hogy ez a sokat ígérő díszlet és jelmez – vannak még focilabdák is mindenféle szerepben, például autóban kormánykerék! – nem telítődik tartalommal, s csak elvétve kapcsolódik szorosan a megjelenített történetekhez.

Jelenetfűzér, bő másfél órában felskiccelt Mészáros Béla-jellemrajz. Attól élő, hogy brutálisan igaz, semmi „művészi távolságtartás a tárgytól”, „elemelés a valóságtól”, ez bizony maga a főhős nagybetűs (kisbetűs?) élete. A mindent uraló téma: jelenetek egy házasságból. De ellentétben a Bergman-filmmel, alig négy-öt évet ölel fel a történet, s minden egyéb (család, az apa haldoklása, a foci, a depresszió, a hízásra való hajlam, meg még néhány apróság), nem több súlytalan epizódnál. Ami azért is furcsa, mert egy nagyon tehetséges, nagyon jó színészről van szó, akinek – legalábbis ezt hinné az ember – van ötlete/véleménye arról, hogy miért van abban a pozícióban a Katoná-ban, ahol, hogy van, mondjuk, szerepálma, van (pozitív? negatív?) véleménye a színház, a kultúra jelenlegi helyzetéről, hogy vannak barátai, akiket ezért meg ezért szeret/utál, hogy mit gondol, a helyén van-e (nem a szerelmi életében, ott nincs, vagy legalábbis öt hónappal ezelőttig nem volt, már ha jól értettem egy többször elejtett célzást). Hogy itt él Mészáros Béla, ebben az országban, 2016-ban. Ebből az előadásból teljességgel eltűnt a kor, eltűnt a szűkebb és tágabb környezet (szakmai, baráti, családi, társadalmi), és egyetlen kérdésről szól minden: Mészáros Béla szerelmi életéről, tönkretett házasságáról, csapodárságáról, vágyairól, hazugságairól s a mindezekre visszavezethető gyötrődéseiről. Erről és csak erről beszél az előadás, mélyre ásva, fájdalmas önmarcangolással, szembenézve M.B. gyengeségeivel – mindenekelőtt a nőkkel és a szénhidráttal szembeniekkel -, gyászaival, szeretni tudásával/képtelenségével. Nekem nagyon egyoldalú a Mészáros Béla portré: semmit sem tudunk meg a színművész, a gondolkodó ember Mészáros Béláról, arról, hogy eszébe jut-e valami a szakmáról, a szerepekről, arról, hogy hol is tart ő most, vagy hogy egyáltalán szereti-e azt, amit csinál; és azt sem tudjuk meg, mit gondol a jövőről, a sajátjáról, a színházáról, ne adj isten, az országáról. Mert bármennyire is megrendítő a kitárulkozás mértéke, a fentiek miatt komoly hiányérzet marad a nézőben. Valahogy nem (lenne) jó belenyugodni abba, hogy ennyire leegyszerűsített, banális világkép tölti ki M.B. életét. A korábbi évek bemutatóinak főszereplői esetében is voltak egyszerűbb, meg összetettebb életutak, de az soha nem fordult elő emlékeim szerint, hogy egyetlen témára készült jelenetsor töltötte volna ki az életút-előadást.

20160727 126 xFotó: Karip Timi

De persze jó ez az egész, úgy, ahogy van! Mi más is lehetne, ha Szandtner Anna válóperes bírónőt játszik, olyat, akiről csak a jelenet végén derül ki, hogy ez az első ügye, vagy lehet-e más, mint remeklés, ahogy Vajda Milán meccs-közvetítői monológban varázsolja elénk M.B egy magányosan eltöltött, borzalmas, ugyanakkor ellenállhatatlanul komikus, TV előtt töltött estéjét, és persze hogy virtuóz, ahogy Dömötör András pszichológusként elengedi magát, amikor kiderül, hogy M.B. is Barca-őrült, vagy amikor ugyanő immár M.B.-ként a Vera nélkül töltött első karácsony családi pokla elől menekülve, kilépve szerepéből – vagy inkább nagyonis M.B lételemét felvillantva! -, egy néző lányt igyekszik ott helyben elcsábítani? És tökéletes, ahogy Péter Kata Mészáros Mátéval egy majdnem szakításba torkolló, autózás közben lebonyolított barkochba-partit mutat meg. És végig ez a színészi, rendezői perfekció, remekebbnél remekebb színészi alakítások sorjáznak az epizódokban: Jordán Adél kétségbeesése M.B.-nek a bontóperen is tartó határozatlansága, töketlenkedése miatt, Kovács Patrícia fantasztikus józansága ennyi macsó szemétség láttán, Czukor Balázs, Máthé Zsolt, Járó Zsuzsa egy-egy villanása mind ennek az osztálynak – és Máté Gábor színészpedagógiai munkájának – a kivételességét igazolja.

Tényleg nem történt más M.B.-vel az elmúlt harmincegynehány évben, amiről beszélhetne nekünk? De persze el kell fogadnunk, ha ennyi és nem több, pontosabban csak ennyi és nem több, amit M.B. és az osztály fontosnak tartott megmutatni nekünk ennek a nagyon izgalmas színésznek az életéből.

A zene jó, sőt nagyon jó (zenei vezető: Dargay Marcell). Az nem újdonság, hogy ennek az osztálynak a tagjai tudnak hangszereken játszani, énekelni és táncolni, de itt mindvégig a legjobbkor, hangulatilag és dramaturgiailag is hejszálpontosan kiszámítottan csendülnek fel a dalok. A nyitó és záró focihimnusz mellett ki kell emelni a Chicago című musicalból adaptált Cella tangót, amelynek szövege itt M.B. lehangolóan üres szerelmi kalandjairól szól, vagy Chris Isaac Wicked game-je, amelyet szerelmi gyötrődéseiről szóló lírai dallá alakítva, csodaszépen énekel maga M.B.

20160727 149 xFotó: Karip Timi

A legerősebb jelenet az utolsó előtti, amikor M.B.-t egy homoerotikus jelenet kellős közepén látjuk. Most tényleg ő van a színen – Gál Kristóffal -, nem valamelyik osztálytárs alakítja őt, ő maga, egyes szám első személyben „áll bele” a jelenetbe, és mutatja meg egy homoszexuális pár egyik tagjának a szeretkezést követő, gyengédség és undor közt hullámzó érzéseit. Eddigre már annyi mindent megtudtunk M.B. szerelmi életéről, hogy épp csak egy csipetnyit érezzük magunkat zavarban/kényelmetlenül/felháborodva a nézőtéren, hogy még ez is… Nekem körülbelül négy mondat kellett, mire ráismertem a Bihari-ból átemelt jelenetre, hogy ez most nem az élet, hanem tényleg színház, színház a színházban-jelenet, ahol a végső kitárulkozásnak hitt pillanatot mint egy rideg munkafolyamat kiragadott pillanatát mutatja meg Máté Gábor rednezése (de hiszen ott is ül a „pálya” szélén, már bele is szól a jelenetbe, a szereppel szemmel láthatóan nehezen birkózó M.B. színészi teljesítményét rendezőként minősíti…, igen megérkeztünk – vagy visszatértünk?! – a színházba, ha akarom, idézőjelbe kerül minden, idáig megmutatott-megvallott jellemtelenség, csalás, hazugság, férfi-esendőség. Lehet, hogy nem is ilyen M.B.? Mert színház az egész a világ, és színész benn minden férfi és nő?

 

Hír Interjú Kritika Riport

2016. augusztus 02. 15:37, Cassiope

Letépték a Nemzetiben Cyrano maszkját

Végre megszabadították Cyranót nagy orrától a Nemzeti előadásában. Káprázatos látványvilággal, érzelmi viharokkal teli produkció született, amely megtöri a rideg, szövegcentrikus színház monopóliumát. Vidnyánszky évad végére tartogatta az aduászt.

cyrano_eloadas_eorifoto-5598.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Nem lehetett könnyű elkezdeni a Nemzeti vezetését Alföldi Róbert után, aki magas kvalitású színházat és társulatot teremtett igazgatásának öt éve alatt. Vidnyánszky Attila első két évada útkereséssel telt, ahogy a legtöbb igazgatónál normális esetben lenni szokott. A mostani harmadik évadban már kirajzolódni látszik az a stílus, amelyet Vidnyánszky képviselni szeretne. Látszanak a sikerek, a kudarcok is, melyeken keresztül elnyerheti végleges formáját a teátrum arculata. Arra viszont aligha lehetett számítani, hogy a Cyrano de Bergerac-kal a Vidnyánszky vezette Nemzeti eddigi legsikeresebb évadát fogja zárni.

A grúz David Doiashvili védjegye a vizualitás, az elképesztő látványvilág. A Nemzeti sokoldalú színpadtechnikáját teljes mértékben kiaknázva egy folyamatosan mozgásban lévő világot tár elénk. Egyetlen elem jelenti a klasszikus értelemben vett díszletet: válaszfal üvegablakokkal. A többi professzionális fény- színpad-, és videotechnika, amely betölti a sokszor üresen maradt teret úgy, hogy nincs hiányérzetünk, észre sem vesszük, hogy nincs díszlet. A különböző látványtechnikai elemek összképe kelti azt az illúziót, hogy épp a tengeren vagyunk, vagy egy ház kertjében. Doiashvili nemcsak a színpadtérrel bánik virtuóz módon, hanem a nézőtérrel is: az összes szereplő mind helyet foglal a páholyokban, a nézők mellett/mögött, a balkon válaszfalán tipegve, egyensúlyozva. Zsongás, csivitelés mindenütt, hihetetlen öltözékbe bújtatott kíváncsi elit; mintha Az éhezők viadalából vonult volna ki a Capitolium jólétben tengődő, túlcicomázott botrányra szomjazó hada. Bánki Róza jelmezei lélegzetelállítóan sokrétűek. Minden egyes ruhadarab jelentéssel bír. A jelmez kiegészíti a szereplőt, szerves részévé válik, ami különösen érvényes Roxane szöveggel teleírt ruháira. Külön bravúr, hogy minden jelmez fekete-fehér, mégsem unalmas, vagy öncélú.

cyrano_eloadas_eorifoto-5455.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A nyitókép meglehetősen mozgalmas, özönlenek a gegek, a vicces antrék („Ostermeier megérkezett már?”), közben képet kapunk a szereplőkről: De Guiche gróf pávaként szelfizik, mellette hercegnős pózban integet Roxane, akibe Christian egyből beleszeret. A zűrzavart tovább tetézi Cyrano megjelenése, aki stílusosan a színház tetejéről száll alá a színpadra. Az egyetlen, aki maszkot visel; a velencei csőrös félálarc egyrészt megidézi az 1500-as évek commedia dell’arte stílusát, másrészt a nagy orra utal, harmadrészt egy ötletes fricska a klasszikus Cyrano-ábrázolások felé. Hiszen ismerjük a történetet: van egy pasi, akinek csúnya nagy orra van, és szerelmes a széplányba, aki azonban a szépfiúba szerelmes, mert hát a másiknak túl nagy az orra. Az unásig ismételt rémes Pinokkió-orr, amiért képtelenség átélni a történetet. Minden orr megmunkált, művi, hiteltelen – a főszereplő inkább képregényfigurára emlékeztet, mint egy bánkódó szerelmesre. Doiashvili rendezése valójában akkor kezdődik, amikor Cyrano letépi maszkját: egy normális kinézetű, mai srác, rengeteg görccsel, önbizalomhiánnyal, és frusztrációval. Lekerül a hatalmas maszk-orr, érzékeltetve ezzel, hogy csak Cyrano fejében torz az önmagáról kialakított kép, csak képzeli, hogy nagy az orra. Gyönyörűen szónokol, és versel (külön köszönet Ábrányi Emil míves fordításának megtartásáért), de nők terén van még mit tanulnia. Roxane-nal való találkája egy elvesztett meccs: a lány ki akarja provokálni belőle a szerelmi vallomást azzal, hogy elmondja, a szép arcú Christianba szerelmes. Cyrano azonban túl sebzett ahhoz, hogy be merje vallani érzéseit.

Ez a kimondatlan vallomás katasztrófák sorozatát idézi elő. A rendező az emberi lélek egészen sötét bugyraiba visz minket. Roxane és Cyrano végig játszmáznak. Két sérült lélek, akik képtelenek őszintén beszélni egymással. Értelemszerűen a kegyetlen játszma áldozata Christian, akihez Roxane feleségül megy annak ellenére, hogy nem szereti; akit azért küld Guiche gróf háborúba, mert ő Roxane férje; aki azért lesz öngyilkos, mert Roxane és Cyrano szerelme és hazugsága végül lelepleződik.

Edmond Rostand szereplői kilépnek az évtizedek során rájuk kövült közhelyek alól, és más értelmet nyernek a Nemzeti előadásában. Bonyolult, tragikus jellemekké válnak. Ezt a koncepciót erősíti a kiváló szereposztás: Fehér Tibor első blikkre merész választásnak tűnhet, mert teljesen szembemegy az eddigi Cyrano-ábrázolásokkal. Ám Fehér Tibor minden energiáját, és erejét felhasználja Cyrano lobbanékony, csapongó lelkének bemutatására. Játékosan versel, ádázul vív, és verekszik. Modora karcos, ám legbelül megszakad a szíve. Féltékenységében őrjöng, mégsem tud haragudni ellenfelére. Farkas Dénes telitalálat Christian szerepére, hozza a naiv, tisztalelkű fiút, aki megbízik barátjában, és feleségében. Farkas alakítása gazdagabb a buta szépfiú ábrázolásánál; ahogy haladunk előre az időben, Cyrano egyenrangú partnerévé avanzsálódik. Fehér és Farkas remekül kiegészítik egymást, olyanná válnak, mint egy érme. Mind a két oldal mást mutat, de nem lehet szétválasztani őket. A két fiatal színész pulzáló játéka az előadás egyik nagy dobása.

Mellettük számos nagy pillanat jut Olt Tamásnak, aki kellően utálható, dölyfös, és zsarnok Guiche gróf. Le Bret Kristán Attila alakításában hol helyeslő, hol csalódott jóbarát. Rácz József (Ragueneau) és Katona Kinga e.h. (Liza) két ízig-vérig komika, igyekeznek sok humort csempészni az előadásba.

cyrano_eloadas_eorifoto-5986.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Roxane életének fontos állomásainál mindig más színésznő lép az előző helyébe; mindegyik egy-egy lelkiállapotot, jellemvonást szimbolizál. Mikecz Estilla e.h. hamvassága, szépsége három férfit is lenyűgöz. Hazugsággal szeretné vallomásra bírni Cyranót - kislányos tulajdonság. Christiannal való találkozása újabb fordulópont, megjelenik Ács Eszter e.h., a megközelíthetetlen jégkirálynő. De Guiche erőszaktevése után Söptei Andrea veszi át a helyét, zavartan, megtörten. Söptei fájdalmas hitelességgel jeleníti meg a megbecstelenített, tönkretett nőt. Mohón vágyik Christian szép szavaira, udvarlására, Söptei hisztérikusan követelőzik. Dühíti Cyrano makacssága, hiszen mindenki számára világos, hogy a kert sötétjében ő suttogja a szerelmes szavakat. Söptei zavart Roxane-ja radikális lépést tesz, mikor frigyre lép Christiannal. Mindent vagy semmit, üzeni pillantásával Cyranónak, de a férfi továbbra sem vall. Nagy-Kálózy Eszter Roxane-ként kacér, buja és mindenre elszánt femme fatale. Sebezhetetlennek tűnik, ám pillanatok alatt összetörik férje halála után. Újabb hazugságba menekül, hogy bizonyítsa szerelmét Christian iránt, így mázsás terhet vesz a vállára. Annak a súlyát, hogy a Cyranóval folytatott kicsinyes játszmájuk legjobb barátjuk életébe került. Udvaros Dorottya alakítja a tizennégy év elteltével zárdában élő Roxane-t. Az őrült, talajvesztett, tolószékbe kényszerülő nő már csak árnyképe régi önmagának. Udvaros finom eszközökkel, markáns színészi jelenléttel teremt feszültséget, az őrület jeleit pontosan mutatja meg. A halott Christian-nal és az élő Cyranóval társalog, mintha mi sem történt volna.  

Az előadás végig óriási érzelmi amplitúdókon működik, néha túlcsordul, ami egyáltalán nem baj. Doiashvili direkt nem tart távolságot az eseményektől, középső ujjat mutat a V-effektnek, és a felesleges okoskodásnak, nagy lendülettel rántja be a nézőket ebbe a furcsán vibráló, álomszerű világba.

cyrano_eloadas_eorifoto-5637.jpg

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Katartikus pillanat Udvaros-Fehér-Farkas zárójelenete: Christian próbálja életben tartani a végzetes sebet kapott Cyranót, ezúttal ő suttogja a szavakat a fülébe, hogy Roxane-nal továbbra is beszélhessen. Farkas Dénes szellem Christianja könnyezve, és megkönnyebbülten távozik, miután Cyrano végre elismeri, hogy ő írta a Roxane-hoz szóló leveleket. A vallomás elhangzik, de ekkor már késő - Cyrano meghal.

A Cyrano de Bergerac a Nemzeti következő évadának előszele, amely a Szenvedélyek Színháza szlogent kapta. A társulat erősödik, a repertoár szélesedik, jelenleg a teátrum markáns gerincét képezik Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Sardar Tagirovsky, Viktor Rizsakov, és David Doiashvili figyelemre méltó előadásai. És ez a jövőre nézve több, mint biztató.                            

udvaros dorottya nemzeti színház fehér tibor nagy-kálózy eszter cyrano de bergerac söptei andrea farkas dénes vidnyanszky attila david doiashvili ács eszter mikecz estilla

Hír Interjú Kritika Riport

2016. július 31. 00:03, madainyer

Magasra szállt Billy Elliot

Már nem kell Londonig menni egy kiváló Billy Elliot előadásért. Az Andrássy úton Aida, Cavaradossi és Don Giovanni egy időre átadta helyét egy félárva kisfiúnak a bányászvárosból, aki megvalósítja álmait.

Stephen Daldry 2000-ben készült filmje egy szegény bányászcsaládban nevelkedő balett táncos kisfiú megható történetéről világsikert aratott: számos nemzetközi díjat sepert be és még 3 Oscar-jelölést is kapott. És mivel ma már nem csak musicaleknek készül filmváltozata, de filmek is inspirálják musicalek születését, így 5 évvel később Elton John dallamos zenéjével már meg is hódította a londoni West Endet, majd a New York-i Broadway-t is. Mostanra Budapestre is eljutott, nem is akárhogy. A Magyar Állami Operaház színpadára érkezett: a patinás épület legelső musicalbemutatójaként.

billybalettora.jpg

Fotó: Rákossy Péter

A Billy Elliot zenés műként is sokrétegű, komplex alkotás; egyszerre éles társadalomkritika, érzelmes történet egy apa és egy fiú fájdalmakkal terhelt kapcsolatának fejlődéséről és humorral, gyermeki zsiványsággal átszőtt szatíra.

A Szirtes Tamás rendező és Tihanyi Ákos koreográfus által jegyzett előadás kiválóan illeszkedik az alkotók számos korábbi közös munkájának sorába, a Billy Elliot is tanulságos felnőttmese a szabadságról, a szeretetről, a bátorságról, önmagunk vállalásáról, a másért hozott áldozatokról.

Hiába ülünk az Andrássy úti dalszínház hűvös nézőterén, a Billy Elliot előadása alatt a West Enden érezzük magunkat. Egyfelől az előadás vállalt angolsága végett. Az easingtoni bányászok Thatcher asszony gazdasági reformjai ellen tüntetnek, nincs hazai párhuzam: a vaslady marad a gonosz maga, nem cserélik le mondjuk Bokros Lajosra a jobb értés érdekében, még a Stage Door feliratot sem fordította le senki. Nem is kell. Másfelől – és ez a fontosabb – az előadás minimum versenyképes az általunk látott eredeti londonival.

Pedig a Billy Elliot hatalmas kihívás minden színháznak és színházi alkotónak, ugyanis a címszerepet és egy másik fontosabb karaktert (Michael) gyerek játssza. A gyerek a magyar musicalszínpadon legtöbbször a szükséges rossz, mert általában más minőséget képvisel, mint a képzett és tapasztalt felnőtt színészek. Ugyan az utóbbi években kisebb szerepekben már lehetett néhány nem zavaró gyereket látni a zenés színpadokon, de főszerepet játszó tíz év körüli kisfiúk sokat ronthatnak egy róluk szóló előadás minőségén. Nos, a Billy Elliot főszerepét játszó, félig biztosan magyar John Bailey McAllister remekül mozog, táncol, játszik és még az éneklése alatt sem kell szorongva szorítani érte, hogy ne menjenek mellé a hangok. Magabiztos, szerethető, a felnőtteknek egyenrangú partnere. Barátja, a lánylelkű Michael szerepében Kamarás Zalán remekel. A két kisfiút tenyerén hordozza a színpad, jelenlétük, kisugárzásuk van, szteppelnek, revüszámot adnak elő, szövegtudásuk is hibátlan. Bravo!

billybohocok.jpg

Fotó: Rákossy Péter

Az apa szerepében Stohl András nyűgöz le. A Mamma Mia után újra musicalfőszerepre hívta a színészt Szirtes Tamás és milyen jól tette. Miközben egyre magabiztosabban mozog a zenés műfajban, tehetséges drámai színészként az ő eszközei teremtik meg a drámát, a cselekmény igazi tétjét. Hiszen a Billy Elliot  dupla fejlődéstörténet: a kisfiúé, aki művésszé érik és a felesége halála és a bányászok kilátástalan helyzete miatt a világgal küzdő zord apa útja az elfogadás, az önzetlen apa-fia kapcsolat felé, ahol a végállomás a jobb emberré válás. Mrs. Wilkinson, a balett tanárnő Auksz Éva tolmácsolásában temperamentumos, szókimondó, nagyszívű asszony, Csákányi Eszter a nagymama szerepében hol a szívével, hol a humorával hódít, kevés jelenetében is hangsúlyos. Borbély Richárd, Billy bátyját, Tony-t játssza. Az ő kapcsolata Billy-vel egy külön drámát rejt. Az apja útján járó, dühösen a zsákutcába rohanó, dühös férfi és a tehetsége által egy más életre esélyt kapó fiú közötti kódolt feszültség is enyhül, eltűnik. Szép alakítás. Az emlékekben és a nagy kérdések idején visszatérő halott édesanya szerepében Krassy Renáta lehetne erőteljesebb, a bemutatón ez hiányzott ahhoz, hogy ezek a jelenetek is kellően emlékezetesek maradjanak. A kisebb szerepekben is sok a jó alakítás, számunkra Fillár István bokszedző-bányásza ragyogott ki. Parádés a tánckar és ebbe a balettos kislányok is beleértendők.

A dinamikus tömegjelenetekben megjelenik a groteszk: a balettóra közben és vele egy színpadi térben zajlik a rendőrök és a sztrájkoló bányászok véres konfliktusa, az Operaház méretes színpada sem akadályozza meg, hogy intim, meghitt jelenetekben is részünk legyen. Stohl és McAliister, azaz apa és fiú egymásra találása torokszorító.

Sokszínűség jellemzi az estét a rendezés és a koreográfia szempontjából is: a jelenetek közötti gyakori hangulatváltások, a zenei és táncos műfajok körforgása, a színek kavalkádja és a szürkeség, a klasszikus balett-betét és a reptetéssel varázslattá váló táncjelenet egységet teremt, emlékezetes színházi élménnyé érik össze.

billyapafia.jpg

Bár az előadást családbarát időpontokban játsszák, hiba lenne azt állítani a Billy Elliotról, hogy kimondottan gyerekeknek való. A szövegkönyv szókimondó, olykor trágár mondatai, a buzizás, a fizikai agresszió csak bölcs szülői magyarázatok mellett értelmezhetők gyerekek számára, csak így válik érvényes tanmesévé a musical.

Szlávik István díszletei is hozzák az angol kisvárosi hangulatot, Vízvárdi András vetített képeivel együtt pótolják az Operaház korszerű színpadtechnikáját. Kovács Yvette Alida jelmezei ízléssel illusztrálják a mesét, de fontos szerep jut Madarász „Madár” János világítástervezőnek is, az ö munkája nagyban járul hozzá, ahhoz, hogy az előadás látványa elemelkedik a megszokottól.

A budapesti Billy Elliot újabb színházi szabadsághimnusz, szűk három órányi illúzió a világ jobbra fordíthatóságáról. Ne vonja meg magától az élményt!

opera stohl andrás billy elliot szirtes tamás krassy renáta auksz éva borbély richárd tihanyi ákos Kovács Yvette Alida csakanyi John Bailey McAllister kamarás zalán fillár istván szlávik istván

Hír Interjú Kritika Riport

2016. július 05. 11:15, madainyer

Tihanyi Ákos: „A Billy Elliot az én személyes történetem”

Július 29-én az Operaházban mutatják be a Billy Elliot című musicalt. A bányászvárosban felcseperedő balett táncos fiú történetét Szirtes Tamás állítja színpadra, az előadás koreográfusa Tihanyi Ákos. Vele beszélgettünk egy táncpróba után.

billy casting proba2 foto rakossy peter resize
Fotó: Rákossy Péter / Operaház

Mitől speciális egy koreográfus számára a Billy Elliot?

Kimondottan nagy kihívás számomra, mivel koreográfusként musicaleken dolgoztam eddig, a Billy Elliot pedig tele van klasszikus balettel, hiszen egy balett táncossá váló kisfiú története. Természetesen az iskolából megvannak az alapjaim a klasszikus baletthez, de segítséget is kaptam a balett koreográfiák elkészítéséhez Rujsz Edittől, így az előadásban egyenrangúak lesznek a stílusok, a modern tánc, a musical és a klasszikus. Sőt még sztepp is van benne, amelyhez szintén segítséget kaptam: Szikora Boglárkától. Rengeteg tánc és mozgás forgatja az előadást, sokszínű és sokrétegű darab a koreográfus szempontjából. Egyszerre kell dolgozni felnőtt színészekkel, gyerekekkel, de van női ensemble, férfi ensemble, női tánckar, férfi tánckar és kórus is, és mindenki mozog, nagy tömegjelenetek, ensemble számokkal van tele az előadás. Így fontos feladat hárult legközelebbi munkatársaimra, Vaszilenko Eugéniára, Zádori Anitára és Molnár Ferencre is.

A bemutató az Operaházban lesz. Milyen musicalt próbálni az Operában?

Egészen különleges, azt hiszem ez az első musical, amit az Operában mutatnak be, ezen a színpadon nem találkoztak még mikroportokkal. De lesz LED-fal is. A helyszín miatt Szirtes Tamás a West End előadásban egy reptetéssel megoldott jelenet helyett egy igazi Hattyúk tava betétet kért tőlem operaházi szólistákkal, így az Operában játszott musicalben ott lesz egy teljes balettjelenet, ez különleges színházi élményt ígér. Nagyon jó együtt dolgozni az operaházi táncosokkal, sokat segítettek, de részemről is komoly előkészületeket igényelt a táncjelenet megkoreografálása, sokat olvastam, filmeket néztem, inspirálódtam hozzá.

Hogy sikerült alkalmas fiatalokat találni a gyerek szerepekre? A Billy Elliot egyszerre igényli a színészmesterséget, a tánc- és énektudást.

billy casting proba2 foto palyi zsofia resize
Fotó: Pályi Zsófia / Operaház

Olyan gyerek, aki egyformán tudja mindhármat, talán nincs is. Felnőtt művészeknél is ritka az, aki egyformán teljesít színészként, énekesként és táncosként is, de képzéssel, sok próbával csökkenthetők a különbségek. A Billy Elliot esetében a tánc volt az alap. Jó táncos gyerekeket kerestünk, akik énekórákon, színészképzésen vesznek részt. A tánchoz ugyanúgy kell hallás, mint az énekhez, és Toldy Máriának köszönhetően nagy utat tettek már meg a válogatás óta énekben.

Ősztől az előadás átköltözik az Erkel Színházba. Át kell alakítani az egész előadást?

Számomra nem jár sok extra feladattal, szét kell egy kicsit húzni a térformákat, mivel az Erkel színpada nagyobb, mint az Operáé.

Személyesen mit jelent számodra Billy Elliot története?

Nagyon sokat jelent, hiszen egy kicsit ez az én személyes történetem. Én is egy kisvárosból jöttem, rám is kezdetben rossz szemmel néztek a tánc iránti rajongásom miatt. Már filmként is nagy hatással volt rám, és nagyon tetszett a londoni West Enden is az előadás. Nagy öröm a budapesti bemutatón dolgozni.

 

 

 

opera billy elliot szirtes tamás tihanyi ákos

Hír Interjú Kritika Riport

2016. június 27. 09:52, catwalker

Mészáros Máté: „Nem szégyen mosogatni, amíg nincs más”

Eger és a budapesti Vígszínház után kiszakadt a kőszínházi létből, és egy éve a szabadúszásban lubickol Mészáros Máté, akiről régóta tudjuk, hogy eredeti figura, de most arról is meggyőzött minket, hogy bátran vállalja szakmai különvéleményét. Berlini nyaralásán csaptunk le rá, és ő készséggel ült ki velünk a Spree-parti sörteraszra, a Múzeumsziget és a nyári Shakespeare-színház közé. A menjek vagy maradjak dilemmáját harmonikaszó mellett és a hűséges fekete labrador társaságában tárgyaltuk ki. INTERJÚ.

 _mg_6500-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Mi járatban vagy Berlinben?

Nagyon élvezem, hogy az évad olyan szakában van némi szabadidőm, amikor egyáltalán nem szokott lenni. A szabadúszásnak köszönhetően egyszer csak lett 4-5 szabadnapom egyben. Nincs POSZT, nincs előbemutató, nincsenek kötelező körök. Pihenek és feltöltődőm.

De miért épp itt?

Felmerült, hogy Skóciába vagy valami déli tengerpartra menjek, de ezekre nem elég egy hosszú hétvége. Eldöntöttem, hogy kutyával, kocsival vágok neki, és ez is szűkítette a lehetőségek körét. Prága, Amszterdam és Berlin közül végül az utóbbira esett a választásom, mert jó ideje foglalkoztat, hogy vajon mi vonz ide annyi magyar művészt. Bujkált is bennem a kisördög, hogy na, hadd lássam, tényleg olyan jó dolguk van-e itt az embereknek. Arról nem is szólva, hogy ismerem a helyi magyar kulturális intézet, a Collegium Hungaricum Berlin vezetőjét (Kopek Gábor), aki segített szállást intézni, valamint a szomszédos színházépületben (Maksim Gorki Theater) dolgozik régi barátom, Dömötör András. Mindkettejükkel szívesen töltök együtt időt. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire családias közeg fogad.

És mit gondolsz, mitől jó itt a művészeknek? Neked bejönne a berlini élet? 

Látom, hogy minden sarkon kulturális programok vannak. Talán ebből adódik, hogy nagyon kellemes kisugárzása van a városnak, amire hamar rá lehet hangolódni. Olyan hátsó gondolatom azonban nem volt, hogy én is bevetném ide magam rögtön. Nem járok el castingokra, és nem szerveztem le munkatalálkozókat. A hangulatra voltam kíváncsi. Kóstolgatom az ízeket.

Hozzáteszem, nagyon sokáig egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy külföldi munkák után menjek. Az elmúlt egy évben viszont megéltem több olyan változást, amitől kezd kinyílni körülöttem a világ. Nyilván a legmeghatározóbb ezek közül, hogy ott hagytam a kőszínházi társulati létformát. Egy éve úgy jöttem el a Vígszínháztól, hogy nem szerződtem át sehová. Engem lepett meg a legjobban, hogy igenis lehet más struktúrában is színészként dolgozni. Egyelőre ezt a felfedezésemet kell megemésztenem.

Miért hatott ez rád ekkora meglepetésként?

Figyelj, én úgy képzeltem el a színészt, mint Őze Lajost a Nemzeti Színházban. A terv az volt, hogy komoly színházi szerepeim lesznek egy nagy komoly színházépületben, ahová szerződés köt, és mellette majd eljárok szinkronizálni és szilveszteri műsorokban haknizni, hogy ne legyen egyhangú az élet. Úgy akartam színész lenni, ahogy azt a nyolcvanas években láttam gyerekszemmel. Amikor a színházjegy egy sör árába került, és csodálatos, védett szigetnek tűnt a színpad.

Gondolom, nem tavaly jöttél rá, hogy mégsem így lesz.

Természetesen nem. Ahogy bejöttek a kereskedelmi csatornák, azonnal kiderült, hogy a híresség az, aki bemondja a várható időjárást, és nem a hagyományos értelemben vett színész. A médiában való szereplés lett a legkeresettebb felület. Kiderült, hogy az internetes csatornákon több milliós kattintást lehet generálni néhány perces idióta videókkal, miközben rólunk nem tud senki.

Ehhez képest jó tíz évet a hagyományos színházi közegben húztál le.

Igen, és tavaly lett végleg elegem. Jelenleg úgy látom magunkat, mint egyfajta szerzeteseket, akik a kódexmásoláshoz hasonló tevékenységgel vannak elfoglalva egy külvilágtól elzárt épületben, és ott áldoznak megállás nélkül a művészet oltárán. Hiába van a színháznak társadalmi mondanivalója – ha az emberek nem nézik, akkor nem fontos. De azt nem tudom, hogy lehetne másképp. Annyit tudok tenni, hogy próbálom kideríteni, nekem mitől lenne jobb. Többek közt ezért is utaztam ide.

De nem is hinnéd, mennyit kellett győzködnöm magam, hogy elinduljak végre. Az egész utazás, pakolás, rákészülés: nekem ez mind iszonyat megterhelés.

Mitől van benned ekkora szorongás? 

Pontosan mostanában gondolkodtam el azon, hogy én egy – tudom, furcsán hangzik – szellemi senkiföldjére születtem. 1975-ös gyerek lévén 15 évesen történt meg körülöttem a rendszerváltás, amihez ugye személy szerint nem sokat tettem hozzá. Viszont ezzel meg is szűnt az a világ, amelyikben szocializálódtam, és amelyre az iskolában felkészítettek. Túl fiatal voltam, hogy a régi rendszer átformálásában részt vegyek vagy nekiálljak az első sorból építeni az új berendezkedést, ugyanakkor túl öreg, hogy kivárjam a változás előnyeit. Alapvetően azt érzem, hogy kimaradtam a 20. század egyik legnagyobb történéséből, hiába éltem benne 25 évet.

Pont amikorra megtanultam volna viszonyulni a körülöttem létező világhoz, már nem kellett, nem lehetett hozzá viszonyulnom többé. Így hát semmihez sem tudok viszonyulni, mintha nem is lenne közöm a saját jelenemhez. A technológiai fejlődés olyan gyorsan húz el mellettem, hogy még csak nem is próbálok utánakapni. Bácsinak érzem magam a 21. században.

_mg_6410-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Tudtommal beszélsz két világnyelvet. Azért az nem olyan rossz belépő.

Igen, nem adnának el külföldön. Két tannyelvű gimnáziumban tanultam meg olaszul, angolra pedig a rockzene és a feliratos amerikai filmek tanítottak meg. De mindkettőn lenne mit csiszolni.

Milyen változást hozott még az elmúlt év?

Elsősorban új ismeretségeket. Találkoztam Márton Andrással, aki hozzám hasonlóan színész, mégis egészen más rálátása van a világra. Finnországban, Kaliforniában és New Yorkban is részt vett kultúraszervezésben. A vele folytatott beszélgetésekből rengeteg inspirációt kaptam.  Önmagában az, hogy valaki belelát a nyugati struktúrák működésébe, óriási előnyt jelent. Mesélt arról, hogy milyen az, amikor a világ különféle tájairól érkező művészek önerőből hoznak létre előadásokat, amikkel aztán jó esetben be tudják járni a világ színházi fesztiváljait.

Korábban dolgoztál Bodó Viktorral is, aki lényegében évek óta ezt csinálja. Vele nem beszélgettél ilyenekről?

Dehogynem, de Bodó Viktorral is csak a kőszínházi időszakom legvégén, kábé egy évvel ezelőtt találkoztam, amikor a Koldusoperát rendezte a Vígben. Az ő régi színészei, a Szputnyik Társulat egykori tagjai főleg arról számoltak be, hogy a német színészek sokkal kevésbé kiszolgáltatottak. Ha a próba 11-re van kiírva, akkor 11-kor el is kezdődik, nem ücsörögnek egész nap a büfében a jelenetükre várva. A másik, hogy kint jobban meg vannak fizetve, és ezt nem is szégyellik, mert nem reklámért és tévés műsorvezetésért kapják a több pénzt, hanem azokért a művészeti projektekért, amikből a magyar piacon tipikusan nem lehet megélni. Tudom, ez gazdasági adottságoktól és az ország méretétől is függ, nyilván. A lényeg, hogy az elérhető életszínvonal előbb-utóbb kihat a munka minőségére. Ha azon idegeskedek, hogy fogom kihúzni a hónap végéig, nem marad bennem elég kedv az elmélyüléshez.

A szavaidból azt veszem ki, hogy mégiscsak csábít a külföld, nem?

Tulajdonképp kíváncsi vagyok, mire vinném nemzetközi porondon. Ez egy olyan dolog, amit előbb-utóbb meg kell lépnem. A szándék már megfogalmazódott bennem, de még nincs kész válaszom a hogyanra. Talán workshopokra kellene járnom, vagy hasznos lenne több külföldi előadást nézni. Megtanulhatnék egy újabb idegen nyelvet, mondjuk a németet. Néha komolyan elszégyellem magam, amikor filmekben egyik nyelvről a másikra vált a színész, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan európai színészekről beszélek, mint Daniel Brühl, Christoph Waltz, Mélanie Laurent és még jó páran, akiknek ez egyáltalán nem okoz gondot, és emiatt nagy amerikai produkciókban is simán szerepelhetnek.

De ez nem a hazai színészképzés hiányossága?

Tény, hogy a Színművészetin nem érződik, hogy erre a világra készítenének föl. Miért nem játszunk eredeti nyelven is külföldi műveket? Miért nem jön valaki egy másik kultúrából kurzust tartani? Millió hozadéka lenne ezeknek a találkozásoknak.

Ehhez képest, amikor Egerbe jött rendezni a szerb Radoslav Milenković, egyedül az újvidéki Venczel Valentin tudott vele normálisan kommunikálni, és a végére az lett, hogy ő tanult meg magyarul. Borzasztó ciki volt, hogy nem tudtam angolul az olyan szakszavakat, mint takarás, járás, hátsó színpad, stb. és ezért nem mertem megszólalni a próbákon.

Haragszol a tanáraidra emiatt?

Nem. Én mindvégig azt éreztem, hogy nagyon szerencsés helyre kerültem, és olyan sokat tanultam, hogy még évekkel a diplomázás után is ülepedtek bennem a dolgok. Csak a közelmúltban jutottam el oda, hogy ne azt mutogassam, amit tanultam, hogy ne a módszert lássák a nézők, hanem azt tudjam elérni, hogy a karaktert figyeljék, akit én – lehetőleg erőlködés nélkül – jelenítek meg.  De ehhez a kiváló tanáraimtól megszerzett tudás és technikák segítettek hozzá.

Akkor az hogy-hogy nem jutott eszükbe, hogy az idegen nyelvek ismeretét is felvegyék a tantárgyak közé? 

Mert megszoktuk, hogy régen nem kellett, és nem kaptunk észbe időben. Ahogy mondtam, ez egy generációs probléma. Én sem kaptam észbe. Meggyőződésem, hogy rengeteg negyvenes éveiben járó magyar ember, nem csak színész, pontosan ugyanezt érzi.

_mg_6481-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Van valami, amit visszasírsz a szabadúszás előtti időkből?

Hát, erre nehéz mit mondanom, miután épp azért jöttem el a Vígszínházból, mert egyre kevésbé hittem abban a formában, ahogy ott létrejönnek munkák. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az idő elment emellett a színházi fogalmazásmód mellett, és mi ezt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Ehelyett azt mondogatjuk egymásnak, hogy a 40-50 évvel ezelőttről maradt, mostanra elévült formákat foggal-körömmel védenünk kell. Én ebben többé nem hiszek.

A társulati működésben az a legnagyobb veszély, hogy egyrészt sokszor befülled a hangulat, másrészt gyakran bepánikol a színész, ha 1-2 évig nem találják meg nagyobb szerepek, függetlenül az aktuális kondíciójától. És említhetném újra a hülye anyagiakat. Vannak, akik a befizetett járulékok miatt maradnak, és annak örülnek leginkább, ha összejön egy-egy külsős munka. Persze a színész csak alkalmazkodik a meglévő helyzethez. Magán a színházi rendszeren kellene változtatnunk együttes erővel. Máskülönben össze fog omlani az egész.

Miért csak alkalmazkodik a színész? Miért nem hajtotok fel magatoknak munkát?

Édesanyám is mindig ilyeneket mond, hogy miért nem kopogtatok be valahová. Szerintem nincsenek olyan titkos szobák, ahol csak arra várnak emberek egy mikrofonnal, hogy felolvasnám-e nekik a kedvenc könyvemet, amit aztán kiadnának jó pénzért. Lehet, hogy ezt meg én látom rosszul. Viszont az megint tény, hogy hiába forgatnak nálunk Oscar-díjas rendezők nagy költségvetésű, nemzetközi játékfilmeket, abban a magyar színészeknek legfeljebb statisztálási lehetőség jut.  Sokan elmondták már: nem tudunk jól castingolni, sem ügyes showreeleket készíttetni magunkról. Meggyőződésem, ezek ugyanolyan tanulható készségek, mint a ritmusérzék. Csakhogy nem tanuljuk őket.

Mintha az utánatok végzett osztályok máshogy állnának hozzá. Ők csapatot építenek és megteremtik maguknak a lehetőségeket.

Igen, ezt pontosan mondod: csapatot építenek. Ők valószínűleg már nem látják a helyüket a kőszínházban. Mondjuk nem is nagyon lenne hová menniük. De eleve bátrabban nyüzsögnek. Nézd meg a k2 társulatot, akik Kaposváron tanultak, és már másodévben saját előadásokat hoztak létre, azóta pedig mindenfelé vannak sikeres bemutatóik (ősszel a berlini Neuköllner Opernben vendégszerepelnek). Mi annak idején nem voltunk ilyen önjáróak. Én például lementem Egerbe és ott játszottam évi öt bemutatóban, és eszembe sem jutott, hogy valami mást is kellene csinálnom pluszban. Hozzáteszem, az állandó nyüzsgés és ügyeskedés megbosszulhatja magát, ha nem hagy elég időt az elmélyülésre, mert azt senkinek sem lehet megspórolnia ezen a pályán.

Ha az esetleges külföldi munkákhoz tovább kellene képezned magad, hajlandó lennél visszaülni az iskolapadba?

Nem tartom kizártnak, hogy szükség lesz rá, de még az is lehet, hogy én tanítanék külföldi diákokat. Most akkor kicsit ellentmondok magamnak: szerintem a magyar színészek tudnak valamit, amit a németek például kevésbé. Az általuk elutasított lélektani realizmusnak, az átélt színészi játéknak igenis vannak olyan elemei, amivel erősebb hatást lehet elérni, mint az elidegenítéssel, a beleélés direkt megszakításával. Értem, hogy náluk mások a megközelítések, és koncepciózusan más játékmódra törekednek, de miért ne lehetne legalább összeereszteni a két iskolát? Ők az értelemre akarnak mindenáron hatni, nálunk a jó színház zsigeri élményt nyújt: leizzaszt, megnevettet, gyomron vág.

Itt ugyanakkor fontos társadalmi kérdések vitafóruma is a színház. Ezzel mennyire értesz egyet?

A színháznak dolga ez is, de nem csak ez. Ha jól végezzük a dolgunkat, a színház kiragadja a nézőt a hétköznapok szűk valóságából, és megmutatja neki, hol lakik az Úristen. Máskor viszont csak annyi a dolga, hogy legyen hova menni a családdal vagy randizni szombat este. Ezek mind hasznos feladatok, ezekben továbbra is hiszek.

A magyar színészek azért időnként kapnak olyan kritikát, hogy modorosak. Téged ez sosem zavart? 

Ezt kollégaként jobban tolerálom, mint nézőként. A modorosságnak is vannak fokozatai. Az öreg színésznek akár jól is áll. Néha a közönségnek is pont az tetszik. Ha valaki fiatal pályakezdőként modoros, az fel tud dühíteni. Ott szerintem az a baj, hogy az illető görcsösen fél attól, hogy rosszat csinál. Ezért nagyrészt újra az oktatási rendszerünket okolom, ugyanis már gyerekként belénk nevelik a hibázástól való rettegést. Azt egészen egyszerűen el kellene fogadnunk, hogy eleinte rosszak vagy változó színvonalúak vagyunk a szakmánkban, hiszen nincs mögöttünk annyi tapasztalat. Felesleges ezen rágódni (ettől függetlenül én is ezt tettem), inkább bele kell menni helyzetekbe, csinálni, fejlődni, és elhinni, hogy előbb-utóbb tényleg jobb lesz. 

_mg_6442-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Melyik az a szereped, amire elégedettséggel gondolsz vissza? 

Erre a kérdésre továbbra is A párnaemberrel szeretek válaszolni, amit még az egri évek alatt rendezett a korábban épp emlegetett Dömötör Andris. Ott úgy bele tudtam bújni a karakterbe, hogy még a legközelebbi szeretteim sem ismertek rám. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk rá, de belülről is egészen rendkívüli csapatmunkaként éltük meg. Olyannyira, hogy nekem azóta sem adódott ehhez fogható munka, pedig rengeteget dolgoztam. De ahogy korábban utaltam rá: nem rajtam múlik, hogy kapok-e olyan feladatot, amivel fejlődni tudok.

A színész olyan, mint a bor. Kellenek az évek, az érlelődés, hogy igazán ütős legyen az ízhatás. Vannak ugyan, akik berobbannak fiatalon, de nem ez a jellemző. Viszont az sincs garantálva, hogy 50 éves korára minden színész zseniális lesz; nincs ilyen recept. Nagyon sok tényező együttállására van szükség – hogy mást ne mondjak: élni is kell hozzá. Na, ez megint olyan, amiből nem jutott elég a kőszínházi hajtás mellett. Egyszerűen azt éltem meg, hogy a színházon kívül nem történik velem semmi. Hogy mutassam meg a nézőknek, hogy milyen szép színes a világ, ha erről pont nekem van a legkevesebb saját élményem? Arra sem volt időm, hogy egyszer-egyszer megálljak és ránézzek kívülről az évadban futó darabokra. Képletesen szólva. Azt hiszem, a végére már nagyon elfáradtam és elegem lett, hogy folyton megmondják, mit csináljak. 

Amikor elhatároztad, hogy felmondasz, ugyanígy sorra odajöttek hozzád, hogy véleményezzék a döntésedet?

Nem igazán. Sokan inkább óvtak. Mondták, hogy jó dolgod van ott. Ami tény. Akkor voltunk a Két úr szolgája és a Koldusopera, mindkettő főszerep, bemutatói után. Viszont a közeli ismerőseim látták rajtam, hogy nem vagyok jól, és egyet értettek, hogy valamit lépnem kell. Tegyük hozzá, olyan sokat nem kockáztattam, hiszen csak magamat és a kutyámat kell eltartanom.

És az első független évadod alapján nincs is mitől tartanod.

Számomra is meglepetés, hogy milyen sokféle munkám lett rövid időn belül. Bábszínház, Kamra, Orlai. Nemsokára bemutató Szentendrén (Párterápia). Először azt hittem, sikongva fogom visszakönyörögni a társulati helyemet, de most épp az ellenkezőjét gondolom: nagyon jó döntés volt váltani. Kezdem azt gondolni, hogy egészségesebb létezés a színész számára a projekt alapú üzemmód. Szellemileg sokkal nyitottabb. Felszabadít, hogy jövök-megyek. De még azt sem zárom ki, hogy mindez csak illúzió.

Nem kell többet kilincselned?

Szerencsére eddig ilyenre nem volt szükség. Az elmúlt évek eredményének és persze a szakmán belüli ismeretségeknek tudom be, hogy rögtön hívtak. De nem esne le a karikagyűrű a kezemről, ha fel kellene emelnem a telefont. Sőt, Orlai Tibor esetében fel is emeltem; őt én kerestem meg, hogy tudna-e bennem gondolkodni, ha eljövök a Vígtől.

Nem is nagyon volt másik tervem. Annyi még, hogy ugye csináltam a Sport szelet reklámot, amiből félre tudtam tenni. Ha az elfogy, gondoltam, legfeljebb keresek valami melót.

Ehhez képest azt látom, hogy kevesebbet hajtok, mégis több időm és több pénzem van. Nem is nagyon értem.

 

Orlai Tibor magánszínházában dolgozni mennyiben más?

Orlai felhív, átküld darabokat, kikéri a véleményemet. Nagyon jól esik. Ráadásul a színészekben mindig a legjobb minőséget hozza. Megtisztelő egy ilyen élcsapathoz tartozni. Azt tudomásul kell venni, hogy a törzsközönség érdeklődését felkeltő történeteket kell bemutatnia. Szerencsére az derült ki eddig, hogy az én ízlésemtől sem esik távol, amiket választ.

Kívülről úgy tűnik, hogy markáns karakterekben, színészegyéniségekben gondolkodik. A te színészetedben mi az egyedi?  

Az én alkatomban van egy olyan feszültség, hogy ugyan nagydarab, joviális figurának látszom, de viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az észjárásom és az idegrendszerem korántsem ennyire lomha, sőt, épp ellenkezőleg: nyughatatlan vagyok. Az első találkozáskor ez nem feltétlen szokott kiderülni, ott erősebb hatást kelt a kinézetem. Ha valaki veszi a fáradságot, felfigyelhet arra, hogy tele vagyok szenvedéllyel, amibe adott esetben bele is lehet szeretni. Nőkről és ételekről kiválóan tudok áradozni.

És egyébként kinek a véleményére adsz a munkáddal kapcsolatban?

Hát, ez számomra az egyik legnehezebb kérdés. Többnyire adok a rendező véleményére. Rajta kívül van még talán 1-2 ember, akik nincsenek túl közel, de ahhoz ismernek eléggé, hogy megalapozott véleményt mondjanak. Ezek pont nem a szülők és a volt diáktársak. Még csak nem is a volt osztályfőnököm, bár Máté Gábor a mai napig tud érvényes állításokat tenni velem kapcsolatban, de már ő sem teljesen elfogulatlan. Tulajdonképpen ez a színész legkínzóbb örök dilemmája, hogy jó voltam-e aznap este. Peter Brook erre azt mondja, hogy ha meg tudod mondani, hogy mit csinált a partnered aznap este a megszokottól másképp, akkor jó voltál, mert akkor figyeltél. Szintén Brook mondja, hogy az a jó színész, aki belép az üres térbe, és azonnal érdekes, mert hoz magával valami aurát, amire felfigyel a közönség. Ez pedig adottság. Amit pillanatok alatt le lehet rombolni, de építeni is lehet rá sokat.

A probléma az, hogy előadás után mindenki mondja, hogy milyen voltam, ha nem kérdezem, akkor is. Ezt a rengeteg visszajelzést képtelenség feldolgozni és talán nem is szabad, mert elbizonytalanít és akkor törvényszerűen rosszabb leszek tőle. A nyomtatott kritikától is védenem kell magam.

Amit tényleg nehezen tolerálok, az a premier utáni ünneplést elrontó kéretlen vélemény. Akkor még a rendezőtől sem akarom visszahallani, hogy milyen voltam. Egy napot az ő értékelése is várhat. Fontos, hogy megünnepeljük: létrehoztunk egy művészeti alkotást, megdolgoztunk érte.

Mondod, hogy idén több a szabadidőd. Mire használod?

Amikor hajtós időszak után vagyok, leginkább a primitív tevékenységek pihentetnek. Focizom a playstation-ön. Eszem-iszom jókat. Egyébként meg rengeteg úgynevezett hollywoodi filmet és sorozatot nézek. És csodálom a dramaturgiát, a remek dialógusokat, a karakterépítést. Lenyűgöz a szakmai hozzáértésük minden téren.  Ismerik és tökélyre fejlesztik az akadémikus stílust, mert ez kell ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni a kísérletezések felé. Hogy mikor feltűnik egy olyan zseni, mint az Iñárritu, aki az egyik kedvencem, addigra készen várja egy vérprofi infrastruktúra.  

A magyar forgatókönyvek általában túl vannak írva, és valahogy nehezen lehet hatni a szerzőkre, hogy változtassanak az eredeti elképzeléseiken. Nincs storyboard, nincsenek felsnittelve a jelenetek. Ezzel együtt nyilván lenézik az amerikai mozit. 

_mg_6492-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Egyébként nem muszáj a tengerentúli példákon rugózni, mert a magyar filmnek is volt több aranykora, de valahogy nem nyúlunk vissza ahhoz a tudáshoz sem, legalábbis nincs folytonosság.

Na de hogy mégis hozzak egy pozitív hazai példát. Az HBO-s Aranyéleten már éreztem, hogy máshogy állnak hozzá, és meg is lett az eredménye: kimondottan élvezhető sorozat született.

Téged láthatunk valami filmben mostanában?

Szeptemberben öt napot forgattam a Kincsem filmben Bécsben. Oda sem tudtam volna elmenni, ha már javában próbálom az aktuális őszi bemutatókat. Manapság a filmrendezők nem foglalkoznak az egyeztetéssel. Ha nem érsz rá, keresnek mást. A színháznak sem érdeke, hogy miattad átszervezze a havi műsorrendet.

Aztán forgattam egy német sorozatban, ami Neandertal címen fut, és amibe történetesen castingon keresztül jutottam be. A sztori szerint egy őrült professzor ősembereket állít elő, akik az erdőben garázdálkodnak. Ebben egy vadászt játszottam, akit leüt az egyik ősember és elviszi a lelőtt szarvasát. Német színészek közt németül kellett beszélnem. A rendező egyszer rám is szólt, hogy beszéljek gyorsabban a jelenetben. Mivel kizártnak tartottam, hogy abban a tempóban el tudom mondani az eredeti szöveget, és tudtam, hogy egyébként is le fognak szinkronizálni, elkezdtem gyors hadarásban németnek ható szöveget halandzsázni. A partnernőm igen jól szórakozott rajta. Nem mondanám, hogy színészként olyan nagy kihívás lett volna, ugyanakkor fontos tapasztalat volt, hogy feltalálom magam egy ilyen váratlan helyzetben is.

Ha híre megy, hogy jobban ráérsz, számítasz arra, hogy beindul a filmes karriered?

Ebben nem vagyok biztos. A magyar filmrendezők közül sokan direkt nem színházi színészeket keresnek. Kezd valamiféle közmegegyezés kialakulni arról, hogy filmen egészen máshogy kell játszani, és nem szívesen bajlódnak velünk a filmesek. És tényleg, néha olyan instrukciókat kapunk, amikről eleinte nem akarjuk elhinni, hogy működni fog, mert nem úgy szoktuk használni a testünket, az arcunkat vagy a hangunkat. Ezért inkább amatőr színészeket válogatnak be, ami esetenként működik, néha viszont nem látom értelmét. Mindenesetre vannak olyan fiatal rendezők, akiknek szeretem a munkáit. Az Utóélet Zomborácz Virágtól nagyon tetszett, Reisz Gábor filmjében, a VAN-ban pedig volt is egy villanásnyi szerepem: az unikumozó föcitanár. Na, az is érdekes, hogy a film moziforgalmazása után többen megállítottak az utcán, mint előtte valaha.  

Mert egyébként nem tudják a magyar emberek, hogy ki a Mészáros Máté?

Szerintem nem. De ennek megvan az előnye. Például nem győzködnek politikai-közéleti szerepvállalásra, mert ahhoz ismertebbnek kellene lennem. Pedig civilként nagyon is érdekel a közélet, de nem hiszem, hogy színészként ki kellene állnom a tribünre. A hírnévvel mégis csak együtt járnának ezek a megkeresések. Én sem akarom számon tartani, hogy a kedvenc íróm milyen politikai nézeteket vall, mert az befolyásolhatja a műveihez való viszonyomat. 

Tegyük fel, hogy te választhatnád meg, hogy milyen társadalmi ügy mellé állj. Lenne olyan, amit fel tudnál vállalni?   

Várj, ebbe még nem gondoltam bele… Kutyáról, kutyatartásról biztosan szívesen beszélnék. Az ezzel kapcsolatos félreértésekről, tévhitekről. És hogy a kutyának szerepe lehetne a közoktatásban. Nincs jobb tréning ennél: toleranciára, békés együttélésre, felelősségtudatra nevel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy 8-10 évesekre milyen mértékben zúdítják az információt, ráadásul teljesen feleslegesen! Mikor fogjuk belátni végre, hogy totális tévút a mai közoktatás? Erről mindenféleképp többet kellene beszélnünk. Egy ilyen kutyás kampányhoz, amivel az iskolákat járnánk, akár még lenne is kedvem.

Ebbe akár felkérés nélkül is belevághatsz. Indíthatnál blogot a témában.

Na, itt megint előjön a régimódiságom, hogy ezekkel a technológiai újításokkal kapcsolatban van bennem idegenkedés. Amikor először láttam, hogy kollégáim a facebookon népszerűsítik az előadásaikat, akkor kifejezetten ellene voltam a dolognak. Azóta persze elfogadtam és megszoktam, de látod, nekem ezeket a megoldásokat még szoknom kell.   

Amikor a Katona kitalálta és megcsinálta a Kantint, azt rögtön értettem és pártoltam. A nézőtéri büfét kihozta az utcára, mögötte nyílt egy könyvesbolt, azaz tett egy hatalmas gesztust a közönség felé, ráadásul odafigyeltek a korszerű és igényes kialakításra. Nálunk még kevés az ilyen kezdeményezés. Az intézményi háttér és a szabályozások, a finanszírozási formák nem támogatják az ilyen ügyeket. Ha mégis megvalósul valami, az mindig egyéni szereplők érdeme.

Mi kifogásod volt a facebook-ajánlók ellen?

Azt éreztem, hogy az agresszív promóció túl sok figyelmet kap, és közben elfelejtjük, hogy mi a lényeg. Mintha kizárólag azzal mérnénk a sikert, hogy végül meg tudtuk-e tölteni a nézőteret, de az már kevésbé fontos, hogy ténylegesen milyen előadást hoztunk létre. Ha eladtunk minden jegyet, attól kezdve játszhatunk bármit.  Tudom, hogy túlzok, de eleinte így éreztem.

Mostanában én is lájkolok és megosztom az eseményeket, de továbbra sem szeretném e köré szervezni az életem. Legyen eszköz, de ne erre összpontosuljon minden energiánk. Belátom, én kicsit paranoiás vagyok és megijeszt, hogy mekkora hatása van egy-egy bejegyzésnek. Nekem is van miben változnom e téren. Vehetném lazábban, elleshetném a nálam 10 évvel fiatalabbaktól.

Nemrég ezzel kapcsolatos vitába keveredtem a húgommal (Mészáros Sára, színésznő), amikor nem akarta, hogy a gyereke az iPadet nyomogassa. Vele szemben már én képviseltem azt a véleményt, hogy a gyereknek érdeke minél hamarabb megbarátkoznia ezekkel az eszközökkel, mert nélkülük zéró esélye lesz a jövő globális versenyében. Különben tanítani sem kell nekik, pillanatok alatt rájönnek, mi hogy működik.

_mg_6428-min.jpg

Fotó: Galambos Eszter

Egy magyarnak szerinted hátrányosabb helyzete van ebben a versengésben?

Leginkább fejben dőlnek el ezek a dolgok, ezért nem szerencsés, ha bebeszélünk magunknak butaságokat. Ha azt nézem, hogy az általam ismert magyarok milyen ügyesen megállják a helyüket külföldi közegben, azt gondolom, hogy az otthoni negatív reflexek, illetve a kezdeményezőkészség hiánya, az örökös messiásvárás úgy működnek, mint egyfajta tikkelés, amire Magyarországon az egész társadalom rákapott, és már fel sem tűnik, eszünkbe sem jut rászólni a másikra. De ahogy átlépjük a határt, rögtön szembesülünk vele, hogy ez a tikkelés, nevezzük annak, másokat zavar, furcsállják, minket sem juttat egyről a kettőre, és ezért megpróbáljuk róla mihamarabb leszoktatni magunkat.

Ha én egyszer kijövök ide, akkor csakis úgy, hogy azt komolyan gondolom. Amit szeretnék elkerülni, az a hazafelé üzengetés, hogy jaj de jó nekem külföldön, milyen fasza szerepeket kapok, bejött nekem az élet, miközben egyáltalán nem, csak az otthoni hírveréstől várom, hogy majd hazahívjanak filmszerepekre. Nem szégyen mosogatni, felszolgálni, amíg nincs más. De megtennék mindent, hogy előbb-utóbb bekerüljek nekem való művészeti projektekbe, akár zenélésbe, koncertezésbe.

Nocsak, a végére meggyőzted magad, hogy kiköltözz Berlinbe?

A jövő évad még tele lesz Orlai-bemutatókkal, de utána nem zárom ki. Ettől a beszélgetéstől most megjött hozzá a kedvem.

berlin eger vígszínház mészáros máté orlai

Hír Interjú Kritika Riport

2016. június 03. 10:29, Cassiope

Utazás a halálklinikára

Létezik egy felsőbb erő, amelynek hatalmában áll megváltoztatni az egyén sorsát? Meggyógyulhat valaki egy halálos betegből? Nehéz és szomorú témát boncolgat a fiatal rendező megható előadása a Stúdió K-ban. KRITIKA

Rosalie.. (63)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Beenged minket, majd visszaül kis asztalához Spilák Lajos, akinek feladata, hogy rendben elkezdődjön az előadás. Türelmetlenné válik, mert a főszereplő nem akar megérkezni. Kamerák mutatják az utcát, a büfét, ám sehol senki. Kisvártatva beviharzik Nagypál Gábor egy hatalmas bőrönddel, és szabadkozik, hogy késett a gépe. Lassan kezdjük érteni a szerepek leosztását: Nagypál elővarázsolja bőröndjéből Rosalie-t, a főszereplő rákbeteg öregasszonyt, egy bábot, akit ő maga kelt életre, és minden más szereplőt egyben, illetve ő az Alkotó-Teremtő, az író-rendező, akinek kezében van saját teremtményének törékeny sorsa. Az untermann, a clown pedig Spilák, aki alázatosan dobja fel Nagypálnak a labdákat, amelyeket ő örömmel le is csap. Jó nézni, mennyire harmonikusan működnek együtt, kiváló rendezői döntés volt kettejüket választani.   

A Rosalie elmegy meghalni fordítását az előadás fiatal rendezője, a Színművészetin végzős hallgató, Szilágyi Bálint készítette, Hársing Linda dramaturggal alkalmazták színpadra a végleges szöveget. Daniel Kehlmann Hírnév című kötetéből emelte ki Rosalie történetét a kilenc novellafüzér közül. Az író és az általa megírt szereplő közötti kapcsolat szemléltetésére tökéletes ötlet volt a báb, hiszen jól reprezentálja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, mennyire nem mi irányítjuk az életünket, ugyanakkor távolságtartásra is kényszerít bennünket, mert mégsem egy hús-vér embernek kell küzdenie a színpadon – megváltozik a befogadás, több rálátást nyerünk a tartalomra. Fontos hangsúlyozni, hogy nem klasszikus bábelőadásról van szó, nincs paraván, vagy elrejtőző színészek.

Rosalie.. (33)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Öregség, betegség, elmúlás. Olyan témák, amelyekhez nem hálás dolog nyúlni, mert elolvasva a színlapot, nem biztos, hogy a nézők egymás után váltják majd a jegyeket, hogy megnézhessék. Ráadásul az alkotók könnyen belecsúszhatnak abba a hibába, hogy az előadás akarva-akaratlanul csöpögős lesz, mindenáron katarzist követelve. Ám Szilágyi Bálint fiatalkora ellenére bámulatos érzékenységgel kezelte az anyagot, mellőzve bármilyen pátoszt, bármilyen markáns kinyilatkoztatást. Finoman játszik a lelkünk húrjain. Rosalie utazása során ugyanis hullámvasútszerűen lobban fel a remény: vajon a főhősnek tényleg egy svájci klinikán kell meghalnia? De hiszen szeretne még élni, és a végállomás vezető út is nagyon göröngyös. Mintha valaki vagy valami nem akarná, hogy Rosalie így végezze. Szeretnénk hinni, hogy így lesz. Drukkolunk neki.

Rosalie önmagával vívott harcát Nagypál Gábor játéka teszi hitelessé. Pedig nincsen könnyű dolga: egyszerre kell mozgatnia a bábot, eljátszania Rosalie-t, valamint akikkel útja során találkozik, és külső szemlélőként is rá kell látnia a folyamat egészére. Hiszen az Alkotó és a Teremtmény meglehetősen belsőséges viszonyban van egymással. Nemcsak Rosalie vívódik, hanem teremtője is: rajta múlik, mi lesz a történet vége. Rosalie könyörög, fenébe a halállal, annyiféleképpen végződhetne a története. Minden az Alkotón múlik. Csak az a kérdés, ő milyen véget szán figurájának. Miközben Nagypál marionett-bábút mozgató alkotója lassacskán elbizonytalanodik, és visszavonul, Spilák veszi át a helyét, és próbál segíteni a főhősnőnek. Természetessége, humora, pozitív kisugárzása fényt hoz az előadásba.

A két szereplő segítségére van a multifunkcionális bőrönd, kreatív kellék: egyszer szétnyitva kisebb járda, még tovább nyitva nagyobb útszakasz, félig felhajtva ülőalkalmatosság. Nem érezzük a díszlet hiányát, a színészi játék bőven betölti a teret.  

Rosalie.. (58)
Fotó: Kállai-Tóth Anett / Stúdió K

Közeledik a darab vége, a beteg öregasszony sok viszontagság után megérkezik a klinikára. Egy éles váltással váratlanul jön a kegyelem: Rosalie megfiatalodik, továbbélhet egy új életet. Megadják neki és nekünk a csodát, amire várunk, hogy történhet másképp. Nagypál Gábor döntése, hogy élni hagyja a főhősét abban a reményben születik, hogyha létezik egy felsőbb erő, ilyen helyzetben neki ugyanúgy megkegyelmez. Pedig a fájdalmas igazság, hogy egyszer mind meghalunk. A teremtmények, legyenek ezek főhősnők, mellékszereplők, novellák azonban továbbélnek helyettünk is. Ami a főhősnő számára az élet, az az alkotó számára a halál. Miközben a fiatal Rosalie-t visszarakják a bőröndbe, az Alkotó a széttáruló ajtón keresztül egy számára kivilágított úton homályos füstbe távozik. Kénytelen befejezni a darabját. Többszörösen áthallásos, és okos lezárás. Mi, nehéz szívvel távozó nézők pedig figyelni fogjuk a fiatal rendező következő munkáit, mert a Rosalie elmegy meghalni című előadás több, mint egy végzős hallgató szárnypróbálgatása. Érkezik az új rendezőgeneráció - és mi ennek nagyon örülünk.

daniel kehlmann nagypál gábor studio k spilák lajos szilágyi bálint rosalie elmegy meghalni

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 30. 12:19, madainyer

Shrek telepúzta az Arénát

Szinetár Dóra humora, Tóth Gabi elementáris erejű éneke, Szente Vajk korrekt rendezése sem feledteti, hogy lehet a Shrek jó könyv, jó rajzfilm, de musicalként nem sokkal jobb, mint egy Kínában gyártott ogrezöld baseballsapka.

közös kép

A 2000-es évek egyik legnagyobb popkulturális ikonja és animációs filmsztárja, az antimese-antihős zöld Ogre, azaz Shrek. A büdös és szociopata szörny egyszemélyben antitézise mindennek, amit a klasszikus mesék központi karaktereiről tudunk, ugyanakkor fontos üzenettel bír, hiszen az elfogadás meséje is, a másság, a furcsaság büszke vállalásáról is szól a Shrek.

 A műfajjal szembeni professzionális trollkodás bejött, sőt berobbant. Nem véletlenül készült az 1990-ben megjelent mese nyomán több egészestés rajzfilm is, a Shrek-ipar pedig minden bizonnyal szabad szemmel látható mértékben járult hozzá az amerikai GDP-hez. Ahogy az a tengerentúlon lenni szokott, a jelmezek, bögrék, mobiltokok, plasztikfigurák, társas és számítógépes játékok mellé 2008-ban megérkezett a musical-változat is.

A Broadway-n alig több mint egy évet ment a David Lindsay-Abaire (szöveg) és Jenine Tresori (zene) által jegyzett zenés mű, és bár abban az egy évben feltehetően minden nap műsoron volt, amerikai mércével ez bizony szolid bukásnak tekinthető. A Shrek brand ennyire volt képes a musicalszínpadon, ami nem a márka, hanem a darab gyengeségével magyarázható. Ez ugyanis, egy meglehetősen gyenge musical lett kevés jó dallal, vontatott cselekménnyel, híján a csodának.

Hogy a Shrek Budapesten sem durrant, csak legfeljebb durrantott, az tehát jórészt a behozott áru minőségével magyarázható. De nem csak a darab kiválasztása bizonyult tévedésnek. A színházi előadások többségét – szemben a rock koncertekkel és a hokimeccsekkel – nem véletlenül rendezik színházakban. Hiszen még egy látványos Broadway-produkció hazai színrevitele is igényel némi intimitást, a színpadnak belátható, felmérhető távolságra kell lennie tőlünk ahhoz, hogy megszülessen a kémia néző és színész között. Nos a Budapest Sportarénánál keresve sem találhatnánk alkalmatlanabb teret az efféle intimitás megteremtéséhez. Nézői élményünk így a távoli színpadra révedés és a plafonról lógó kivetítők szimultán figyeléséből tevődött össze.

Shrek közeli, sárkány, Fiona, nagyúr

Az Aréna lehetőséget teremt arra, hogy két előadásra beüljön annyi néző, mintha hónapokig játszaná egy közepes méretű teátrum, ugyanakkor a mai zenés színházhoz szinte elengedhetetlen vizuális effektek, varázslások, emelések és süllyedések elmaradnak megfelelő színpadtechnika híján. Ezt még Kentaur látványos és a „shreki” világot hűen megidéző díszletei sem tudják feledtetni. Kovács Yvette Alida jelmezei visszaidézik az animációs film karaktereit, még több száz méterre a színpadtól is képesek vizuális élményt nyújtani. Az óriási színpadot Túri Lajos tölti meg mozgással, kár, hogy a kibontakozásra csak néhány jelenetben van igazi lehetősége.

A történet az első filmét idézi fel, pikareszk mese a számkivetett Ogréról, aki küldetésének teljesítése közben barátra és szerelemre is lel, végül némi segítséggel legyőzi a rosszat, megtalálja a boldogságot, és megtanulja elfogadni önmagát és másokat. 

A Szente Vajk és Galambos Attila által közösen írt magyar színpadi szöveg vegyes minőségű, helyenként meglehetősen döcög és erőltetett, máshol kimondottan kreatív és humoros. A gyereknap gyerekközönsége azonban valószínűleg a felét sem érti. Az otrombaság, az altesti poénok java – ha tetszik, ha nem – részei Shrek világának, a fingásban és böfögésben gazdag duettet Fionával valahogy mégsem kultiváljuk.

A rendezés korrekt, egyben tartja, amit egybe kell, nem esik bántó túlzásokba, nem állítja feje tetejére a művet,  de a darab hibáit kiküszöbölni nem tudja. A főbb szereplők közül Szinetár Dóra és Serbán Attila emelkedik ki. Szinetárnak nem fogy a hangja, közben egyre jobb színésszé érik. Márpedig a nem éppen tipikus női főhős, a kissé kattant Fiona megformáláshoz humorra és kidolgozott ábrázolásra is szükség van, ezt Szinetár magabiztosan szállítja. Az intrikus törpe, Farquaad nagyúr karakterét Serbán kiválóan formálja meg, bravúros az is, ahogy térden járva táncol. A nagyravágyó, komplexusos és kis növésű diktátorok viselkedésmintáit sorra mutatja be, énekben sem bizonytalan, miért is lenne az? Feke Pál elénekli, elmozogja Shreket, nagy kiszúrás vele, hogy kapott egy főszerepet, de elvették tőle az arcjáték lehetőségét, méretes zöld maszkja elnyel minden árnyaltabb mimikát. Csonka András szerethető, kajla szamár. Tóth Gabi egyjelenetes szerepében (Sárkány) leénekli a csillagokat az égről.

Szamár

A Shrek musical felidézi a film képi világát, történetét és helyenként a hangulatát is, de nélkülözi a annak könnyed bunkóságát, a felejthető dalok pedig lassítják, unalmassá teszik a történetet. A második felvonásra felpörögnek az események, jobban érezzük magunkat a székünkben, de a végeredmény felemás marad. Kevés erős pillanattal és jó zene híján – minden befektetett munka és tehetség ellenére is – a budapesti előadás csak egy zenés mesejáték marad jócskán túlárazott jegyekkel.

tóth gabi shrek szinetár dóra feke pál szente vajk csonka serbán attila shrek a musical

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 18. 15:36, Cassiope

Orosz megszállás, német győzelem Vidnyánszky színházában

Felháborodva távozó nézők, ünneplő közönség, baklövések és telitalálatok. Felemásra sikeredett a Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzetiben.    

M3 11n Siraly eorifoto-1458
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Miközben böngésszük a produkciók listáját, feltűnik némi aránytévesztés a harmadik MITEM meghívottjai között. Nagy hangsúlyt kapott ugyanis az orosz vonal, három előadás is Oroszországból érkezett: Szentpétervárról, Jakutföldről, és Moszkvából. Bőven invitáltak kelet- és dél-európai országokat, míg a nyugati részt csak Franciaország, és Svájc képviselte. Kuriózumként Kína és Dél-Korea is bemutatkozott a Nemzeti deszkáin. Érzékelhető az egyensúlyvesztés, ennek ellenére még jó színházi fesztivál is lehetett volna az idei MITEM – ám hiába tudjuk, hogy remek az orosz színház, meg a lengyel, az előadások minősége erre a tézisünkre mégis csapást mér.

Ugyanakkor mintha odafigyeltek volna a szervezők, hogy a fiatalabb rendező generációból többen képviseltessék magukat, mint tavaly. Adélaïde  Parlon, Nyikolaj Roscsin, Sardar Tagirovsky, és Szergej Potapov kaptak idén lehetőséget, hogy bizonyíthassanak, megállják-e helyüket olyan nagy nevek mellett, mint Valère Novarina, Viktor Rizsakov, vagy Silviu Purcărete. És vajon sikerült? A válasz: félig-meddig.

Sardar Tagirovsky Csehov 6-os számú kórterem című novelláját mutatta be a Gobbi Hilda Színpadon, majdnem ötórányira nyújtva az előadást. Az első felvonásban a színészek egymás mellett ülnek, és felváltva kezdik elbeszélni Csehov novelláját. Csak a szövegre kell figyelni egy órán keresztül. A felvonás utolsó részében kezd kialakulni a színházi szituáció, mikor találkozik orvos és beteg, felveszik jelmezeiket, de még messze vagyunk attól, hogy színháznak nevezhessük. A második felvonásban kizárólag az orvos és a beteg közötti párbeszédet játsszák el realista stílusban. A nagyszerű színészi játék ellenére sem képes megmozdulni az előadás, Tagirovsky mintha várna valamire. A harmadik felvonásban viszont nagyon szépen kibomlik a rendezői szándék, a jellegzetes orosz színházi nyelv. Horváth Lajos Ottó kellően hozza az elbizonytalanodott, filozofálgató orvost, méltó partnere Béres Miklós m.v., aki mozgatja, katalizálja az eseményeket. Az előadás heves lendületet kap, életre kelnek a díszletelemek, minden és mindenki mozgásban van, Balogh Zsuzsanna Eszter áriájával éri el összművészeti csúcspontját, mint az őrület csodálatos metaforája. Végül minden visszarendeződik, visszakerülnek a székek, és a színészek újból egymás mellett ülve mesélik el a történet végét. Tagirovsky színháza izgalmas, zsigeri lehetne, ha jobban sűrített volna, különösen a legelején. Embert próbálóan hosszú az első két rész, de a harmadik mindenért kárpótol.

A fiatalabb generációt kipipálva az orosz és a német színház mellett legjobban hájpolt lengyel színház felé vettük az irányt. Az Áttűnés szövegkönyvét maga a rendező Waldemar Śmigasiewicz írta. Két ismert lengyel író, Gombrowitz és Schulz műveit használta fel az öregkor és a fiatalkor párhuzamba állításához. A szöveg erős, mégsem koherens. Mivel az elkészült szövegnek nincs íve, gerince, az előadás is lóg a levegőben. Holott az eleje erősen indul, érzékletes képekkel hívják életre az öreg-, és fiatalkor közötti áttűnés illúzióját. Ám fokozatosan veszít erejéből, és a végére teljes unalomba fullad. Pedig a Teatr Powszechny társulata jó, talán az egyik legjobb a mezőnyben.

Mikor a programfüzetben olvastuk, hogy az Akropoliszhoz nem lesz felirat, felszaladt a szemöldökünk. Egy nemzetközi színházi találkozón nincs felirat? Pont egy nehéz, epikus, „zene nélküli operának” aposztrofált műnél? Óriási baklövés. Kaptunk ugyan egy lapocskát, rövid összefoglalóval, és reménykedtünk, hogy talán a rendezés inkább látványra koncentrál, vagy a táncra, vagy bármire, ami nem szöveg. Tévedtünk. Díszlet-jelmez alig, unalmas dialógok-énekek végig. A nézők közül többen távoztak, és nem tudjuk őket hibáztatni. Ha az előadás jó lett volna, feliratozás nélkül is megállja a helyét, de Anna Augustynowicz rendezése nem volt meggyőző.

M3 11n Siraly eorifoto-1461
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

A sokadik külföldi produkción túl akarva-akaratlanul is azt keressük, van-e olyan, amelyik túlmutat a hazai színházi tradíciókon. Melyik ország tud újszerűen fogalmazni? Melyik rendezőnél jelennek meg az áhított új formák? A MITEM-en kiderült, hogy Àlex Rigola spanyol színházi alkotó feszegeti a határokat, és máshogyan próbál fogalmazni, mint a fesztivál többi résztvevője. Federico Garcia Lorca legnehezebb darabja A közönség egyszerre foglalja magában az elnyomó hatalom bemutatását, az ellene irányuló forradalmat, a homoszexualitás problémakörét, és a színház valódi lényege utáni kutatást. Rigola elementáris látványvilággal dolgozik, maximálisan kiaknázni azonban nem mindig tudja. A színészi játék stiláris, letisztult, fegyelmezett. A nézők dolgát nem könnyíti meg a rendező, mert nem nyújt kapaszkodót a sokszor nehezen követhető szürreális gondolatokhoz és jelenetekhez, így aki kevésbé tud koncentrálni, könnyen lemarad. A markáns és cizellált (valamint nagyon nem közönségbarát) koncepció mégis inspiratív és gondolkodásra késztet. Van benne kraft.

A szervezők idei nagy dobása kétségkívül Thomas Ostermeier meghívása volt, aki a német színház megújítója, a híres berlini Schaubühne rendezője és művészeti vezetője. Ezúttal a svájci Vidy-Lausanne Színházban megrendezett Sirállyal érkezett a fesztiválra, csurig megtöltve a Nemzetit. Ostermeier nem hazudtolta meg önmagát: aprólékosan kidolgozta, elemezte a Sirályt, szereplőket vett ki, más szövegeket illesztett be, új megvilágításba helyezve a többi karaktert. Medvegyenko egyenrangú szereplővé vált, hosszas töprengése a menekülthelyzetről laza fricska. De nem a provokáció a cél. A hangulatot finom líraiság, és mély rezignáltság szövi át. A szereplők sorsát követi a hátsó vásznon folyamatosan változó festmény – kontúrjai, árnyalatai egyre sötétülnek, míg a végén egy teljesen fekete vászonnal nézünk szembe. Csehov figurái itt nem karikatúrák, nagyon is emberiek. Mindannyian esendőek, mindannyian hibáznak, szeretnek, gyűlölnek. Még csak nem is az a kérdés, ki a tehetséges és ki nem. Hanem ki hogyan tud élni a szerelem, művészet lehetőségeivel. Rendező ilyen szívbemarkolóan még nem mutatta be Nyina elméjének megbomlását, és Trepljov csendes beletörődését kilátástalan sorsába. A nézőtéren végig néma csend - ilyet még sehol nem tapasztaltunk. Ostermeier jött, látott, és győzött.     

A legnagyobb tanulság az idei MITEM-en, hogy erősíteni kellene a nyugati vonalat (különösen az állandóan megújuló, friss német színház hiányát kell pótolni), illetve alaposabban kellene szűrni a produkciókat, kevesebb, de jobb minőségű előadásokat hozni. 

sirály 6 csehov nemzeti színház akropolisz áttűnés mitem thomas ostermeier alex rigola a közönség sardar tagirovsky vidy-lausanne

Hír Interjú Kritika Riport

2016. május 07. 20:47, iolé

Szikszai Rémusz: „Hazug, mellkasdöntögető nagymagyarkodás"

Első alkalommal rendezett a Radnóti Színházban Szikszai Rémusz. A ma esti, szombati bemutatóról azt mondja: A párnaember pontosan tükrözi azt, amit az emberiség értékválságáról gondol. A független alkotókat kivéreztetik, mindannyian sodródnak az ellehetetlenülés felé. Megvan a véleménye a nagymagyar jobboldalról, ősszel pedig Székely Csaba Tarantino-átiratában készítenek darabot a VÁDLIval a minket körülvevő intoleranciáról. A Radnótiban próba után beszélgettünk.

DSC 7100
Fotó: Bődey János

 

Miért választottad A párnaembert?

 

Elsősorban azért, mert szeretem. Másodsorban pedig azt gondolom, hogy nagyon pontosan tükrözi azt, amit az emberiségről gondolok. Arról, hogy hová jutunk. Mára a humanizmus már nem egyéb, mint egy mesterséges életben tartó készülék, egy lélegeztetőgép, amely csak meghosszabbítja a szenvedésünket. Miért, neked tetszik, hogy például a magyar rendőrök úgy gondolják, helyes, ha disznóhúsos szendvicset dobálnak a menekülteknek át a kerítésen? Aztán hazamennek, megsimogatják a kisfiukat, és arra tanítják, hogy 'Béluka, ha valaki megver az iskolában, akkor te is adj a pofájába'. Az kevésbé brutális, mint ez a színdarab?

 

Ez a színdarab rendkívül szélsőséges ezekben a szituációkban.

 

A színház mindig szélsőséggel operál. Az a történet, hogy bemegyek az óvodába, ahol tizenkét szülő úgy gondolja, közösen kellene megszavaznunk, hogy a verekedős, problémás gyereket tegyék ki a csoportból, jól szemlélteti a helyzetet, de egy átlagos, hétköznapi sztori. Senkinek sem azon jár az esze, hogy mit tehetünk egy bajban lévő, esetleg sérült gyerek integrációjáért. Az ilyen mindennapos történetek senkit nem érdekelnek már, nem jönnének be rá a nézők a Radnótiba.

 

Amiről Te beszélsz, az súlyos értékválság, de ez itt egy groteszkül kegyetlen történet.

 

Csak látszólag az. Valójában tele van szeretettel. A második felvonás szerintem az egyik legszebb testvéri kapcsolat ábrázolás a drámairodalomban.

 

Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a humor és a horror között? McDonagh úgy tartotta, hogy mindig az ezek közti keskeny mezsgyén egyensúlyoz.

 

Én is erre törekszem. A szöveg nagyon jó támpontokat ad, és inspirál. Bár nekem is elég „beteg agyam” van ebből a szempontból. Például a konnektort a diktátor képe mögé raktuk, így amikor bedugnak valamit, a félrehajtott képpel lényegében minden elferdül. Ez a meló része, ezeket kitalálni.

 

Itt a humor tudja oldani a szörnyűségeket? Merthogy mégiscsak gyerekgyilkosságok sorozatáról van szó.

 

Egyrészt oldja, másrészt felerősíti. Akárcsak a zenében: egyes részek egy-egy hangulatot illusztrálnak, mások pedig az ellenpontozással emelik ki azt. Az pedig egy dramaturgiai fogás, hogy sokszor az igazságot humoros formában mondják ki.

 

Mennyit alakítottál a szövegen?

 

Csak minimálisan nyúltam bele.

 

Semmi aktuális áthallás, kiszólás?

 

Mire gondolsz?

 

Például a totális diktatúrában játszódó történet neveibe, helységneveibe szlovák, lengyel, cseh hangzású nevek vegyülnek. Nem próbáltál semmit konkretizálni?

 

Ez egy ilyen tipikus 'nowhere' történet, tehát sehol nincs és bárhol lehet. Valóban lengyel neve van a kihallgatónak, egy cseh nevű városkában játszódik a történet, de az ellenzéki újság nevét Libertadnak hívják, ami pedig inkább Dél-Amerikára utal. Ez egy abszolút keverék, ebben egy konkrét, a mai rögvalóságra utaló elem elég hülyén nézne ki.

 

Azt rögtön egyértelműen láttad, hogy a történeten belüli történeteket bábokkal érdemes színre vinni?

 

Nem, és nagyon hosszan gondolkodtam rajta, hogy miként érdemes. A legtöbb színrevitel során ezekben a jelenetekben a videotechnikát használták. Ha felmész a YouTube-ra, akkor látni fogod, hogy tele van angol nyelvterületen játszott előadások részleteivel, amik mind egy-egy rész filmes megoldását mutatják. Ez tehát már megvolt, ilyet nem akartam. Eszembe jutott a báb, és úgy éreztem: ez lesz a megfelelő.

DSC 7119
Fotó: Bődey János

 

Különös nyelvezete van, olykor kicsit mintha túlbeszélt lenne egy-egy jelenet.

 

Én ezt nem érzem, sőt, az egyik legnehezebb része a munkának az volt, hogy meghúzzam a szöveget. Olyan furcsán pontos a szöveg, hogy minden kihúzott mondattal vért izzadtam. Nem lehet belőle tömböt húzni, mert úgy van megírva, hogy kihúzol egy részt, és rád omlik az egész, olyan összetett az asszociációs rendszere.

 

Először dolgozol a Radnótiban. Egymásra találtatok a csapattal?

Nagyon megszerettem ezeket az embereket, jó együtt dolgozni. A légkör is nyugodt, nincs feszkó; bár én mindig törekszem is rá, hogy ne legyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem mondom el a véleményem, de mindenki keményen dolgozik.

Köles Ferenc Pécsen és a szakmában ismert és elismert, de Pesten eddig nemigen láthattuk. Te hívtad a szerepre?

Adél ötlete volt. Szeretné, ha Feri valamilyen formában a Radnótihoz kötődne. Vendéget hívni egy szerepre mindig kényes dolog. Mivel itt ez a lehetőség adott volt, nagyon örültem neki és éltem vele. Ismerem Köles Ferit régről, dolgoztunk együtt Pécsen. Szóval, örülök, hogy velünk van.

Mennyire más így dolgozni, mint amikor a „sajátjaidat” rendezed a Vádliban?

Érdekes ez, mert a gyakorlatban ők már társulatként működnek. A vádlisokkal már öt éve dolgozunk együtt, és nagyon hasonlóan gondolkodunk. Nagyjából tudjuk, hogy mit gondol a másik, és azt is, hogy azt hogyan kivitelezi. Ott mostmár inkább az a feladat, hogy miként lepjük meg egymást. Mindannyian változunk is persze, és törekszem arra, hogy hívjunk új embereket is, kapjunk új impulzusokat. De az egy összeszokott csapat, nagyon sok közös előadással a háta mögött. Nem mintha Pál Andris és Schneider Zoli ne lennének összeszokva a rengeteg Radnótin eltöltött év után, de így most heten egymásnak is újak és nekem is. Szerencsére nagyon passzolnak egymáshoz, Rusznák Andris, Pallai Mara és Ács Norbi is szuperek, ez is magyarázza azt, hogy ennyire jól tudunk próbálni közösen.

A Vádlival továbbra is alkalmi társulásként működtök?

Nincs lehetőségünk másra. Ha lenne valamilyen kiszámítható finanszírozás, akkor biztosan megpróbálnánk állandósítani a közös munkát.

Tényleg a vádlitokról kapta a nevét a csapat?

Igen, ezért! (Magasba emeli a halásznadrágos lábát.) Amikor alakultunk, akkor még élt Huszár Zsolt, és szerintem nekünk és Király Attilának van a legnagyobb vádlink a színházi szakmában – ebből lett a nevünk. Sic musculus soleus volens! - ez a jelmondatunk: Ahogy a gázlóizmom akarja!

A Vádlival hogy választotok darabot?

Általában én választok. De ez persze úgy működik, hogy előadások után ülünk együtt, sörözünk és beszélgetünk valami aktuális, minket foglalkoztató dologról – s ebből valami kialakul. Volt már olyan, hogy előadás után felvetettem valamit, és rögtön mondták, hogy 'á, az nem jó ezért meg azért'. De nincs olyan, hogy valami hivatalos formában rendszeresen összeülünk, nem is tudnánk megvalósítani. Van köztünk színházigazgató, nyugdíjas és szabadúszó, mindenkinek rengeteg dolga van, és mindenki fárad. Amúgy sem könnyű most. Az öt évvel ezelőttihez képest sokkal kevesebb az energia.

Azért, mert mindenki jobbra-balra ingázik, elvállal mindenfélét, hogy megkeresse, ami kell?

Azért is. De alapvetően más a helyzet. Öt évvel ezelőtt, amikor a Caligulát készítettük, sokkal könnyebben össze tudtuk szedni a pénzt, mint most, amikor a Kutyaszorítóbanra készülünk. Ezzel a legtöbb független társulat így van.

Pályáztok?

Nem kapunk pénzt. Koprodukciós partnereket keresünk. Például a Szkéné megtámogat minket, de az nyilván nem elég. A FÜGE is gyakorlatilag a vékony piros vonalnál áll. Sehol semmi. A lassú, de alapos kifárasztás ideje ez, a kivéreztetésé. Ha még sokáig tart,  majd mindenki belefárad és felmorzsolódik vagy ellehetetlenül. Mint a Szputnyik, vagy a Koma.

Ezt már az I. Erzsébetben megfogalmaztad.

Megjósoltam, hogy így lesz, de nem örülök, hogy igazam lett. Tartunk az ellehetetlenülés felé. Gondolj a pár hete lehetetlen finanszírozási helyzetbe került szakmai lapokra. Ezt hívják egész pályás letámadásnak.

 

DSC 7202
Fotó: Bődey János

 

A Tarantino-átiratot mikor mutatjátok be?

Ősszel lesz a bemutató. Székely Csaba átírta a szöveget, a címe Kutyaharapás lesz és most már a második változatot csiszoljuk. Egy harmadikkal majd elkezdünk próbálni, lesz belőle egy negyedik mire bemutatjuk.

Ez a téma miért érdekelt?

Én bírom Tarantinot. Nem vagyok nagy rajongója, de szeretem. Ez pedig egy olyan sztori, amivel tudunk beszélni arról az intoleranciáról, ami itt van. A mi változatunkbana magyar nyelvterület különböző pontjairól összegyűjt valaki rablókat, hogy kiraboljanak egy bankot. Van köztük, akit úgy hívnak, hogy a román, a tót, az ukrán, a zsidó, a cigány – mind magyarok, csak az útlevelük nem az.  Én például nagyon sokszor megkaptam, hogy 'ja, te román vagy'.

Bántott?

Engem speciel nem, de egyértelműen bántó szándékkal mondták. Ismerek olyan embert, akinek ez igazán fáj. Az egyik nagy problémám a jobboldallal ez a hazug, mellkasdöngető nagymagyarkodás. A nagymagyar szomszédom székely rokonaival építteti fel negyedáron a nyaralóját. És ezt úgy éli meg, hogy ő alamizsnát ad, jót tett a hazának, és már az acélszerkezetre is kitűzi a piros-fehér-zöld zászlót. Az egész egy álságos, hazug identitás a rovásírással az élen. Mindenkit fikázni, mindenkit lenézni, mindenkiben az ellenséget keresni. Butaság.

Vissza a Tarantinohoz. Miért gondoltad, hogy egy amerikai film erre alkalmas?

Nézd, az eredeti Tarantino valóban nagyon amerikai sztori. Mi az alapötletből csinálunk egy olyan történetet, ami Magyarországról szól, rólunk.

A legutóbbi Vádlis rendezésed egy Szép Ernő darab volt, s korábban felkérésre is rendeztél már Szép Ernőt. Mi érdekelt benne?

Az Emberszaggal sokat dolgoztam. Ez is egyfajta jóslat, hogy ismét bekövetkezik ez a szörnyűség. Kegyetlen írás, mégis a humorral operál. Szép Ernőt el is tüntették a föld színéről, többek között azért, mert ezt megírta. 1946-ban, amikor ez a könyv elkészült, az emberek vélhetően úgy érezték, hogy nem lehet erről az egy-két éves tragédiáról röhögve beszélni; kegyeletsértésnek tartották. Ezért fordulhat elő, hogy Szép Ernőt a 'futottak még' kategóriában tanítják egy átlagos középiskolában – ha egyáltalán. Pedig meggyőződésem, hogy a 20. század egyik legfontosabb magyar prózaírója volt. Jövőre megint rendezek egy Szép Ernőt, a Vőlegényt Kecskeméten. Arra kértek, hogy mivel ez egy április végi bemutató, válasszak vígjátékot.

Ritkán rendezel hagyományos értelemben vett vígjátékot.

A Vőlegény sem igazi vígjáték, inkább tragikomédia. Nem tudod, mikor sírj, mikor nevess. Ez pedig közel áll hozzám. A humort mindenben szeretem.

El tudod képzelni, hogy csak rendezőként dolgozol?

Nem. A színészet ugyanúgy kell.  Egyrészt érdekel, hogy mások mit gondolnak a világról, sok olyan rendező van, akivel szívesen dolgoznék. Másrészt a színészi jelenlét egészen másfajta igénybevétel. Amikor rendezel, akkor az 24 órából 24 órás meló. Színészként ez egyszerűbb - néha úgy is dolgozol a szövegen ahogy áttekersz biciklin a város egyik végéből a másikba, közben zakatol a fejedben valami. A rendezés keményebb meló. Szeretek alaposan felkészülni, és az rengeteg energiát kíván. Meg hát el lehet égni ebben, például ma a rohadt lassú harmadik felvonás alatt majdnem megettem egy széksort. Na látod, ez nem jó a Radnótiban, hogy nem lehet járkálni, kellene egy járás a sorok közé.

Nemrég egy csaknem egyéves szabadságon voltál Ázsiában, s azt mondtad: ezt négy-öt évente rendszeresíted. Van már terv?

Terv az van! Most is Ázsiába készülünk: Kambodzsába és Vietnámba, de érdemes lenne még Thaiföldre is visszamenni. Nem éltünk ott annyit, hogy ne lehetne látni benne valami újat.

DSC 7165
Fotó: Bődey János

Mi kell ahhoz, hogy elmehess?

Egy adott összeg, amiből el lehet ott lenni. Mondjuk a fele abból is összejön, hogy nem kerül kétszázezer forintba a gáz télen.A másik felét próbáljuk összekuporgatni. Amikor ilyesmiről olvasnak az emberek, általában azt gondolják, hogy 'na, a jó édesanyját, persze tele van zsetonnal'. De erre azt tudom mondani, hogy van három pár cipőm öt éve. És amikor visszajövök, ezeket még mindig fogom tudni hordani, mert ott mindössze egy papucsra van szükség. De elmesélek egy történetet arról, hogy ki után hogy nyúl utána a hazája. Találkoztam kint egy svéd házaspárral, akik átlagos munkát végeznek Svédországban, és két gyerekkel töltöttek ott hat hónapot úgy, hogy a lány ápolónő és a fizetése nyolcvan százalékát megkapja hat hónapig, ha inkább a gyerekével szeretne lenni. Az állam kifizeti. Ez a fizetés természetesen nem egy magyar ápolónői fizetés, amiből Celldömölkön sem lehetne egy hetet eltölteni egy sátorban. És ugyanezt megkapja a férje is. Aztán hazamennek, és folytatják a munkájukat.

 

Gondoltál arra, hogy elmentek innen?

 

Abszolút. De ez összetett kérdés, és sok mindenen múlik. Mindenesetre külföldi munkára biztosan nem mondanék nemet. Én már elhagytam egy hazát tizenöt évvel ezelőtt. Az sem biztos, hogy mindenáron színházzal kell foglalkozni, ezer más dolog van a világon.

 

És nem hiányozna?

 

El tudom képzelni, hogy nem.

 

vádli radnóti színház szikszai rémusz kováts adél schneider zoltán székely csaba köles ferenc pál andrás rusznák andrás pallai mara ács norbert

Hír Interjú Kritika Riport

2016. április 29. 10:28, madainyer

Orbán Viktor találkozása a zsidó mikiegérrel

Kálmán Imre szinte ismeretlen operettjét tűzte műsorára a Budapesti Operettszínház. A chicagói hercegnő méltatlanul volt mellőzve évtizedeken át, hiszen zenéje igazi minőségi Kálmán-muzsika igényes jazzel fűszerezve, ízelítőt Kerényi Miklós Gábor Marica grófnő rendezésének Tabarin-jelenete adott belőle. A kései mű története azonban egyszerre volt döcögős és világpolitikailag problematikus. Ezen igyekeztek javítani az új szöveget, sőt félig új könyvet jegyző dramaturg, Lőrinczy Attila és a rendező-dramaturg Béres Attila. Az eredmény egy korántsem hibátlan, mégis fogyasztható, a világunkra humorral reflektáló zenés színházi előadás, helyenként kissé zavaró párbeszédekkel.

c.01
Fotó: Papp Krisztina

1928-ra, amikor A chicagói hercegnővel először és hosszú időre utoljára találkozott a nagyérdemű, a műfaj legjelesebb képviselői már taroltak a bécsi és a pesti színházakban, talán ezért is merített a librettó a Marica grófnőből és Lehár legsikeresebb operettjéből, A víg özvegyből. Hiszen A chicagói hercegnőben is ott van az államcsőd szélén táncoló kis kelet-európai ország, a vagyonos nő és a pénzzavarban lévő, de jó családból származó férfi, a sértett férfiúi büszkeség, a női vezeklés. Az új szövegkönyv hoz egy csárdáskirálynős szálat a történetbe, bizonyos szálakat kiköt, másokat belefűz, a végeredmény pedig egy urizáló ország története, hatalmas nemzeti büszkeséggel, de a gatyából kilógó fenékkel. Egy amerikai, részben gazdag zsidó lányokból álló barátnői társaság érkezik Budapestre, köztük Mary Lloyd (Bordás Barbara) és Edith Rotschild (Nádasi Veronika) akiket az ügyesen karikírozott szalonantiszemita ábrázolás szerint csak a pénz érdekli, felületes, értékek nélküli világban élnek. Persze mindenki magyar származású is, és, hogy a nyelvi különbségek eltörpüljenek, ám akcentussal beszélik a magyart, ez pedig idegesítő hosszú távon. Erre talán az alkotók is rájöttek, így időről időre az akcentus elmúlik, főként dalban.

Pesten fut össze a női pénzeszsákok baráti köre a dacos nemzetféltővel, Borisz Alex herceggel (Dolhai Attila), aki családjával együtt szépen lenullázta az államkincstárat, és dölyfösen száll szembe a pusztulásra ítélt Nyugat értékeivel, itt konkrétan a Charlestonnal. Ugyan Borisz Alex silváriai hercegként jelenik meg, de a karaktere határon belülről ismerős. Büszkén járja a csárdást, megmutatja a „sehonnaiaknak”, milyen a silvárok istene. Ám hiába a büszkeség, ha az államkassza üres, a hazatérő herceget egy zűrös keleti ország gazdag urának Luparovicsnak (Földes Tamás) tisztességtelen ajánlata várja, aki átvállalná Silvária adóságát, ha a herceg elveszi kissé bugyuta lányát, Rosemary-t (Dancs Annamari). Nos, a keleti megoldásról is beugrik valami, sőt valaki…

Persze, ahogy az operettekben lenni szokott, a bonviván végül nem a szubrettet, hanem a primadonnát (Mary Lloyd) veszi feleségül. James Bondy szerepében pedig Kerényi Miklós Máté látja el a táncos-komikusi feladatokat, így a szubrettnek sem kell sokáig petrezselymet árulnia, de a végkifejletig akad még számos fordulat.

c.27
Fotó: Papp Krisztina

A chicagói hercegnő új könyve, bár dramaturgiailag betartja a műfaj szabályait, helyenként nélkülözi az operett eleganciáját. Ugyanakkor fontos, hogy az előadásban hangsúlyosan jelenik meg az a társadalomkritika, amely egyébként sem áll távol a sokak által méltatlanul lekicsinylett műfajtól. A zenéhez képest kissé sok a beszélt szöveg, és bár a történet voltaképpen kerek, a dialógusok itt-ott kissé sutára sikeredtek. A kilóra megvett ország amerikanizálódását látványos jelmezekkel (Velich Rita) érzékelteti Béres Attila rendező. Aki a második felvonásra visszatérve a színpadon meglátja Pókembert, Supermant, Mickey egeret és szerelmét Minnie-t, egy indiánt és az amerikai futballista jelmezt viselő Csere Lászlót, az könnyen hiheti, hogy valami különleges partidrogot csempésztek a szünetben a molnárkájába. Az előadásra összességében is jellemző, hogy a mindent idézőjelbe tévő műfajt újabb és újabb idézőjelekbe teszi, ezáltal némileg csökken a tét, bár egy operettben amúgy sem gyakori, hogy a végkifejlet kétesélyes legyen. Az Operettszínház társulata egyébiránt remekül játszik operettet. A néhány éve a musicalaknek hátat fordító Dolhai Attila Borisz Alex hercege afféle nemzeti macsó, nem viselik meg a nehezebb koreográfiák sem, hangja pedig úgy szól, ahogy kell. Bordás Barbara a felületes, mégis mély érzésű milliomosnő nem túl árnyalt szerepében kicsit sok; éneke könnyed, lágy, szép. Kerényi Miklós Máté és Dancs Annamari karakterei túlrajzoltak: a táncos komikus és a szubrett néhol inkább idegesít, mint mulattat, az arányok nem stimmelnek csak, a tudás megvan a feladathoz. Kalocsai Zsuzsa, aki a herceg anyját játssza, a klasszikus, elegáns operettjátszást hozza, még Hófehérke-jelmezben is olyan tartása van, mint keveseknek. Énekhangja még mindig egyedülálló. Nádasi Veronika Edith Rockefellere időkitöltő karakter, a színésznő teszi, amit tehet. Mary apját, Benjamin Lloyd-ot Dézsy Szabó Gábor játssza, megbízható operettista, kiváló komikus.

c.37
Fotó: Papp Krisztina

A chicagói hercegnő zeneileg igényes operett, amelyből friss politikai szatírát készítettek a dramaturgok. A bátor megújításnak itt-ott áldozatául esett a műfajjal járó finomság és elegancia. A Budapesti Operettszínház előadása ezzel együtt is figyelemreméltó, megtekinthető.

 

dolhai attila operettszínház kálmán imre kerényi miklós máté nádasi veronika bordás barbara dancs annamari dézsy szabó gábor kalocsai zsuzsa béres attila velich rita csere lászló chicagói hercegnő

Hír Interjú Kritika Riport

2016. április 06. 14:11, Cassiope

Egy besúgó pokoljárása

Hosszú évekig volt tabu a rendszerváltás előtti besúgóhálózat működése. Az akták egy részének nyilvánosságra hozatalával sem sikerült teljesen feloldani, és megérteni az akkori ellentmondásos viszonyokat. A Katonában megtörtént események alapján mutatják be a szocialista rezsim mechanizmusát, és hanyatlását. KRITIKA

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 034
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Ménes Attila darabja, a Bihari Tar Sándor íróról szól ugyan, de Ménes fiktív elemeket is belefűzött, hogy komplexebb képet kapjunk a rendszerváltás előtti időről. A színlapon olvasható Ménes idézet ennek okán említést sem tesz Tarról, ezzel is aláhúzva, hogy nem egy az egyben dokumentarista drámával lesz dolgunk. Máté Gábor, aki a Katona missziójának tekinti a kibeszéletlen témák feldolgozását, rendezőként kellő távolságtartással tudott a darabhoz nyúlni. Bár a főszereplő ambiciózus munkásíró, és Sándornak hívják, szinte alig jut közben eszünkbe, hogy valóban Tarról lenne szó, leginkább egy magánember tragédiája válik hangsúlyossá. De a közönség összetételét nézve változhat a tartalom megítélése, hiszen teljesen mást jelent azoknak, akik átélték a 70-es, 80-as éveket, mint a fiatalabbak számára, akik már csak elbeszélésekből ismerik. Nem véletlen, hogy a nemrég bemutatott Ahogy tetsziken jóval nagyobb a fiatalabbak aránya a Biharival szemben, amelyen inkább az idősebbek jelenléte dominál.   

A Kádár-rendszerben való szűk mozgásteret tökéletesen adja vissza a Kálmán Eszter tervezte doboz, amely a Sufniban kukucska színpadként kezd funkcionálni, annyira pici - klausztrofób érzés lehet benne lenni; minden keskeny, egyformán sivár, kerülgetik egymást a szereplők, az ajtók nem zárnak rendesen. Kellemetlen, fojtogató atmoszféra. A benne lévő szereplők többségére is ez a szűklátókörűség jellemző: a homoszexuálisokat elítélik, a nőket semmibe veszik, a melósokat lenézik, a pártban lévő előmenetel a legfontosabb. A katonás színészek egytől-egyig pontosan visszaadják a mindent és mindenkit bekebelezni vágyó hatalommal együttműködő olykor klisés, sztereotip figurákat: Pelsőczy Réka remekül karikírozza a kosztümös, cseléd-üzemmódba kényszerített titkárnőt, aki mindig kínlódik a becsukhatatlan ajtó bezárásával; Takátsy Péter akcentusos, pattogó pártelvtársként a legkiemelkedőbb, de ellenzéki barátként is emlékezeteset nyújt az utolsó jelenetben, ahol még segíthetne a meghurcolt Sándornak – megbocsátása azonban tettekben nem mutatkozik meg. Kovács Lehel tartótisztje alávalóan törtet előre, a beszervezés vezetőjeként hol negédes, hol kíméletlen. Dér Zsolt e.h. kiválóságát már több darabban bizonyította (Az Olaszliszkai, Faust I., II., Részegek), Andrásként, Sándor meleg szeretőjeként szabados és ragaszkodó, míg keresztfiaként szűkszavú, tévéhez láncolt, jövőképpel nem rendelkező egyszerű gyerek.

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 006
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Az előadás címszereplőjét Mészáros Béla alakítja lebilincselő intenzitással. Mészáros Béla Sándorként állandóan retteg, már a beszervezése előtt is mutatkoznak rajta a neurózis jelei, mikor szeretője, András megpróbálja kiprovokálni belőle, hogy vállalja másságát. Mészáros őrlődik, és berzenkedik természete ellen, majd feledni próbálja gyári munkásként és íróként. Persze a rendszer megtalálja gyenge pontját, és beszervezésénél elsőként ezt az ütőkártyát használják fel. Mészáros megverve, görnyedten ül, hörög, és nyüszít a fájdalomtól, amikor éppen verik, a földön csúszik, és könyörög, ne hozzák nyilvánosságra, hogy homoszexuális. Végül hosszas tépelődés után ő is beáll a besúgók közé, hogy Bihari fedőnéven jelenthessen. Az emberi lélek legmélyebb bugyraiba pillanthatunk be Mészáros alakításán keresztül – a kínzástól eljut a tartótiszttel való lepacsizásig. Egyre többször és többször nyúl a demizsonért, miközben az egész ember egyetlen idegszállá változik, amely bármikor elpattanhat. Önmaga árnyékává válik, görnyedve hordozza a besúgók bűntudatát, a „júdási tett” következményeit, amely csak súlyosbodik a rendszerváltás utáni leleplezés, meghurcoltatás során. Mészáros marékszámra dobálja magába a gyógyszereket, és vedel, elmerül az önsajnálatban. Barátja érkezésekor frázisokat pufogtat, és a szokásos kérdést: de hát mit tehetett volna? Eleinte fürdik az áldozat szerepében, de a dialógus egyre erősebben egyetlen monológgá változik, ahogy Mészáros belelovalja magát a magyarázkodásba, a vádaskodásba, amely egyenesen a belső konfliktus feloldásához vezet. Pokrócba burkolózva, izzadva, reszketve, sírva mondja ki, és ismételgeti mániákusan: „Ez vagyok, egy darab szar. Szar.”

Nincs megvetés, de megváltás sem. Ha valaki besúgó lesz (önként vagy megzsarolva), örökké hordozni fogja ezt a stigmát. Máté Gábor előadásának fókuszában az egyén áll, akit a hatalom eltitkolt homoszexualitásával zsarol. Figyelemfelhívás, mennyire abszurd, hogy ez megtörténhetett. Tudjuk, mennyi emberrel megtörtént, és hogy mennyi emberéletbe került. A rendezés nem törekszik egyetlen igazság kimondására, és nem is ítélkezik. Sokkal inkább levonja a végkövetkeztetést: ezzel a múlttal együtt kell tudni élni besúgóknak és besúgottaknak egyaránt.  

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 037
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

katona józsef színház máté gábor kovács lehel pelsőczy réka mészáros béla Sufni Takátsy Péter Ménes Attila Bihari dér zsolt

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 30. 15:22, madainyer

Az Operaház Fantomjának folytatása érkezik a Madách Színházba

Jön a Szerelmes Shakespeare és Az Operaház Fantomjának folytatása a Madách Színházba. Szirtes Tamás negyedszerre is megpályázza az igazgatói széket és turnékon mutatná be a körúton már bizonyított musicaleket. A Madách extra támogatás nélkül nyitna új játszóhelyet Budapesten.

Psota Irén halálával végérvényesen lezárult egy korszak a Madách Színház történetében. A nagy egyéniségek korszaka, akik miatt darabokat vettek elő, akikre repertoárt építettek. Hogyan jellemezné a színház jelenlegi korszakát?

image(1)
Fotó: Huszti István

Szirtes Tamás: Kimondani is megdöbbentő, de 1972 óta a Madách Színházban dolgozom, így e nagy korszak jelentős részének tanúja, sőt résztvevője voltam.
Korszakokat általában nagy színházi egyéniségek teremtenek, egy vagy több színész vagy rendező, mégpedig anélkül, hogy elhatároznák, kezdődjön most egy korszak. Ezeket inkább utólag azonosítja így a közönség vagy a szakma.  Az alkotókból áradó teremtő energia, forradalmi, újszerű vagy váratlan megközelítések hozzák a változást. A Madách Színházban most is „korszak” van. A zenés színház felemelkedésének és sikerének korszaka. Ez a korszak tudatos döntés nyomán kezdődött. Esetünkben a Fenntartó kezdeményezte a változást. 2003-ban a Fővárosi Önkormányzat, mint a Madách Színház fenntartója szórakoztató zenés színházzá kívánta alakítani a Madáchot, és ez a szándék találkozott az én vonzalmammal a musical műfaja iránt. Az út sokkal korábban, 1983-ban kezdődött a Macskákkal és 2003-ban megszületett Az Operaház Fantomja hatalmas sikerű bemutatója. A nézői igény a zenés színház iránt nyilvánvaló volt, és látszott az is, hogy néhány éves munkával létrehozható egy ütőképes, fiatal zenés színházi alkotógárda. Bár én pályám addigi részében többnyire prózai előadásokat rendeztem, mindig nagyon érdekelt a zenés műfaj és minden lehetséges alkalommal örömmel vetettem bele magam musicalek színrevitelébe. Lenyűgöz a műfaj komplexitása, perfekcionizmusa, csapatmunka iránti igénye, amelyben csilloghatnak a nagy egyéniségek.  Igazából filmrendező akartam lenni, de ha az ember színházban akar filmet rendezni, akkor rendezzen zenést, mert a zenés műfaj körülbelül ugyanazt az igényt  támasztja a rendezővel szemben, mint a film: uralni kell a mű egészét. Egy zenés előadásban, ahogyan egy filmben is, minden a rendező felelőssége. Szóval, lassan, kis lépésekben, néhány év alatt végbement a korszakváltás a Madách Színházban. Létrejött egy főként fiatalokból álló zenés „garnitúra”, a közönségsiker pedig ezt a döntést fényesen igazolta, számomra pedig bebizonyosodott, hogy minden nehézsége ellenére zenés színházat csinálni jó, így nem is volt kérdés, hogy merre menjünk tovább.

Hogyan épültek fel az eddigi ciklusok?

Sz. T.: Az építkezés eleje a legnehezebb, a zenés színház nem csak a színpadon, az egész épületben zajlik. Ilyen intézménynek más a munkarendje, más a próbaszervezése, a játszási rendje, a kommunikációs és marketingstratégiája, stb., stb. – a lényeg, hogy a zenés színház teljesen más gondolkodásmódot jelent. Harmincas-negyvenes blokkokban játszunk, kettes, hármas szereposztásban, és minden blokk előtt úgy próbáljuk az előadásokat, mintha bemutatóra készülnénk. Ez kell ahhoz, hogy a néző ugyanazt az élményt kapja akár 10 év elteltével is, mint a premieren. Ezt mind meg kellett tanulnunk. Ki kellett alakítanunk az ehhez szükséges gazdasági hátteret is, ehhez kellett igazítanunk a művészekkel kötendő szerződéseket, vagyis átalakítottuk a „színházcsinálás” teljes struktúráját. Mostanra – büszkén mondom-, kialakult az a kiváló színházi apparátus, musical-színész gárda és alkotói kör, jelmez- és díszlettervezők, koreográfusok, stb, akik lehetővé teszik a legnehezebb színházi igényeket támasztó zenés darabok műsorra tűzését. Az első ciklusom el is ment erre az építkezésre, volt, hogy a lehetetlen és a bukás szélén táncoltunk, de végül a Jóisten mellénk állt. Arra pedig különösen büszke vagyok, hogy a Madách Színházban az elmúlt 13 évben a Nagyszínpadon egyetlen zenés előadás sem maradt el. Közben ki kellett találni a prózai előadások helyét a játékrendben, hiszen, ha kisebb mértékben is, de rendszeresen játsszunk prózai műveket. A nyugati zenés színházak ’en suite’ játszási rendje (azaz, hogy ugyanazt a darabot játsszák minden este) Budapesten megvalósíthatatlan. Kétmilliós városban élünk, néhány százezer rendszeres színházlátogatónk van, a legnagyobb sikert sem tudnánk fél évig egyfolytában játszani, sőt, ha heti játékrendben gondolkodunk,  a zenés előadások sem tűzhetők ki a hét minden napjára.  Tehát ezek szünetében játsszuk a prózai előadásokat, mégpedig olyan díszletekben, amelyek elférnek a nagy darabokban, lehetőleg olyan színészekkel, akik nem szerepelnek az akkor futó, aktuális musicalben. Eszerint kell szerveznünk a munkarendet, szabadnapokat, ehhez kell alakítani a színészegyeztetést. A lényeg, hogy lehetőleg minden nap játsszon a színház, és olyan darabot, amire az emberek kíváncsiak. Mára kialakult az optimális működési rend, ezáltal több mint 300 előadást játszunk a Nagyszínpadon évente, tavaly rekord évet zártunk, 340 körüli volt az előadásszám.

Ez együtt járt azzal, hogy a próza másodrendűvé vált a színházban, amely a társulatot is átformálta.

Sz. T.: Kétségtelenül a nyertesek mellett vesztesei is voltak  az átalakulásnak. Fiatal, pályakezdő zenés színészekből jól ismert, sikeres művészek, mondhatjuk, sztárok lettek rövid idő alatt. De igaz az is, hogy azok a prózai színészek, akik a változás miatt kevesebb szerephez jutottak, időközben más színházakhoz szegődtek. Igyekszem megőrizni a zenés és prózai előadások között kialakult arányt, amit a nézők is elfogadtak, sőt távlati terveimben is szerepel, hogy rangos és nagy prózai előadásokat, időről-időre bemutatunk. Tesszük ezt abban az ún. produkciós szemléletben, amely a zenés műfajban fényesen bevált, ami azt is jelenti, többek között, hogy a szerepeket optimálisan osztjuk ki, lehetőleg minimális kompromisszummal.

image
Fotó: Huszti István

A nagy zenés darabok sikerével nehéz vitatkozni, több százas szériákat élnek meg, de a prózáknál azért voltak kevésbé jók és nem túl sikeresek. Én például nem szerettem a Kézről kézre vagy az Agyeldobás című komédiákat. Igazgatóként hogyan lehetne elérni, hogy a mások által létrehozott előadások is hozzák az elvárt nívót és persze sikert is?

Sz. T.: Nagyon nehéz kérdés, hogy az igazgatónak mennyi érdemi befolyása van olyan darab felett, amit nem ő rendez. A rendező a színházban fontos és autonóm személy. Ha egy darabot műsorra tűzök és rábízom a rendezőre, azzal átadtam a lehetőséget, a hatalmat és a felelősséget is. Ezt visszavenni – véleményem szerint – nem lehet. Hasonlóan fontos pillanat a szerepek kiosztása. Ha rendező felkérése és a szereposztás megtörtént, onnantól nincs hatalmam a folyamat felett, csak drukkolhatok és amennyit tudok, segítek. Persze ismerek olyan kollégákat, akik a főpróbahéten megnézik az előadást, leteremtik vagy hazaküldik a rendezőt és az utolsó pillanatban átrendezik a darabot, vagy esetleg csak megalázva, magukra hagyja az alkotókat. Én ezeknek az eszközöknek a hatékonyságában nem hiszek. A próba szerves folyamat, amely az olvasópróbától kezdve megy abba az irányba, amelybe a tehetség, az ambíciók, az energiák és a jó szerencse viszik, ebbe brutálisan beleavatkozva csak az addig megtett utat rontom el. Bemutató előtt egy-két héttel pedig már nincs idő új út kijelölésére. A terelgetés, a megbeszélés, a befolyásolás megengedett, de ha ez nem segít, akkor hiába látom a próbán, hogy ez így nem lesz jó, tudom, hogy megfordítani már nem lehet. Ilyenkor a szerencsére kell bízni, hátha nem úgy lesz, ahogy én hiszem.

A jó minőségű, de populáris előadások létrehozására alkalmas rendezőkből hiány van a Madách Színházban?

Sz. T.: Hatalmas rendezőhiány van a szakmában. Órákat tudnék beszélni arról, hogy mire lenne szükség, de nincs befolyásom a rendezőképzésre. Ámde az élet, mint a legnagyobb rendező, időnként azért teremt rendezőket, hol színészekből, hol dramaturgokból, és néha még rendező szakot végzett egyetemistákból is. Kétségtelenül a mi műfajunkban, ahol alapkövetelmény a magas fokú professzionalitás, a színház rendszerének és a hatásmechanizmusoknak ismerete, ahol tudni kell a zenét, kicsit érteni a képzőművészethez, nem az ösztönös rendezők területe, hanem a komplex rendszert tudatosan működtetőké, így aztán kevés nívós rendezőnk van. De azért van!

A nagy külföldi musicaleket, sőt a magyarok egy részét is ön jegyzi rendezőként, ezen a fronton gondolkodik utánpótlás-nevelésben?

Sz. T.: Erre gyakran gondolok. Közel 30 évig tanítottam a Színház és Filmművészeti Egyetemen, öt színész osztályom végzett, de rendezőket sosem tanítottam. El tudom képzelni, hogy ha van igény akár már a pályán lévő rendezőkben, akár rendezői ambíciókkal és képességekkel rendelkező színészekben, hogy részt vegyenek egy speciális zenés színházi rendező kurzuson, akkor én ezt megcsinálnám afféle mesterkurzusként.

Az elmúlt évek számos nagy bemutatója friss West End vagy Broadway-sikerek voltak, gondoljunk csak A producerekre, a Spamalotra, a Mary Poppinsra vagy a Mamma Miára. Néhány év alatt megérkeztek a Madáchba. A nyomorultak műsorra tűzése, amely egy nagy klasszikus, kevésbé illik a sorba. Mi az oka a választásnak?

Sz. T.: A műsorra tűzésnek két fő szempontja van. Az egyik, hogy a világ legjobb, legsikeresebb musicaljeit minél hamarabb elhozzuk Budapestre. A másik meghatározó szempont, hogy mindent, amit ezekből a musicalekből és létrehozásukból megtanulunk, adjuk oda a magyar zenés színháznak, és hozzunk létre új magyar zenés játékokat. Ennek érdekében írtunk és írunk ki magyar musicalpályázatokat és mutatunk be új magyar műveket. Tehát a nemzetközi és a magyar utat egyszerre járjuk be. A nemzetközi piacon sem születnek ötpercenként remekművek. Van, hogy hosszú éveket kell várni egy újabb nagy dobásra, közben pedig világszerte a nagy klasszikusokat veszik elő, értelmezik át, korszerűsítik. Ez is van olyan fontos feladat, mint az új darabok bemutatása. 1999-ben volt szerencsém megrendezni A nyomorultakat a Madách Színházban. Valamelyik nap megnéztem az arról készült DVD-t. Sírtam és nevettem, de végül örültem, hogy milyen hatalmas utat jártunk be az elmúlt 16 évben. Természetesen akkoriban is tudtam a darabot, értettem a történetet, ismertem a zenét, de a lényeg valahogy hiányzott. Az elmúlt években elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy még egyszer meg kellene rendeznem ezt a darabot. Úgy érzem, a közönségnek, a színészeknek és magamnak is  adós vagyok A nyomorultakkal, mert tudjuk ezt jobban is. A nyári szegedi bemutató jó reményekkel töltött el, de áprilisban a Madách Színházban kell, hogy ez a csodálatos darab, teljes valójában megmutatkozzon.

És hogyan alakul a folytatás?

Sz. T.: Szerencsére, az elmúlt bő 10 évünk meggyőzte a nagy amerikai és West End-sikerek jogtulajdonosait – akik gyakran nézik meg az előadásainkat – , arról, hogy kiváló minőségben, professzionálisan vagyunk képesek létrehozni színházi produkciókat, így abban a gyakran ádáz versenyben, amelyet egy-egy darab jogainak megszerzéséért folytatunk, mostanra már többnyire mi kerülünk ki győztesként. A jövő azonban Tarlós István főpolgármester úr és a Fővárosi Önkormányzat döntésén múlik, ugyanis igazgatói mandátumom rövidesen lejár. Úgy határoztam, beadom a pályázatomat a következő ciklusra is. Tehát a jövővel kapcsolatos tervek ettől a döntéstől függenek. Ha újabb mandátumot kapok a színház élén, akkor a következő nagy projektünk különleges előadás lesz, prózai darab! A Szerelmes Shakespeare-ről van szó, amely filmként számos Oscart nyert. Nemrég Londonban színdarab készült belőle, ennek magyarországi jogait pedig a Madách Színház kapta meg. Elköteleződésem Shakespeare iránt több évtizedes, számtalan darabját rendeztem, és most egy olyan Shakespeare-darabra készülünk, amit nem Shakespeare írt, de ő a főszereplője. Szerencsémre ott lehettem a bemutatón a jogtulajdonosok meghívására. Elragadó, romantikus, komoly és költői – igazi nagy színház.

És lesz rá színész? Felkészült egy nagy érdeklődésre számító, de prózai darab előadására a jelenlegi, inkább a zenés műfajban gyakorlott színészgárda?

Sz. T.: Részben igen, de az előadás létrehozását én színházi együttműködésben képzelem el, új formában, a zenés műfajban már annyiszor bizonyított produkciós szemlélettel. Azt szeretném, hogy jövő június elejétől, a bemutatótól kezdve két hónapon keresztül változzon át a Madách Színház kívül és belül. Nagyszabású városi eseményt képzelek, szinte fesztivált, amelynek csúcspontja esténként a Szerelmes Shakespeare előadása. Az esemény tartalma pedig főhajtás Shakespeare előtt. Ebbe az eseménysorozatba színészeket, rendezőket, zenészeket, irodalomtörténészeket, számos kollégát tervezünk bevonni.

image(2)
Fotó: Huszti István

Hasonló szereplőválogatással egészítené ki a szereposztást, mint amilyet zenés darabok előtt tartanak?

Sz. T.: Ha nem is olyannal, de valamilyen casting biztosan lesz. A zenés daraboknál gyakran fizikai teljesítményt mérünk a meghallgatáson. Megvan-e egy hangmagasság? Megvannak-e a koreográfiához szükséges fizikai adottságok? Itt most nem erről van szó, de a darab szereposztása nehéz feladat. Biztosan hívunk rangos vendégeket is, meglévő és új emberek segítik majd, hogy jövő nyáron a Madách Színház sokszínű kulturális központtá változzon át. Bár a Szerelmes Shakespeare próza, felkészülési ideje ugyanúgy egy év, mint bármely zenés darabé, úgyhogy, ha túl leszek A nyomorultak budapesti bemutatóján és a Billy Elliot premierjén az Erkel Színházban, akkor kezdek el érdemben foglalkozni vele.

Gondolom, azért nem kerülnek háttérbe a musicalek sem.

Sz. T.: Semmiképp! Pályám egyik nagy ajándéka Andrew Lloyd Webber barátsága. Különleges és kitüntető helyzetbe kerültem azáltal, ami a Macskákkal kezdődött, majd folytatódott Az Operaház Fantomjával, a Volt egyszer egy csapattal, a Józseffel, a Jézus Krisztus Szupersztárral. Valamennyi együttműködés során kaptunk a Mestertől valamilyen különleges lehetőséget. Néhány évvel ezelőtt Andrew Lloyd Webber „Love Never Dies” címmel (magyar címe  még nincs) megírta a Fantom folytatását, amelynek még nem létezik non replica változata. Webber az ausztrál előadást tekinti eredetinek. Nemrég felajánlotta, hogy csináljam meg úgy, ahogy én gondolom. A darab rendkívül érdekes és a színházi helyzet is az. Ugyanis nincs a világon még egy színház, ahol egyszerre lenne műsoron Az Operaház Fantomja és annak folytatása, a Love Never Dies. A történet szerint 10 év telik el a két darab cselekménye között. Nálunk a két bemutató között telt el valamivel több. Ezért Az Operaház Fantomja szereplői természetesen tudnának továbblépni, megérkezni az új darabba. Szerencsés és érdekes váltás, és ezzel párhuzamosan Az Operaház Fantomjához fiatal, új szereposztás készül majd.

A „Love Never Dies” – hát mondjuk úgy – sikerében igencsak elmaradt a Fantomtól.

Sz. T.: Vannak produkciók, amik szerencsés csillagzat alatt születnek, úgy jön össze az alkotócsapat, olyan a hangulat, hogy a siker csak úgy robban. Ez nem úgy jött össze. A londoni bemutató valóban nem volt sikeres. Meggyőződésem, hogy ami történt, nem a darab hibája. Rendezői, koreográfusi melléfogások okozták a bajt. A darab ugyanis csodálatos, Webber ismét személyes ihletésű szenvedélyes zenét komponált, akárcsak Az Operaház Fantomja esetében. Izgalmas a helyszín is, Coney Islanden játszódik, az első amerikai vidámparkban, valahol a valóság és a fantázia határán. Nagyszerű előadás lehetősége van benne.

Inspirálják az ilyen előzmények? 2004-ben a Volt egyszer egy csapat is hasonlóképpen született meg: az eredeti, a The Beautiful Game sem rúgta ki a ház oldalát Londonban, aztán a Madáchban futott egy kétszázas széria az átdolgozásból.

Sz. T.: Nálunk nagy siker volt, sőt lendületet adott a műnek, számos külföldi verzió jött létre a mi előadásunk nyomán, és a külföldi kollégák pedig  jöttek és „inspirálódtak”! De ez már csak így megy. Azonban az valóban inspirál, hogy Webber azt gondolja, én meg tudom csinálni a darabbal azt, amit ő látni szeretne, és ami másoknak nem sikerült. Ez megtisztelő.  

Akkor miért nem Ön rendezi az ősbemutatókat a West Enden?

Sz. T.: Ahhoz, hogy valaki a zenés szakmában a West End-en ősbemutatót rendezzen, ahhoz ott kell születni és ott kell felnőni. Ezt én nem tudnám megcsinálni, ahhoz a teljes színházi működést, „minden csavart” ismerni kell. Ezt nem lehet előkelő idegenként. Seregi Laci barátom mondta nekem, hogy eredeti bemutatót létrehozni ő csak Magyarországon tud. Az eredeti teremtés csak saját nyelven működik. Abban a közegben kell megcsinálni, ahol az ember otthon van, és amelyet valóban jól ismer. Én is ezt vallom.

Új igazgatói ciklusra készül. Miről fog szólni a következő időszak, ha nyer a pályázata?

Sz. T.: Bár jól működő színház és profi csapat áll mögöttem, a mi szakmánkban sosem lehet hátradőlni, minden előadás új feladat, ami a nulláról indul. Szerintem, ha valaki megpályáz egy színházat, az nem történhet önös érdekből, kizárólag személyes ambíciókból. Sosem azon gondolkodtam, mi lenne nekem jó ebben, hanem azon, hogy az én működésem mi jót tud adni a kollégáknak, alkotótársaknak, miben tud segíteni, élményt adni a nézőknek. Úgy érzem, hogy még tudok adni. Idehozom például azokat a darabokat, amelyekre másoknak talán nem lenne módja. Tehát a budapestiek és a hozzánk látogató vidéki nézők változatlanul meg fogják kapni a világ kiemelkedő zenés darabjait. Ezen kívül a Madách Színház csapatában, társulatában még nagyon sok a lehetőség. Azt szeretném, hogy a színháznak ismét legyen új, második játszóhelye. Amilyen annak idején a Madách Kamara, a jelenlegi Örkény Színház volt. Félreértés ne essék, örülök, hogy az Örkény önálló lett és nívós művészi műhelye Budapestnek Mácsai Pál irányítása alatt. De keressük annak lehetőségét, hogy valahol a városban létrehozzunk még egy színházat, mert az apparátusban és az alkotó csapatban meglévő kreatív erőből futja rá. Ilyenkor az szokott történni, hogy az igazgató megpróbál valahonnan pénzt szerezni. Esetünkben azonban nem erről van szó. Én kimondottan elégedett vagyok a jelenlegi színháztámogatási rendszerrel, a TAO-val, mert végre teljesítményarányos. A Madách Színház az elmúlt 10 évben komoly eredménytartalékot hozott létre, ennek köszönhetően mindenféle extra forrás nélkül, a zenés színház anyagi sikeréből a következő 1-2 évben be lehet indítani az új játszási helyet saját anyagi és szellemi erőből. Ha ez sikerül, akkor igazgatói működésem eredményeként létrejön még egy színház: és ez mindenkinek jó. Ez az egyik ambícióm. A másik, hogy a Madách Színház repertoárjában rejlő lehetőségeket még jobban kihasználjuk. Ezért létrehozunk olyan turné-csapatokat, amelyek elviszik a színház műsorán már nem vagy csak ritkán szereplő, de kiváló előadásokat az ország különböző pontjaira esetleg – ha a jogok lehetővé teszik – határon túlra is. Nagyszabású előadásokról van szó, sportcsarnokokban, amelyek bázisát a mi produkciónk adja. Szervezőirodát hozunk létre a színházban, amellyel új munkahelyek is teremtődnek. Ebbe már most belevágunk. Elsőként jövőre a Jézus Krisztus Szupersztárt mutatjuk be Debrecenben, a Főnix Csarnokban.

webber szirtes tamás seregi lászló

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 21. 12:22, madainyer

Pintér Béla elhagyja komfortzónáját

Leszbikus kalandért hagyná el férjét a sikeres polgármester felesége. A bajnok különleges kísérlet, a kőszínház az alternatívok előtt tiszteleg.

phoca thumb l 2342
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

Pintér Béla saját társulatának megalapítása óta először rendezett 100 százalékig „idegen” társulatot. Amit az elmúlt években már sok színházigazgató megpróbált, az Máté Gábornak, a Katona József Színház direktorának sikerült: az alternatív szcéna talán legkülönlegesebb alkotója beadta a derekát.

A bajnok, amely Puccini A köpeny című operájának szöveges és zenei (Kéménczy Antal) átirata, úgy illeszkedik Pintér Béla munkásságába, hogy közben jelentősen különbözik a társulat előadásaitól. Pintér Béla színháza A szutyok bemutatása óta egyre közelebbről figyeli az aktuálpolitika eseményeit, a Kaisers TV Ungarn-nal kezdődően – a Bárkibármikor kivételével –pedig konkrét eseményekre, személyekre, mondatokra is reflektál a Nemzeti Együttműködés Rendszerének groteszk hétköznapjaiból.

A bajnok esetében a speciális forma részben megváltoztatja a ritmust. Puccini lassan hömpölygő zenéje lelassítja az akciók, a párbeszédek tempóját, egy-egy poén felépítése is több ideig tart, így a megszokottnál ritkábban csapkodjuk a térdünket. A feldolgozott téma, amely szintén része a jelen közéleti mitológiájának, némileg zavarba ejtő, hiszen a magánéletet, a politikai bulvárt emeli az előadás középpontjába, a hatalom természetének újabb elemzése így erős mellékszál marad csak. Pintér tabut dönt, mégsem emeli a tétet. Napjaink Magyarországa befolyik, de nem ömlik a Katona József Színház színpadára.

phoca thumb l 2546
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

A bajnok sztorija egyetlen éjszaka története, a cselekmény alig ölel fel hosszabb időt, mint az előadás hossza. Egy hatalmas választási győzelem estéjén vagyunk: Verőcsény polgármestere, Horváth Attila (Nagy Ervin) negyedszerre is győz, az ellenzék a kanyarban sincs mögötte. Őt ünnepli az egész város, de elsősorban a tenyeréből evő (és részben és az ágyában is megforduló) helyi média. A győző mégsem boldog, inkább fásult és frusztrált. Szép felesége, gyermekének anyja, a város first lady-je, Margit (Rezes Judit) ugyanis eltávolodott tőle a boldogságot titokban egy másik bajnok, méghozzá olimpiai mellett keresi. Julcsi, a kick box királynője (Jordán Adél) megbecsült tagja a város közösségének, gyakori, de mégsem szívesen látott vendég Horváthéknál. A választás éjszakáján feltűnik még Jóska, a polgármester hivatalos és más ügyeiben rendet rakó kampányfőnök (Bezerédi Zoltán), a helyi tévé csinos riportere, Ildikó (Pálmai Anna) és stábja (Rajkai Zoltán és Elek Ferenc). Az alkohol, a drogok, a könnyen kapható nők a hipokrita vezér attribútumai, ugyanakkor a direkt utalásokból kevesebb van, Horváth Attila akár más országban is lehetne potentát.

A történet a megcsalás-bosszú fősodor mellett többször is idézi a Puccini-opera librettóját. Az elegáns nappaliban bárpultként szolgáló kintorna szerepeltetése, vagy a félreértett gyufajelzés, amelyet itt a feleség telefonjáról küldött csalogató sms helyettesít, éppúgy A köpenyből köszönnek vissza, akárcsak a jelenet, amelyben a szerető élettelen testét a hűtlen asszonyéra hajítja a férj…

Puccini egyfelvonásosa és a zeneszerző által írt, az előadásba betoldott Bohémélet, vagy Pillangókisasszony áriák mai magyar, sőt helyenként trágár szöveggel szólalnak meg, a romantikus dallamok jól ellenpontozzák egy kisstílű, de nagy sikerű politikus és körének cseppet sem magasztos mindennapjait.

phoca thumb l 3438
Fotó: Horváth Judit / Katona József Színház

A Katona József Színház színészei egytől-egyig meghálálják, hogy a kevés kiválasztottak között vannak, Nagy Ervin, Rezes Judit és Pálmai Anna kiváló hangi adottságaikkal még zenei élményt is képesek nyújtani, de remek a klasszikus vidéki úrelvtárs sztereotípiáit drogbeszerző kompetenciával modernizáló szürke eminenciásként Bezerédi Zoltán is vagy a fiúsra fazonírozott Jordán Adél.

Puccini operája még Pintér egyfelvonásosainak hosszához képest is kurta, a terjedelmet „tévés betétekkel” töltik ki, azaz olyan jelenetekkel, amelyeket a polgármester átvirrasztott éjszakáján néz a tévében. Viccesek, igen, de vatta jellegük lerí.

A bajnok érdekes, izgalmas előadás, új szín a Katona színpadán. Fontos része, de nem csúcsa Pintér Béla színházának.

katona józsef színház elek ferenc jordán adél rezes judit bezerédi zoltán pálmai anna rajkai zoltán pinter bela

Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 20. 10:31, iolé

Eszenyi Enikő: „Van még esély a változásra”

Jövőre Molnár Ferenc darabjából készít musicalt a Vígszínház. A teátrum idén ünnepli 120 éves fennállását, ebből 34 évet Eszenyi Enikő is ott töltött; eleinte színészként, rendezőként, hetedik éve pedig igazgatóként. A Víg átalakulásáról, újrafordításokról, tanításról, Bob Wilsonról, és a következő évadban változatlan társulatról is kérdeztük. Szakonyi Károly interjúja.

MZS 1350
Fotó: Molnár Zsolt

Április elsején mutatjátok be a Földrengés Londonban című kortárs angol darabot, Te rendezed. Hogyan bukkantál rá?

Jelentős nemzetközi kapcsolataink vannak, sokat dolgozunk külföldön, figyeljük más színházak repertoárját, és értesülünk a bemutatókról. Ez a dráma leginkább a témája miatt érdekelt. Mike Bartlett, a szerző három nővért állít a középpontba: az egyik politikus, a másik várandós tanárnő, a harmadik lázadó egyetemista. Apjuk ismert klímakutató, aki nagyon borúsan látja a bolygónk jövőjét, és ezt az aggodalmát megosztja a lányaival is. Bartlett bátran kezeli a témát: nyíltan beszél arról, milyen alapvető társadalmi és magánéleti kérdéseket vet fel a klímaváltozás, a globális felmelegedés: például, hogy szabad-e, érdemes-e gyereket szülni, ha tudjuk, hogy ilyen borzalmas jövő vár rájuk. Ürge-Vorsatz Diána klímakutató a próbaidőszak elején eljött hozzánk, és előadást tartott nekünk ezekről a kérdésekről. Megrendítő és felkavaró tényeket hallottunk, de közben lelkesített és reménnyel töltött el minket. Van még esély a változásra, ha mindannyian tenni akarunk érte. Úgy vélem, a színháznak fontos feladata efféle problémákról beszélni. A megrendítő téma ellenére a darab sok humorral és zenével tárja elénk a történetet. Különleges dalok, ismert slágerek is hallhatóak lesznek, például Pharrell Williams Freedomja, vagy az I’m Not a Robot a Marina & Diamondstól. A dalszövegeket Sztevanovity Dusán fordította.

Nagy munka előtt állunk, mert azt a színpadi technikát, amit a Találkozásban használtam, itt most hatványozottan szeretném alkalmazni. Folyamatosan kutatom, hogy miként lehet megújítani a színpadi szcenikát. Eddig is használtam a video technikát a rendezéseimben, de Nádas-darabban született meg az a forma, amire vágytam és amit most továbbfolytatok az új bemutatóban. Eleinte nem volt könnyű a színészek számára sem, de hamar felismerték, hogy ezáltal még gazdagabb lehet a játékuk. Úgy éreztem, hogy a fiatalabb nézők nehezebben értették volna meg a mű politikai hátterét, ha nem vetítjük eléjük a tragikus képeket. Itt is nagy szerepe lesz a videó-technikának, és ebben kitűnő kollégáim: Táborosi András operatőr, Huszti Gábor video technikus és Juhász András video-designer segítenek.

A nagyszínpadon mutatjátok be a darabot, noha a kortárs drámák többnyire a kisebb Pestiben szoktak helyet kapni.

Nem könnyű olyan kortárs darabot találni, ami nagyszínpadra való, de nekünk ez az utóbbi pár évben sikerült: elég, ha az Augusztus Oklahomábant, az Öldöklés istenét vagy az Átutazókat említem. A világon mindenütt küzdenek ezzel a problémával, hiszen a szerzők többsége kevés szereplős vagy csak kétszemélyes drámát ír, amit olcsóbban, hamarabb be tudnak mutatni. A Földrengés Londonbant azonban kimondottan a Vígbe szántuk.

A velencei kalmárt március elején Nádasdy Ádám fordításában mutatták be a Pesti Színházban. Valló Péter rendezésében, Kern Andrással a főszerepben. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy nem kész fordításokkal dolgoztok, hanem a színház rendel meg egy-egy újrafordítást. Ez elengedhetetlen?

Szerintem igen. Persze kitűnő Shakespeare fordítások születtek korábban: Arany Jánostól kezdve Vas Istvánig, de a nyelv sokat és gyorsan változik. Nagyon szeretem Vas István III. Richardját vagy Szabó Lőrinc Ahogy tetszik fordítását, mégis, a mai színpadi nyelv, a kifejezések szabadabb kezelése indokolttá teszi a frissítést, főleg a fiatal nézők kedvéért. Szlovákiában is egy kiváló író fordításában rendeztem Shakespeare-t, és az előadás sikeréhez jelentősen hozzájárult az új szöveg.

A Vígszínház sokáig élen járt abban, hogy magyar, kortárs művek otthona legyen. Gondoltál-e arra, hogy darabot írass mai szerzővel?

Adódhat ilyen alkalom, de hazai darabokhoz másként is hozzájuthatunk. Törekszünk rá, hogy mindig szerepeljen magyar kortárs mű a repertoáron. Bartus Attila színműve, a Romlás a Házi Színpadról került a Pestibe; ugyancsak ott játsszuk Spiró György darabjait, Nádas Péter is a Pesti műsorán szerepel. Régi vágyam volt, hogy a nagyszínpadon mutassunk be új magyar darabot, és Hamvai Kornél munkája, a zenés A zöld kilences tulajdonképpen ilyen volt. Ami most tervben van, az Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című művének zenés változata Marton László rendezésében.

Végéhez közeledik a 120. évad. Az évfordulótól függetlenül is rendszeresen kerülnek újra színre a 30-40 évvel ezelőtti, legendás darabok, új felfogásban. Ezek ma is érdekesek?

Mindenképpen! Hiszen remek darabokról van szó. Nagyon örülök, hogy a Jó estét nyár, jó estét szerelem ekkora siker lett. Szerettem Fejes Endrét, noha már ágyhoz kötött betegként találkoztam vele. Nagyszerű író és nagyszerű ember volt. A bemutatót a születésnapjára terveztük, de már nem élte meg. Nádas darabját, a Találkozást is igyekeztem úgy színpadra állítani, hogy a dráma történetét, ezt a különös szellemi kihívást jelentő művet és annak átélését a modern technika eszközeivel támogassam. Ezek az előadások rendre teltházzal mennek, és ez azt mutatja, hogy érdeklik a közönséget. A világot járva azt tapasztalom, hogy nálunk kivételesen élénk színházi élet van. Valahogy ott, ahol az emberek többet keresnek, és könnyedén lenne módjuk színházba járni, nincs olyan lelkes közönség, mint itthon. Nagyra értékeljük, hogy az emberek nyitottak a szellemi táplálékra, keresik a válaszokat a kérdéseikre.

MZS 1396
Fotó: Molnár Zsolt

Hat éve vagy a színház élén. Ez alatt mennyit változott a Víg?

Folyamatos fejlődésben vagyunk. Kiváló műszaki csapatunk van, büszke vagyok rájuk. Hogy mennyire jó velük dolgozni, milyen pontos munkát végeznek, azt igazán akkor éreztem meg, amikor Prágában dolgoztam. Amikor hazajöttem, és újra a csapatommal voltam, rögtön megértettem, hogy páratlan az a lelkesedés, szívből jövő odaadás, amit itt megkapok. Mindenki sokat dolgozik, szívósan, szeretettel. A tikárság munkáját is átalakítottuk, hatékonyabb lett a szervezés. A legnagyobb hangsúly persze a színészeken van. Sokat játszanak. Aki a Víg színésze, az sok estén van a színpadon. Az előadások bevételéből próbáljuk pótolni a támogatási hiányt. Persze ez kimerítő; komoly testi, lelki erőt kíván. Az idén sok fiatalt szerződtettem, akik a régiekkel együtt dinamikus légkört teremtettek. Az Istenítéletben például csodálatos összjáték folyik: Stohl András, Herczeg Adrienn, Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor meg a fiatalok. De micsoda remek Börcsök Enikő alakítása is a Találkozásban! A Haramiák csapata Kovács D. Dániellel – aki most rendezőnek hozzánk szerződött – fiatalos, bátor, úttörő előadást hozott létre. Nagy az érdeklődés a produkció iránt a nyitrai és a brnói fesztiváltól, és a Színházi Uniótól is sokan eljöttek megnézni. A fiatalság nagyszerűen érzi és érti a Haramiákat. Bodó Viktor A revizorát meghívták Reimsbe, óriási siker volt, büszke lehettem rájuk. Amikor kint jártunk, elmentem a párizsi Odeonba, és megnéztem a III. Richárdot. Az is nagyon jó előadás, de nekem Bodó Viktor rendezése jobban tetszett. Sok külföldi kíváncsi a Találkozásra is, amit gyakran angol feliratozással játszunk, és nagyon boldog vagyok, mert ezzel az előadással meghívást kaptunk Kínába, Guangzhouba egy nemzetközi színházi fesztiválra. Hat év alatt sokat változtunk dinamikában, fogékonyabbak vagyunk az új iránt.

Bob Wilson 1914 című előadása után terveztétek, hogy 2017/18-ban a Vígben is dolgozni fog. Ezt sikerül megvalósítani?

Természetesen, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, egyeztetünk a produkcióról. Egyébként is igyekszünk nyitni a külföldi alkotók, színházak felé. Most egy nemzetközi koprodukcióról tárgyalunk: februárban járt nálunk Armin Petras, a stuttgarti színház intendánsa, kiváló rendező és író, és vele érkezett Jürgen Reitzler a drezdai színház ügyvezető igazgatója, hogy egyeztessünk a tervezett előadásról. Izgatottan várjuk Armin Petrast júniusban, hiszen workshopot tart nálunk.

Még messze az évad vége, de készülnek-e a jövő tervei?

Nem tudok többet mondani annál, mint amit az előbb kikotyogtam, hogy Molnár-musical lesz a nagyszínpadon. Viszont lelkesen készülünk a születésnapunkra. Május elsején ünnepeljük a színház fennállásának 120. évfordulóját. Kitelepszünk a ház elé az utcára, egész nap egymást váltják a programok, este pedig a színházak köszöntenek bennünket. 120 év szép, nagy idő, és ebből 34-et már én is itt töltöttem, ezért számomra személyes ügy ez az évforduló. Azon a napon hirdetem ki az új műsort. És ha most azt kérdeznéd, mi lenne a tervem a következő öt évre, azt mondhatom, hogy a színház felújításának előkészítése. Ez az egyik fontos feladatom. Az utolsó felújítás 1994-ben volt, ezért nagyon remélem, hogy a szerencsés csillagállások segítenek, és lesz pénz erre a nagy munkára, amit okvetlenül el kell végezni. Bízom benne, hogy a 125. évfordulót már egy modern technikájú, újjászületett Vígszínházban ünnepelhetjük.

Most esedékesek a szerződtetések. Várható változás?

Nem. Elégedett vagyok a társulattal, sokan jöttek, sok a fiatal, rengeteget dolgoznak, a régi tagok pedig nagyszerűek. Jól vagyunk.

Mennyire szoros az együttműködés a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel?

Szoros, az ott tanító művészeink révén. Börcsök Enikő is oktat, Fesztbaum Béla most doktorált, Hegedűs D. Gézának, Marton Lászlónak osztálya van, részben a tanítványaik közül kerülnek ki a gyakorló növendékeink. Most pedig beválasztottak az újonnan alakult konzisztóriumba. Még most formálódik, hogy pontosan mi lesz a feladatom. Őszintén szólva a rengeteg munkám miatt nemigen vállalok megbízatásokat, de ha tudok valamiben segíteni, szívesen teszem, hiszen az egyetem számomra is fontos, ott nevelkednek a jövő színészei, rendezői, nem mindegy milyenné válnak.

Nem gondoltál soha tanításra?

Dehogynem! Nagyon szép feladat. De mindig olyan sok volt a munkám, hogy lelkiismeretesen nem tudtam volna helytállni; játszom, rendezek, évek óta vezetem a színházat. Az elmúlt hat év alatt most először tudtam külföldön dolgozni, pedig a szentpétervári és a prágai rendezéseim előtt is voltak meghívásaim, de minden időmet a színházamnak szenteltem. Maximalista vagyok. Nekem a tanításban is vannak példaképeim: Horvai István, Kapás Dezső, Marton László, nem beszélve Várkonyi Zoltánról, s ha tanítanék, ott kellene lennem rendesen az órákon. Másként nem érdemes. Valójában pedig tanítok, a rendezéseim közben. Megtanítom a fiataloknak, hogy mit jelent egy nagy színházban dolgozni, foglalkozom velük a próbákon. Amikor instrukciót adok, akkor azt szoktam mondani nekik, hogy most nem rendezek, hanem tanítok. Mert a rendezés során nem mond el mindent az ember a szakmáról, de ilyenkor igen. És az is tanítás, hogy megpróbálom megfelelő feladatokkal ellátni őket. Erre különösen figyelek.

Az említett külföldi meghívások egyike egészen különleges volt, hiszen pályafutásod során először rendeztél operát. Rossini Hamupipőkéje ritkán játszott mű, Te Prágában egészen modern történetté alakítottad a mesét.

A zenés műfajban már van tapasztalatom, rendeztem a West Side Stroryt, aztán ott volt a Marica grófnő meg a Bál a Savoyban, vagy éppen a Hegedűs a háztetőn, ami évek óta hatalmas siker nálunk. Tehát a zene, tánc, mozgás - nem ismeretlenek előttem. Prágában kitűnő magyar kollégákkal dolgoztam, Kentaur készítette a díszletet, Juronics Tamás volt a koreográfus, Bianca Imelda Jeremias pedig a jelmeztervező. Prágában már otthon vagyok, jól ismerek mindenkit, és most ettől a várostól kaptam lehetőséget operarendezésre. Bevallom, megilletődötten gondoltam arra, hogy ott állok, ahol Mozart rendezte a Don Giovannit. Nemzetközi csapattal folyt a munka, a főszerepet ukrán származású, kiváló hangú énekesnő alakította, olasz mesterekkel tanulta be a szerepet, autentikus volt minden tekintetben. El voltam ragadtatva tőle. Az orosz művészek érzékenységét mindig csodálom. A Hamupipőke nehéz énekesi feladat, ezért is játsszák ritkán, nem mindig akad rá igazi tehetség.

Tervezed, hogy ismét rendezel operát?

Ha lesz feladat, vállalom.

 

MZS 1369
Fotó: Molnár Zsolt

pesti színház vígszínház eszenyi