Hír Interjú Kritika Riport

2015. április 20. 10:34, madainyer

Agyunkra ment az Agyeldobás

Szeretjük a vicces Wodehouse-t, de a vicceskedő Agyeldobást a Madách Színházban nem szerettük.

14 resize
Fotó: Madách Színház

Kedves kamaszkori olvasmányélményeink közé tartoztak P. G. Wodehouse Jeeves történetei, amelyek Révbíró Tamás szellemes fordításában éppen olyan tananyagnak is beillő paródiák voltak a brit arisztokraták életéről, mint a kiváló Csengetett, Mylord? című tévésorozat.

Mivel a West Enden minden népszerű regény színdarabként vagy egyenesen musicalként végzi, a mindent megoldó inas, a kimért modorú Jeeves és a nagynénjéből élő nemesi származású ficsúr, Bertie Wooster kalandozásai a hülye angol arisztokrácia pszeudoproblémáinak erdejében sem kerülhették el sorsukat. A Jeeves and Wooster sikerrel fut Londonban, sőt a Broadwayre is betört. A Madách Színház darabválasztása papíron indokoltnak tűnhetne. Ám az előadás finoman szólva nem biztosította helyét a dicsőségtáblán.

A magyarul meglehetősen kevéssé szellemes Agyeldobás címen bemutatott komédia (rendező: Szente Vajk) sajátossága, hogy Bertie (Nagy Sándor), Jeeves (Simon Kornél) és Seppings (Szerednyey Béla) játsszák a történet összes szerepét, hiszen színház a színházban alapon a főhősök így mesélik el kalandjaikat. Simon és Szerednyey parókákkal, álbajuszokkal, szoknyákkal és elváltoztatott hanggal ugranak át idős és fiatal, női és férfi szerepekbe, csak a tulajdonképpeni főszereplő, Nagy Sándor marad a partiról mulatságra járó világfi, Wooster.

Az Agyeldobás konfliktusai nem növelik a pulzusszámot: az ellopott tehenes tejkiöntő vagy az érzéseiben elbizonytalanodó üresfejű nemes pár sztorija akkor működik, ha az előadás, a színpadi nyelv képes megteremteni azt a hamisítatlan angol stílust, amely az irónia, a szatíra mázával tudja bevonni a korántsem drámai cselekményt.

28 resize
Fotó: Madách Színház

A Madách Színház színpadán ez bántóan elmarad. Az Agyeldobás az izzadságszagúan görcsös nevettetni akarás iskolapéldája. Színjátszás helyett ripacs mókázás, zenei és vizuális gegek egymás hegyén-hátán, amelyek közt ugyan akad jó is, de ilyen sűrűségben egyszerűen fogyaszthatatlan. Mint amikor egy brainstorming összes ötlete megvalósul belső kritika és szükséges gyomlálás nélkül. A legkínosabb, amikor más Madáchos produkciókból idéz az előadás kacsingatva, de mi nem akarunk visszakacsintani. Minket, kérem, itt nevettetni akarnak, ha beledöglünk is, de mi nem nevetünk, mégis majdnem beledöglünk.

Az Agyeldobásban a színészi alakítások egytől-egyig túljátszottak: mintha felnőtteknek készítettek volna gyerekelőadást, annyira túlkontúrozott minden figura és minden megszólalás. (Olcsó lenne leírni, hogy a színpadra lépő kutyaszereplőé a legtermészetesebb alakítás, így ettől eltekintünk). Értjük mi, hogy a túljátszás maga a koncepció, de ettől sem lesz kevésbé zavaró. Még egy-két nézőt is bevonnak a cselekménybe, amely egyből felébreszti bennünk a gyermekpszichológus által hosszú évek munkájával kikezelt Levente Péter-fóbiánkat, de szerencsénkre nem nekünk kell a színpadon állva megaláznunk önmagunkat. 

Más szerencséről azonban nem számolhatunk be. A Madách Színháznál illene jobban odafigyelni, hogy a nemzetközi mércével mérve is magas színvonalú musicalprodukciók között alacsonyabb hibaszázalékkal dolgozzanak az egyéb darabokon. Mert ezen csak az agyunkat dobtuk el. 

nagy sándor szerednyey béla szente vajk madách színház simon kornél

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr47379550

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek