Hír Interjú Kritika Riport

2013. szeptember 11. 06:38, vanyaneni

Macbeth, a patkány

Rohantunk a Trafóba a Maladype társulat szeptember eleji premierjére, hogy ezzel is jelezzük, végérvényesen elkezdődött az évad, s hogy a blognak is megadjuk a felütést: alternatívokra, bocs, függetlenekre is járunk mi majd. Hát, a kedvünk nem jött meg.

macbeth.jpg

Macbeth/Anatómia címmel futott neki Balázs Zoltán rendező a már-már elcsépelt történetnek. Ezzel kissé tompította előzetes aggodalmunkat: mi újat lehet mondani a hatalomért ölni képes házaspárról. Jellemzően vészterhes társadalmi időkben kerül fel a mű a repertoárra, vagy olyankor, amikor van két színész, aki tökéletesen alkalmas a szerepekre, s ezt vagy ők, vagy a rendezők, direktorok meg szeretnék mutatni. Nos, vészterhes idők vannak mifelénk, közéleti áthallásokkal mégsem operál az előadás; és sajnos, kimagasló színészi tálentum sem mutatkozott a produkcióban.

Mintha a gonoszság zsigerből jönne, az ember csontjában, húsában lenne kódolva, ősidőktől fogva – állítja a rendezés. Balázs Zoltán már-már Ádám és Éva történetet csinál a Macbeth-ből (a díszlet központi eleme egy dinoszaurusz csontváza, amelyet egy felfokozott, a gyilkosságot kitervelő pillanatban hitvesi ágynak használ Macbeth és a Lady), de a várt fészkelődés a nézőtéren, a magunkba nézés, hogy mi is lehetnénk a Macbeth-házaspár tagjai, elmarad. Ez már meredek. A Maladype Macbeth-je az eredeti történetet erősen húzva adja vissza, inkább pszichoanalízist csinál belőle. A gyilkosságokat nem látjuk, a gyilkosok lelki folyamatait annál inkább.

A játszótér inkább zenei színpadhoz hasonlít. Sarokban az aláfestő zenét – néha kicsit annál többet, kommentárt, utalásokat – adó muzsikus (Szűcs Péter Pál) különleges hangszerei mintha egy kiállítás részei lennének, a transzvesztitának öltözött művész néha a méregdrága darabokat leemeli, s egy-két taktust játszik velük. Mint például a Knockin’ on Heaven’s Door-t Lady Macbeth halálakor. Jaj.

A színpadot egyébként egy hatalmas hárfa alakú tárgy foglalja el (díszlet: Balázs Zoltán), előterében az említett állati csontvázzal, aljában földdel, üreges belsejében rengeteg élő patkánnyal. A puskáról ismertük a színházi mondást, hogy annak el kell sülnie, reméltük, a patkányokra nem igaz a szabály, mármint hogy ki kell onnan szabadulniuk egyszer. Hát mégis. De ezt a poént mi is csak a végén lőjük le.

Az előadás erős vonulata, mondhatni stíluseleme a szexualitás. A főszereplőkön kívül mindenki több szerepet játszik, s hogy épp melyiket, onnan derül ki, épp látszik-e a melle vagy nem (jelmez: Benedek Mari). Az alkotók a férfiaknál nem éltek ezzel a trükkös megoldással. És általában: minden meztelenkedés öncélúnak tűnik.

A társulat a próbaidőszak egy részét elvonultan, Olaszországban töltötte, ahol a „lelki folyamatok hátterét” egy hegytetőn álló ódon kolostorban kutatta. Értjük mi, de miért kell ezt nekünk látni is a színpadon? A majdnem két (!) órás, szünet nélküli előadás borzasztóan lassú, vontatott és sötét. Alig tartja valami ébren a nézőt. A színészek szinte már idegesítően egyforma hanglejtése – magasról a mélybe – tovább andalít.

macbeth2.jpg

Beszélnünk kéne még a színészi játékról, ami azért nehéz, mert ez nem az az előadás volt, amiről azt írhatnánk, a rendezés ellenére XY megcsillant. A koncepció elvette a színészektől a lehetőséget. Orosz Ákos súlytalan Macbeth; a vendégként játszó Petrik Andrea jobbra érdemes Lady, a többiek (Lendváczky Zoltán és Tankó Erika) küzdenek a többes szerepekben.

Na, és ott vannak még a patkányok. Akiket az elején jól megmutattak nekünk a hárfa belsejében, majd később akkor eszméltünk, amikor – hát hiszen patkányok – egyikük-másikuk kiutat talált ketrecükből, s őket a színészek farkuknál fogva adták át a kulisszák mögött megbújó gondozónak. „Szöknek” – reagált spontán Orosz Ákos a helyzetre, s ez volt az előadás leghitelesebb momentuma.

A záróképben aztán megkapják jól megérdemelt főszerepüket az undorító állatok. Gondos technikai előkészítés után (amikor már sikeresen el is felejtjük, hogy színházban vagyunk), a Macbeth levágott fejét ábrázoló bábura engedik őket, akik – két óra bezártság után - lelkesen másszák meg a gyilkost. A premierközönség kínosan rövid tapssal jelezte, haza akar menni.

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr855506801

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek