Hír Interjú Kritika Riport

2013. szeptember 29. 00:09, madainyer

Pintér Béla válaszol az ügynökkérdésre

Míg a politika képtelen szembenézni az ügynökkérdéssel, Pintér Béla és társulata újabb virtuóz előadásban teszi meg helyette: hálára azonban nem számíthat érte. A Titkaink a Szkénében egyszerűen kötelező.

titkaink1.jpg

Az előadás zárójelenete színészekkel, zenészekkel, hatalmas magnószalaggal

Pintér Béla drámaalkotói pályájának egyik csúcsára ért a Szkénében bemutatott Titkainkkal. Ugyan a késői Kádár-korszak besúgóvilágában játszódó történet elsősorban sémákkal dolgozik, a színházcsináló Pintér egyedi formanyelvével, szövegeivel és sajátos szerkesztésével a kortárs magyar drámairodalom egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legszókimondóbb darabját hozta létre, a művel együtt születő előadásról pedig nehéz szuperlatívuszokkal teli ömlengés nélkül nyilatkozni.

A táncház-mozgalomban is aktív Balla Bán István (Friedenthal Zoltán) népzenegyűjtő sötét titkot őriz: képtelen úrrá lenni kisiskolás nevelt lánya, Timike (Enyedi Éva) iránti vonzalmán, amit egyedül legjobb barátja, a táncházvezető Tatár Imre (Pintér Béla) édesanyjával (Csákányi Eszter) oszt meg. Ám az asszony halálával a titok nem kerül a sírba, hiszen az ellenzéki mozgalmakkal szimpatizáló Szádeczky Elvíra lakásán poloskákat helyezett el az állambiztonság. Így a zsarolhatóvá vált pedofilt a pártfunkcionárius Pánczél elvtárs (Csákányi Eszter ezúttal férfiként) és a táncházi csoportba már beépült Szujó (Thuróczy Szabolcs) ráveszi, hogy buktassa le a szamizdatot szerkesztő, nyomtató és terjesztő Tatárt, akinek barátnője, Zakariás Bea (Szamosi Zsófia) a kommunista rendszer legnagyobb támogatója. A börtön elkerüléséért a barátját eláruló Balla Bán és saját kislánya miatt elhanyagolt feleségének (Roszik Hella) drámája mellett egy másik „gyerekkel terhelt” kapcsolat is terítékre kerül, hiszen Tatár fia, a kamasz zongorista Ferike (Stefanovits Angéla) és Bea, a válóok viszonya nem csak jellegéből fakadva problémás, konfliktusukban az urbánus és a népi kultúra szembenállása is megjelenik.

Ahogy Pintér Bélánál általában, a Titkaink esetében is finoman kidolgozottak a vizuális elemek, a szimbólumok. Az előadás fekete-fehér színpadképpel indul, így idézi meg a 80-as éveket, a díszlet (Tamás Gábor) pedig egy hatalmas szalagos magnó, amelyen egyszerre forognak a táncházi népzenék és a lehallgató készülék felvételei. A színpadteret ezúttal hagyományos módon használó előadás szereplői jeleneteik között a színpad szélén foglalnak helyet, időnként beülnek valamelyik hangszer mögé, a zenészek pedig prózai epizódszerepeket kapnak. A dialógusok szóhasználata, stílusa és előadásmódja páratlan pontossággal idézik meg a 80-as éveket; a Thuróczy Szabolcs által játszott pincér jelenete Jaffával és Róna meggyel fergeteges stílusparódia, Stefanovits Angéla pedig a kor egyik lázadó underground művészét, az egykori Kontroll Csoportban éneklő és ma is aktív Bárdos Deák Ágnest idézi meg. Említés szintjén megjelennek a Demokratikus ellenzék alakjai, de az egykori pártlapszerkesztő, ma békemenetes főszerkesztő neve sem marad ki.

A társulat minden tagja remekel szerepében vagy szerepeiben. A harmadik „pintérbélás” premierjén Stefanovits Angéla játékstílusa olyan, mintha mindig is itt játszott volna, míg a 42. hét után duplázó Csákányi Eszter szerepformálása ismét egy plusz színt visz az előadásba. A színikritikusok díjára jövőre férfiszerepéért lehet ismét esélyes. A pedofíliát ábrázoló jelenetek vérfagyasztóak, az elviselhetőség határán táncolnak, Friedenthal Zoltán fájdalmasan mutatja meg az ösztöneivel harcoló öngyűlölő férfi lelki tusáját és árulását. Enyedi Éva ismét bántalmazott naiva. Szamosi Zsófia agymosott agymosó, minden szava jól áll neki. Pintér és Thuróczy groteszk színpadi játéka nevettet, de a feszültséget nem oldja. Nem is ez a cél.

titkaink2.jpg

Valaki annyira gyorsan népi táncol, hogy azt sem tudjuk, ki az

A Gyévuska után Pintér egy társadalmi jelenség helyett ismét egy egész fejezetet ábrázol a történelemkönyvből, a Don-kanyari tragédiához hasonlóan a Kádár-korszak besúgóévei is önmagukban hordozzák az abszurditást; a színházcsináló pedig jó érzékkel alakítja mindezt színpadi drámává. Noha a cselekmény java a 80-as években játszódik, a Titkaink elsősorban a máról szól. Az ügynökügy lezáratlanságáról, az egykori kommunista besúgókból lett magabiztos új urakról és hölgyekről, a rendszereken átívelő aljasságról, az évtizedeken át elhallgatott hazugságokról, sikert sikerre halmozó jellemtelenekről és bukásra ítélt hősökről.

Hogy politikai életünk legfelső körei is érintettek-e az ügynökkérdésben, az ma nem tudható. De ha nemet mondanak a múlt feltárására, az őszinte szembenézésre, akkor megérdemlik azt, ahogy Pintér Béla a színpadon gyanúba keveri őket – üzeni. A szocialista erkölcs erkölcstelensége tehát továbbra is itt van velünk, csak most másként hívják. Pintér Béla évek óta Kossuth-díjat érdemel, a Titkainkkal újra sokat tett azért, hogy ne kapja meg.

pinter bela

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr275538822

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek