Hír Interjú Kritika Riport

2013. szeptember 26. 10:49, madainyer

Dobos Judit örökös szeretetvágya

Inkább eladónak áll egy turkálóban, de nem marad meg olyan társulatban, ahol nem szeretik. Meglehetősen rögös szakmai útján most otthonra lelt a Madách Színház társulatában Dobos Judit, akinek elmondása szerint 5-6 élet is benne van eddigi 43 évében.

djuci.jpg
Komikaalkat vagy, de ahogy itt ülünk, sok szomorúságot látok a szemedben.

Szerintem nincs olyan, hogy komika, csak színész van. Lehet, hogy itt, a Madáchban jobbára komikus szerepeim vannak, de most jövök egy külföldi sorozat forgatásáról, ahol épp az öngyilkosságaimat rögzítettük. Valami vagy valaki vagy hat rád, vagy nem, én csak ebben hiszek. Ami a szomorúságot illeti, az kétségtelenül velem van, amióta elvesztettem az édesanyámat. Helyt kellett állnom azonnal, én neveltem fel az öcsémet. A veszprémi színészházban éltünk, ahol játszottam, és később – közbenjárásomra – ő lett a színház büfése. Amikor levettek a fizetésünkből, már nem tudtam magunkat eltartani, ezért jött az ötlet a vállalkozásra. Az ország legjobb színházi büféjét működteti azóta is, több igazgató tett már neki ajánlatot.

Hogy lettél a Veszprémi Petőfi Színház tagja ilyen fiatalon?

A tagságomat Rátonyi Róbertnek köszönhetem, aki akkoriban szintén Veszprémben játszott, és lényegében megzsarolta az akkori igazgatót, Vándorfi Lászlót, hogy ha nem vesz fel engem, akkor ő felmond. A direktor tehát nem tehetett mást… Nagyon fontos éveket töltöttem a Petőfi Színházban, voltaképpen ott tanultam meg a szakmát. Klasszikus vidéki színészélet volt, játszottam tragédiát, komédiát, zenéset, amit épp kellett.

Nagy lehetett benned az elkötelezettség a színészi pálya iránt, hogy ennyire korán elkezdted. Amikor néhány éve találkoztunk, mégis fásultnak, kiábrándultnak tűntél.

Voltak jobb és rosszabb időszakok az életemben. Valóban, mielőtt bekerültem a Madách Színházba, nehezen boldogultam. El akartam adni a kis lakásomat, amit 36 évesen hitelre vásároltam, és magam mögött akartam hagyni Magyarországot. Mexikóba mehettem volna egy popzenekarba énekelni, de attól végül visszahőköltem, Dubaiból meg addigra már zsúpolták haza a magyar artistákat, művészeket a válság miatt, így az a tervem is dugába dőlt, hogy ott lépjek fel. Valahogy mindig itthon maradok, pedig 13 évvel ezelőtt Németországba is kimehettem volna, noha egy mukkot sem beszéltem németül. Veszprémben vendégként rendezett Rupert Seidl A patkány című darabban, és azt mondta, leszerződtet, és egy évem van rá, hogy megtanuljak németül. De rá kellett jönnöm, hogy nekem csak az anyanyelvemen megy a színészet, csak magyarul tudok játszani. Szóval maradtam, és jóformán tengődtem. Közben persze rengeteg mindent csináltam, rendeztem és játszottam a Kalocsai Színházban, színészként és rendezőként előadásokat hoztam létre a Karaván Színházban Nyári Oszkárral a Karaván Művészeti Alapítvány égisze alatt, akik tehetséges roma fiatalokat karolnak fel. Persze mindehhez folyamatosan pályáznunk kellett pénzekre, és amikor kaptunk, akkor volt előadás, amikor nem, akkor meg nem volt.

Miből éltél?

Nekem nem derogál mást csinálni: amikor nem volt pénzem, egy turkálóban dolgoztam eladóként. Tizenhárom szakmám van, többek között esztergályos, marós és köszörűs is vagyok. De voltam már öltöztető, ügyelő, rendezőasszisztens, népművelő és jelmeztervező, de még földmérő-figuráns is. Tanulmányaim alatt közjegyző-asszisztensnek álltam, mindenki azt hitte, hogy én vagyok a közjegyző, mert a főnököm egy törékeny halk szavú nő volt mellettem. A színészet viszont ajándék, az nem is számít munkának, annyira szeretem. Amikor színházban dolgozhatok, színpadon állhatok, azt imádom. A többit pedig zokszó nélkül elfogadom.

De kanyarodjunk vissza a kőszínházi éveidhez! Veszprém után Debrecen és a Vidám Színpad jött.

Igen, sőt évekig egyszerre dolgoztam a Csokonaiban és Pesten. Aztán eljöttem mindenhonnan. A Vidám Színpadra Bóka B. László idején kerültem, aztán, amikor Puskás Tamás lett az igazgató, behívott, hogy kirúgjon. Elkezdtünk beszélgetni, és úgy jöttem ki az irodájából, hogy új szerepeket ajánlott, és azt kérte, hogy maradjak. Nem sokkal később mégis eljöttem. Ahogy azután Debrecenből is.  Amikor Vidnyánszky Attila lett az igazgató, tudtam, hogy nem lesz maradásom, felmondtam. Az előző igazgató emberének számítottam, mert az ő idejében kerültem oda, így elkezdtek másként nézni rám. Márpedig én nem maradok olyan helyen, ahol nem szeretnek.

Megengedheted ezt magadnak?

Természetesen nem. De ezen képtelen vagyok változtatni, és valószínűleg nem is akarok. Ahol nem érzem jól magam, ahol nem kapom meg a létezéshez szükséges szeretetmennyiséget, onnan el kell mennem. Ez van.

Ekkor jött a szabadúszás.

Igen, castingokra jártam sokat, de játszottam és rendeztem Kaposváron, a Csiky Gergely Színházban, felléptem a Pesti Magyar Színházban. Bekerültem a Vámpírok báljába is, de aztán azt is otthagytam. Drámapedagógiát tanítottam, amit nagyon szerettem. Elfogadtam, amit dobott a gép, nem akartam sehol tolakodni. Énekeltem zenekarokban, felléptem a Kimnowakkal, a Grencsó Kollektívával, rappeltem a Weszélyes Elemek nevű bandával.

A Weszélyes elemekkel 

Aztán megcsörrent a telefon, és szerepre hívtak a Madách Színházba.

Egykori debreceni kollégám, Szente Vajk, aki íróként és társrendezőként is jegyzi a Csoportterápia című „saját fejlesztésű” musicalt rám gondolt, amikor ezt a szerepet megálmodta. Felhívta rám Szirtes Tamás figyelmét, aki bizalmat szavazott nekem. Örökké hálás leszek mindkettejüknek. Azóta már az ötödik bemutatómra készülök itt, és otthonra találtam a Madáchban. Nekem a legfontosabb, hogy játsszak és jó emberek között lehessek: itt mindkettő megadatik. A Csoportterápia fantasztikus előadás, remélem, még sokáig láthatják majd a nézők. Van egy olyan jelenetem ebben a zenés komédiában, amelyben megmutathatom a drámai karakteremet is: az egyik monológom után 800 ember sír a nézőtéren. Különleges, semmihez sem hasonlítható érzés. Vágó Márta édesanyját játszom a másik magyar musicalben, az Én, József Attilában. Szeretem ezt a bolond asszony-karaktert, és méginkább azt, hogy a legnagyobb magyar költő legcsodálatosabb versei hangzanak el teltház előtt, ez is egy fontos kultúrmisszió. A Napsugár fiúkban egy hosszú jelenetem van Gálvölgyi Jánossal. Megtiszteltetés, hogy elfogadott partnerének. Ő különleges ember és hatalmas művész, Szirtes Tamástól, a darab rendezőjétől is komoly gesztus, hogy egy színpadon állhatok vele. A Mary Poppins Brill nénije mozgalmas szerep, és benne lenni egy ilyen világsikerben, önmagában is nagy dolog. Most próbáljuk a Polygamy-t, ebben kicsi, ám fontos szerepem van, mondhatni én vagyok a slusszpoén. De erről nem mondhatok többet, hiszen még nem mutattuk be.

dobos2.jpg

Trixi szerepében a Csoportterápiában

Volt miből táplálkoznod színészként, a poklot és a mennyet is megjártad párszor.

Rábízom magam a Jóistenre. Azt hiszem, most már tudom, mi miért történik, így fejlődik a lelkem. Pedig nem volt könnyű elviselni, amit a sors rám mért; azt szoktam mondani, 5-6 élet benne van az én 43 évemben. Apukám alkoholista volt, ha ivott ellenünk fordult, megverte anyukámat, ránk gyújtotta a házat, anyukám a bolondok házába került. Bizonyára ezért is olyan fontosak számomra az emberi kapcsolatok, ezért is ragaszkodom úgy a barátokhoz. Ha valakit megszeretek, azt mindig szeretni fogom. Tartok tőle, hogy nem tudom eléggé kimutatni, de talán érzik. Ugyanakkor túlságosan őszinte vagyok, így óhatatlanul megbántok másokat, ami persze nem szándékos.

A színészet segít is feldolgozni a sebeket?

Általában igen. Mások beleőrülnek, ha nem lehet gyerekük. Én ezt fel tudtam dolgozni, mert el tudtam játszani. A színpadon megtörténhet velem, mindaz, ami a színpadon kívül nem. De van, amit nem gyógyít. Siófokon játszottuk tájelőadáson A testőrt Koltai Róbert rendezésében, én a páholyosnő voltam benne. Aznap volt anyukám temetése Miskolcon, és hiába könyörögtem, nem tudtak lekettőzni. Kocsit küldtek értem Miskolcra, és játszanom kellett este. Fogalmam sincs, mit csináltam aznap a színpadon.

Jársz színházba nézőként?

Nem. A régi barátaimat megnéztem Veszprémben, de Budapesten nem járok színházba. Amikor nem játszom, akkor is inkább játszom: lövöldözöm otthon a PlayStation-ön. Alapvetően rettenetesen lusta ember vagyok. Ha nem lennének feladataim, otthon heverésznék naphosszat. Pedig mozognom kell, egy betegség miatt 17 éves korom óta küzdök a túlsúlyommal.

Azt gondoltam a te estedben a túlsúly színészi eszköz is. Ha sovány lennél, az már nem te lennél.

Nem is akarok sovány lenni, de szeretnék életben maradni, elbírni a testemet. Amikor letettem a cigit, 50 kilót híztam. Abból 30 már lement, de 20-at még kel kell adnom. Speciális étrendet tartok, edzek is. Tíz éve meg kellett volna műteni a térdemet, de azóta sem fért bele, hogy hónapokig lábadozzak, és újra tanuljak járni. A színpadon persze a térdem sem fáj. Tudom, közhely, de így van: a takarásban meghalsz a fájdalomtól, a színpadon meg már semmit sem érzel. 24 év alatt egyszer mondtam le előadást, amikor életmentő műtétem volt.

dobos1.jpg

Brill néniként a Mary Poppinsban

Az öregedéstől félsz?

Egyáltalán nem. Csak a rozogaságtól. Ezért kell karbantartanom magamat.

Vágysz szakmai elismerésre?

Korábban sosem vágytam ilyesmire, és itt a Madáchban nagyjából be is vagyunk biztosítva a díjak ellen. Lenéznek minket, komolytalannak tartják a musicalszínházat, innen legfeljebb egy hosszú életművel a hátad mögött terjeszt fel a szakma. Ha örülnék is az elismerésnek, azt a műfaj miatt tenném, mert én tényleg hiszek az igényes szórakoztatás létjogosultságában.

Tervezel a pályádon? Gondolkodsz azon, hogy mi a következő lépés?

A pályán nem. Elfogadom azt, amit kapok az élettől, bár ha ennek itt a Madách Színházban vége lenne, az nagyon fájna. Más jellegű tervem persze van. A Gobbi Hilda által alapított Ódry Árpád Színészotthonban egyre kevesebb az öreg színész. Inkább olyanoknak adják a helyeket, akik fizetnek érte, és nem egy a színpadról kikopott művész útja vezet az alkoholizmuson és a hajléktalanságon át a halálba. Ezt nem szabad hagyni, hogy megtörténjen. Újra kell egy hely az idős művészeknek, ahol méltósággal élhetik utolsó éveiket. Ezért küzdenék.

Fotók: Madách Színház

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr415534420

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek