Hír Interjú Kritika Riport

2013. június 15. 00:56, madainyer

Áll Alföldi vára

Nem sok jóra számítottunk, amikor olvasóink iránt érzett felelősségtől vezérelve bevállaltuk a RaM Colosseum Kőműves Kelemenjét. Híján voltunk az őszinte érdeklődésnek, mert tiszteljük ugyan Szörényi és Bródy munkásságát, de ha lehet, inkább tisztes távolságból. A zene időtállóságával kapcsolatban is voltak kételyeink, azt gondoltuk, egy rockopera rockballada felett az 1980-as évek elejéről már igencsak eljárhatott az idő. És hát, ami sokaknak generációs élmény volt a Pesti Színházban a fiatal Rudolf Péterrel és Hegedűs D. Gézával, az nekünk nem volt meg, mert hozzájuk képest hamvas ifjúk vagyunk. És mégis bejött.

kelemen.jpeg

Sarkadi Imre befejezetlen drámájából Ivánka Csaba készített zenés színpadra alkalmas változatot, a Szörényi-Bródy páros számára ez a munka közvetlen előzménye volt az István a királynak. A Déva várának sziszifuszi építéséről szóló XVI. századi népballadában a babonás építők az újra és újra leomló várfal megtámasztásához egy asszonyt akarnak befalazni a kövek közé. Úgy döntenek, az a feleség végzi ilyen csúful, aki először látogatja meg az urát. Balszerencséjére éppen a legkitartóbb, legelszántabb kőműveshez, a babonát elutasító Kelemenhez érkezik a neje, aki a többség akaratának engedelmeskedve végül maga öli meg hitvesét. A vár azután tényleg egyben marad, a kőművesek örülnek, Kelemen összeomlik.

Az újlipótvárosi RaM Colosseum bemutatóját Alföldi Róbert állította színpadra, akire éppen az István, a király megrendezése vár Szegeden. A Nemzeti Színház leköszönő igazgatója saját korábbi munkáiból ismert képi világot tár elénk, a hattagú zenekar nagy fekete emelvényen játszik, modern székek és asztal, plexipulpitus a díszletek. A kőművesek sötét öltönyt és nyakkendőt viselnek, középkori yupppiek, laptoppal. A főszerepet a Mephisto után ismét Stohl Andrásnak adta Alföldi. Stohl prózában nagyon is megszolgálja a bizalmat, a 15. sorból is szuggesztív és pontos,  ám hangban itt-ott nazális. Radnay Csilla Annája epizódszerep, nem tölt sok időt a színpadon életben, egyetlen – tragikus – jelenete ugyanakkor az előadás legerősebb pontja: a saját feleségükkel kapcsolatban megkönnyebbült és ettől megrészegült várépítők halála előtt minden mindegy alapon kegyetlenül meggyalázzák. Meglepően erős a Kelemen nemezisét, Boldizsárt játszó Hujber Ferenc alakítása. Énekben, táncban, színészi alakításban egyaránt remekel. Blaskó Péter intrikus hírhozó, negédes kárörvendő.

Alföldi az előadás kezdetekor a kőműveseket apostolként ülteti a hosszú asztalhoz, utolsó vacsora ez, mint egy kései Leonardo-remix, ám a Krisztus helyén ülő küldetéstudatos („Alkotni születtünk”) Kelemen nem sejti, hogy tizenkét (!) társa rövidesen feleségének halálát követeli majd. A többiek feladnák az építkezést, motivációjuk pedig pusztán anyagi jellegű. A pragmatikus oldalt képviselő Boldizsár azonban élükre áll a hiedelemben bízóknak, és végül ők kerekednek felül. Elhivatottság és pénzéhség csap össze, a csatatér pedig a szerencse mezeje. Amint a csata eldől, a frontvonalak is átalakulnak. Akik Kelemennel értettek egyet, azok is megtagadják, hátat fordítanak a legyőzöttnek, a pechvogelnek, hiszen az ő balszerencséje egyben társai szerencséje. A szorgos építőkből szempillantások alatt lesz rettegő kórus, majd erőszaktevő és primitív csőcselék, félmeztelen virslievő bunkók, hiszen elveik mellett csak addig állnak ki, amíg azok érdekeikhez is jól passzolnak. Csak kaja legyen meg sör. Rendezésében Alföldi elsősorban nem Kelemenről beszél. Sokkal inkább a tömegpszichózisról, a fanatizmusról, amely egyszerre pusztító és opportunista, vad és gyáva. Bárki elárul bárkit, aki barátnak tűnt, az a következő pillanatban ádáz ellenség, ha éppen ettől remélhet többet önmaga számára. Kortalan igazságok. Másfelől a hitétől, elhatározásától fűtött ember sem lesz pozitív hős. Hiszen ő is elfogadja az elfogadhatatlan játékszabályokat, pillanatnyi gyengesége pedig egész családjának pusztulását jelenti. Élő kárhozat a büntetése.

Szörényi és Bródy dalai jórészt ma is hatnak, Vári Bertalan koreográfiái nagyszerűek, tökéletesen adják vissza mozdulatokban a rockos hangzást és a magyar népzenei hagyományokat. Mindez menedzseröltönyös kőművesekkel kellemesen groteszk.

A szűk másfél órás előadás csak az első tíz perc után indul be igazán, de utána magával visz a tapsrendig. Szinte fel sem tűnik: megnéztünk valamit, amit nem vágytunk megnézni. És, hogy végül elégedetten baktattunk hazafelé, nos azon lepődtünk meg csak igazán.

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr365362141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek