Hír Interjú Kritika Riport

2013. november 30. 10:00, iolé

Cserhalmi: „Nem szeretek csubbakázni”

Lear királyt játszik Székesfehérváron, s azt mondja: régen volt ilyen remek színházi feladata. Lassan otthon érzi magát a társulatnál, s hosszú távra tervez. Cserhalmi Györggyel beszélgettünk.

DSC 5533
Fotó: Bődey János
 

A bemutató után nagyon jó hangulatban volt. Jól sikerült?

Nagyon jó érzésem volt. Ezt talán jobb lenne eltitkolni, nem?

Dehogy!

Csak hát az ember gyanakvó, meg kishitű. Hátha mégsem olyan jó. Mit ugrálok itt örömömben? Persze nem ugráltam, de belül igen. Nagyon jókor jött ez a feladat. Hosszú évek óta először élveztem ennyire színházi munkát. Ezzel együtt strapás volt. Rengeteg a szöveg, ráadásul én a Vörösmarty-fordítás nyelvén beszélek, ami nem könnyű, nagyon komoly koncentrációt igényel.

Bagó Bertalan rendezése mai, élő. Erős világot teremt, s a mindenkori hatalomról mesél.

Egyfelől. Másrészt pedig egy felnövekvő generációról. Tucsni András dramaturg remek munkát végzett: nagyon jól működő ötlet, hogy a fiatalok Nádasdy Ádám fordítását mondják, az idősebb szereplők pedig Vörösmarty Mihály szövegét. Ebből a szövegből tökéletesen látszik, hogy megjelent egy nyers gondolkodású, sőt, brutális új nemzedék. Ez a kettős nyelvezet remekül szemlélteti a konfliktus mibenlétét.  Lear esetében az a kérdés, hogy egy uralkodó túlélheti-e önmagát, és hogy valóban képes-e lemondani a hatalomról.

Bagó Bertalanhoz régi kapcsolat fűzi. Jól tudnak együtt dolgozni?

Nem volt mindig jó. Sőt, néha még nézni is rossz volt. Szerintem bölcsebb lett az idők folyamán. Rengeteget tanult, s elkezdett érteni hozzánk, meg hellyel-közzel megtanult szeretni is minket, és ez rengeteget ad a dologhoz. Azelőtt elvágólag dolgozott: amit elképzeltem, úgy lesz! Most pedig látom, hogy bár határozott elképzelése van, mégis engedi „belefolyni” a mi gondolatainkat is. Ez legtöbször nagyon jó. Persze előfordul, hogy orbitális marhaságot mondunk, az más kérdés, ez általában leesik magától; de a jó, okos gondolat nagyon sok mindent ad a történethez, s egyszer csak a részévé válik. Sokat segít az is, hogy itt és most össze vagyunk zárva. Nem tudunk szanaszéjjel szaladni, ahogyan talán Pesten tennénk. Székesfehérváron alkalmunk van sok magánbeszélgetésre, szakmázásra – ez utóbbit persze sokszor már nagyon unjuk. Mármint arról beszélni, hogy mi folyik itt, mi folyik ott.

Politizálnak?

Csak amennyi a napi „kulturális híreknek” becézett újdonságok kapcsán adódik. De őszintén szólva nekem ettől már herótom van. Mi ezt úgy hívjuk, hogy „csubakkázunk”. Én szoktam mondani, hogy „na jól van, aki most csubakkázik, azt agyonütöm”.

De olvas újságot?

DSC 5560
Fotó: Bődey János
 

Az utóbbi másfél hónapban semmi ilyesmit nem vettem a kezembe, a tévében is maximum a sportösszefoglalót néztem meg. Nem is értettem, hogy miért vagyok ilyen jól. Egyszer, mikor Pesten jártam, belehallgattam a hírekbe, de azonnal kikapcsoltam rádiót-tévét, annyira rosszul esett, ahogyan rám zuhant ez a sok borzalom.

A székesfehérvári színház társulata, s a célok nagyon ígéretesek. Miért csatlakozott?

Volt egy évem egy másik színházban, ami miatt – bár ez most lehet, hogy fellengzősen hangzik – pár évet vezekelnem kell.

A Thália Színházas évről beszél?

Igen. Ott valamit nagyon elrontottam. Nem a színház a hunyó, hanem én. Debrecenből kirúgtak, színtiszta helyzet volt. Innen én jöttem el. Belementem olyasmibe, amiről már az elején tudtam, hogy nem lesz jó, nem nekem való, mégis elhitettem magammal, hogy működni fog. És ez rohadtul visszahullott a fejemre. 

Úgy érezte, hogy jó lett volna megint társulathoz tartozni?

Hát persze, az ember mindig álmodik ilyesmiről, aztán semmi nem lesz belőle. Ismertem azokat, akikhez szerződtem, és egyszer csak kiderült, hogy valójában nem ismerem őket. Csak felületesen. Ráfogtuk, hogy ismerjük egymást.

Most jó itt, Székesfehérváron?

Úgy adódott, hogy itt most iszonyú erős az „emberanyag”. És ez biztosan látszik a nézőtéren is. Komolyan mondom, hogy ritkán van az ember ilyen szerencsés helyzetben. A korosztálya is a helyén van, a fiatalok is. Ez baromi jó adottság egy színháznál! Azonban ennek a színháznak a legnagyobb veszélye, hogy nagyon közel van Budapesthez. Mert ha egy kicsit távolabb lenne, akkor már évekkel ezelőtt kialakult volna az infrastrukturális háttér, amely megoldja a lakhatási nehézségeket. Fehérváron nincs igazi színészház. Pedig szükség lenne arra, hogy – akár ideiglenesen is – de azt mondhassa az ember, hogy ez az otthonom. Tudjak kotyvasztani egy levest, főzni egy kávét, felvihessem egy barátomat, egy barátnőmet. Az, hogy próba után autóba be, fel Pestre, és másnap reggel bezuhanni kezdésre, próbára teszi az embereket.

Nyilván lassabban, nehezebben épül így egy közösség.

DSC 5402
Fotó: Bődey János
 

Igen, ez nem túl jó. De most már mindenki látja ezt a gondot, és szeretnének is lépni ebben a kérdésben. Ha így lesz, akkor szerintem hosszú távon lehet számítani erre a csapatra, együtt maradnak. Illetve mi együtt maradunk.

Ez azt is jelenti, hogy meg lehet beszélni, ki mit vállal?

Egy ilyen jó csapat mindenkit elgondolkodtat. Mi illik ehhez a színházhoz, mit lehet jól kiosztani? S nem arról van szó, hogy valaki jön egy évek óta dédelgetett ötletével, és ha törik, ha szakad, abba belepréselik a színészeket, hogy megvalósuljon. Ez sok mindent jelent, nyilván bizalmat is. Azt szokták mondani, hogy két-három év kell, mire összeáll egy gárda, de a mag egy év alatt kialakul szerintem. Én nagyon bizakodó vagyok. Bár őszintén szólva, nem is tudom pontosan, hogy ezután mi jön. A Lear-t tudtam, most pedig kezdem ezt a rendezést, aztán meglátjuk. Úgy látom, hogy ez a város szeretné, hogy legyen végre egy remek színháza, pénzt is adott rá, itt van ez a remek csapat, tehát gyakorlatilag minden együtt van, hogy ez működjön. A fehérvári utcán is néha már megállítják az embert, elmondják a véleményüket, s ez nagyon jó jel. Kíváncsiak.

Ironikus, hogy úgy állhatott össze ez a csapat, hogy mindenhonnan kirugdosták ezeket az embereket.

Aztán marha jó érv, hogy akik kirugdosták, azt mondják, mi hoztuk ezt létre! Na, ez gyönyörű! Így kellett ennek lennie – mondjuk így. Tavaly még bizonytalan volt az egész, csak aztán mindenki sorra elesett a budapesti esélyeitől.

A Mesterkurzust most kezdi próbálni Fehérváron, de tavaly már szó volt arról, hogy a Tháliában rendezi meg.

Úgy van, de valamilyen ok miatt a Tháliában meghiúsult. Most szerencsésebb a helyzet, mert a jogdíjat ez a színház meg tudta szerezni. Van egy nagyon erős szereposztás (az előző nem tudom, milyen lett volna), de ha jól meggondolom, nem is tudnék jobbat összeszedni. Négy szereplő van színen az elejétől a végéig, Gáspár Sándor, Derzsi János, Kuna Károly és László Zsolt játsszák. Talán lesznek benne még gyerekek, ezt még nem döntöttük el.

Ez is egy olyan darab, ahol a politika leckézteti a művészeket.

Ez azért érdekes, mert ez egy angol szerző darabja. Tehát nem egy Szovjetunióban élő szerző gondolta úgy, hogy Sztálin halála után megírja ezt a történetet. Hanem egy ember, aki nézegette ennek a zenészkongresszusnak a jegyzőkönyveit, és elolvasta-elképzelte, mi hogyan történt. Látszik, hogy alaposan utánajárt a témának.

Ön választotta a darabot?

DSC 5518
Fotó: Bődey János
 

Szegezdi Róbert ajánlotta nekem, mert valamit konyítok ehhez a történelmi időszakhoz. Nem sokat, de azért mindig is érdekelt. Éppen, mert a magyar kultúrtörténetre is ilyen brutális hatással volt. A darab arról szól, hogy Sztálin és Zsdanov hogyan akar két zenészből marhát csinálni. Ezt a marhát a szó legpontosabb értelmében értem! Már arról van szó, hogyha azt mondják nekik, hogy álljatok négykézlábra és bőgjetek, akkor megteszik. Mégis hihetetlen érdekes, hogy a két zenészagy miként működik. Közben írnak egy zenei paródiát Sztálin intelmei alapján. Lám, ilyen az elvárt művészet! Ezt visszajátsszák, és ott van az egésznek a gyümölcse, ez a borzalom. Ez egy jó játék, évezredek óta játssza a hatalom. Nemigen tudok olyan időszakot, amikor ez nem volt így volt.

Ma ez sokkal burkoltabban van jelen. Sokan a megfelelési vágy miatt eleve túlteljesítenek.

Akik erre foghatók, azok mindig tudják, hogyan állnak az isteni adománnyal. Most nevezzük így a tehetséget, képességet. Szűkmarkú volt velük a Teremtő.

Emlékszik hasonló helyzetre, amikor a hatalom próbált efféle leckét adni?

Annyira megúsztam! Egyszer előfordult, hogy egy vidéki városban egy kulturális polgármester-helyettes azt mondta, hogy több Tamási Áront kellene játszani ebben a színházban. Mondtam neki: sorolja fel azt a tízet. Hát, egyet sem tudott. Most akkor hogy nyaljam ki a maga fenekét, ha nem tudom, mi az igazi óhaja?

A Mesterkurzus látványvilágát Bukta Imre festőművész tervezi. Hogyan találtak egymásra?

Voltam a Műcsarnokban a kiállításán. Háromszor néztem meg. Utána azt gondoltam, hogy engem ez az ember kozmikusan meggyóntatott. Református létemre. Végigkóvályogtam az egészet, aztán másnap még több időt töltöttem ott. Gondoltam, kihagyok pár napot, de mikor visszamentem, még erősebben hatott. Végül úgy gondoltam, hogy megszerzem a telefonszámát.

Ő korábban nem foglalkozott ilyesmivel.

Felhívtam, és azt mondta: de jó, hogy hívtál, annyira szeretnék ilyesmit csinálni! Aztán lassan eljutottunk idáig. Azért lassan, mert nem volt megfelelő fordításunk. Voltak korábbi változatok, lefordították hangjátékként, de hiányérzetem volt a dologgal kapcsolatban. Ezért megkerestük Bojtár Endrét, hogy fordítsa le. Szerintem nagyon jól sikerült, megjelent a darab humora, és emellett hatásos. Kiderült, hogy húsz oldalt elfelejtettek belőle lefordítani. A Jóisten tudja, hogy milyen megfontolásból! Így végül nyolcvan oldalasból lett egy száz oldalas darabunk.

Mi maradt ki?

DSC 5404
Fotó: Bődey János
 

Az említett rész a darab közepén van, az aranymetszésben. Itt kicsit el is rugaszkodik mindentől, ami még elviselhető. Egészen durva, ugyanakkor megtörtént. Talán ezért hagyták ki a fordításból, mert ez biztosan megtörtént.

Benne marad?

Persze! Eszem ágában nincs kihúzni! Lőkös Ildikó dramaturggal éreztük, hogy az adott résznél valami nem stimmel. S kiderült: ez hiányzott. A héten kezdjük a próbát. Bujdosó János írja a zenéjét. Szerintem az a legérdekesebb, ahogyan összerakják a kaukázusi lovag rettenetes történetét, amit Sztálin megzenésíttet velük, döbbenetes marhaság lesz belőle. Fontos, hogy stúdióban játsszuk a darabot, így egy szűk térbe zsúfolódik az egésznek a brutalitása. Ez a téma egyébként egy este gondolom, körül-belül ennyi embert érdekelhet.

Ez lesz a negyedik rendezése.

Ezek valójában kísérletek.

Filmezés most nincs. Utoljára két éve lánya, Cserhalmi Sára rendezésében forgatta a Drága besúgott barátaimat.

A Drága besúgott barátaim is igazából főiskolai vizsgafilm volt, túl azon, hogy eljutott valamilyen szintre, bármennyire is próbálták dugdosni. Ennek ellenére én boldogan mondom, hogy tessék moziba menni, nézzék a magyar filmeket!

cserhalmi

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr225666642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek