A múltat építik a Radnóti Színház előadásában. A csillagos égben rég tapasztalt egyértelműséggel beszélnek a Mohácsi-testvérek. Van benne korrupt polgármester; a kultúra jobboldali mindenhatója és Robi, a sztárszínész is. Az alkotóknál úgy látszik, betelt a pohár.

Zúgó vastaps a csengőhangja Pongrácz Lászlónak, a Raplódi Nemzeti Színház igazgatójának a Radnóti Színház legújabb bemutatójában, A csillagos égben. A direktor azért érkezik a darabbéli társulathoz vendégségbe, mert pályázik (!) annak a színháznak az élére (is), és szeretné megismerni a színészek képességeit. Rögtönzött vizsgát szervez a társulati tagoknak, akiknek a Füstbe ment tervet kell szavalniuk, míg ő és felkért döntnökei szemtakaróval (vagy szemellenzővel – sic!) hallgatják őket, hogy véletlenül se az alapján döntsenek, személy szerint kit hallanak verselni. A Mohácsi-fivéreknél betelt a pohár, s a balul sikerült Hyppolit, a semmilyen Nyaralás után visszatértek ahhoz a színházcsináláshoz, amelyikhez a legjobban értenek.

Fotó: Dömölky Dániel

 

Színház a színházban A csillagos ég története, s bár ilyenből mostanában többet láttunk, a téma és a feldolgozás miatt ezt hamar megbocsátom. Próbaidőszak van, a kis társulat a Bánk bánt próbálja. A rendezőnő a színház üdvöskéje, bár egy-két alternatív húzásával nehezen barátkoznak meg a színészek. Legutóbb a Ványa bácsit rendezte meg a címszereplő nélkül, s most Katona darabjában is merész húzásai vannak, mint mondjuk az, hogy az összes szereplő végig színen legyen; vagy hogy Biberach nő… Ki érti ezt? A színészek vérmérsékletük, hírességük és a társulaton belüli pozíciójuk szerint reagálnak, viselik sorsukat, avagy küldik el a rendezőt máshová, ha huszadjára kell elkezdeniük egy jelenetet. Felhőtlen röhögés az első húsz perc, a közönség imádja a backstage színházat. Én kezdek aggódni, mi lesz itt két és fél órán keresztül…

Mohácsiék azonban jó ütemben adagolják a fordulatokat (a rendező Mohácsi János, a darabot testvérével, Istvánnal együtt jegyzik), időben érkezik a „csodás elem”, miszerint a társulatot meghívják Malájziába vendégszerepelni (ezt a motívumot egyébként a szerzők az életből vették). Szóval híresek lesznek, fizetik az utat, megérte a sok gürizés, már az is rendben van, hogy a Ványában nincs is Ványa. Mindenki szereti a másikat. Rövid örömködés után érkezik a rossz hír, Pongrácz úr is kinézte magának a direktori széket, a tény előtt az addig baráti polgármesternek is fejet kell hajtania. „Ide?” – kérdezi a sport- és kulturális bizottság elnöknőjét. „Hát hova?” – tárja szét az a kezét.

Nem érdekes, a társulat reménykedik, és egyébként is vár rájuk a világhír, nem csak meghívás, jön a legfrissebb infó, egy rakat dollár is kinéz nekik, állandó maláj támogatás a teátrumnak. Mehet Oxfordba a gyerek; jöhet a méregdrága óra és estélyi. Valaki végre meglátta a tehetségüket! Állják a hatalom küldte próbatételeket is. Nem lesz öltöny és nyakkendő, ha a próbára ellátogató kulturális bizottsági elnökasszony úgy kívánja; és természetesen átgondolják, hogy jó cím-e a Bánk bán… Nem izgatja a színészeket az sem, hogy épp a „múltépítési epicentrum” felett kell dolgozniuk, s az építkezés dübörgése állandó alapzajt (és félelmet) biztosít próba és előadás alatt egyaránt.

Fotó: Dömölky Dániel

 

Nehéz megmondani, miért nem közéleti kabaré az, amelyet időnként a színpadon látunk. Más Mohácsi rendezéseknél is érezni, szűk mezsgyén járnak, s bevallom, nálam sokszor a béna szóviccek és az öncélú bohózat felé billent a mérleg. Nem így most, a Radnótiban! Megérlelt, drámaként is értelmezhető mű született, amelyhez láthatóan rengeteget tett hozzá a radnótis társulat. Ismert, hogy egy Mohácsi-rendezésnél ritkán van szövegkönyv az olvasópróbán, s az improvizációkból alakul ki a végső, bemutatott változat. A Radnóti csapata mintha évek óta ezt várta volna, lubickoltak az egyébként hálás szerepekben. Nehéz kiemelni bárkit, de Kováts Adél remekel kettős szerepében. Hoffmannrózsásan szigorkodik Szöllősiné Hámos Irén szerepében, akinek lövése sincs a művészetről, de leszól és beleszól mindenbe a kulturális bizottság elnökeként, viszont gyáván meghúzza magát a polgármester mellett. Ellentét szerepében ő a társulat vezető színésznője, aki ehhez mérten méltatlankodik, amikor felülről bevezetett szabályként ezentúl minden próba előtt „hetyke táncot” kell járniuk bemelegítésként. „Mi vagyok én? Független?” – kérdezi Gertrudis jelmezében. Schneider Zoltán zseniális a Vidnányszkyra vett Pongrácz László szerepében; Gazsó György a színház mindeneseként és régi motoros színészként, Pongrácz egykori szobatársaként remek. Szervét Tibor az alkohol miatt lecsúszott, de tehetséges színész és a korrupt, felfelé nyaló, lefelé taposó polgármester szerepében nevettet; Pál András kompromisszumkereső színházigazgató, akiből időnként előtör az agresszió; Petrik Andrea mindenkivel kavaró píáros, Martin Márta okoskodó súgó, Andrusko Marcella a sikerért a gyermekét is feláldozó színésznő. Móga Piroska és Rétfalvi Tamás sem lógnak ki a sorból. Szávai Viktóriának (ő a darabbéli rendező) az előadás végére méltatlanul fogy el a szerepe.

A maláj út előtti közös zenélés az előadás csúcspontja, az élő zene és a színészek muzsikálása szinte kötelező Mohácsinál. A zene elnyomja a múltépítő brigádot, a társulat a vendégszereplés mámorában úszik. Tudni, érezni, hogy nem lesz happy end. A csúcson kellett volna abbahagyni. Az utolsó fél órát nehéz már bírni, de talán az előadás záró képéért érdemes volt.