Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 13. 16:16, iolé

Vidnyánszky csak a látványnak él

A nőknek szerelmet adó, hűséget hazudó, száz éve bolyongó hajós megérkezett a Nemzeti Színházba is. Jött, és körötte felsóhajtottak lányok, asszonyok, mind a nevét suttogták vágyakozva, Szindbád!...Szindbád!... És hallgatták ezt a férfiak, fröccsös poharakba, sörös kriglikbe sunyt tekintettel, sült húsokkal teli tálak előtt, a kisvárosi urak, irigyen, mert soha nem jutott nekik annyi a nők illatából, mint a hajósnak. Szakonyi Károly KRITIKÁJA.

Szindbad2 eorifoto-4707
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Vidnyánszky Attila most Krúdyhoz nyúlt, az ő novelláiban érezte meg új produkciójához a nemes irodalmi alapot. Mert Vidnyánszky nem színdarabot rendez, hanem a látomását. Kézhez kap egy szöveget, és mint egy nagy fantáziájú koreográfus, színpadra komponálja. Olekszandr Bilozub megteremti hozzá a díszletet, a nőknek szépséges ruhákat tervez, Vidnyánszky pedig a tág játéktérben ritmikus mozgásba hozza a szereplőket. Ha illő zenét szerzett volna hozzá egy, a Krúdy világát érző muzsikus, balettnek is elképzelhetnénk ezt az előadást. Persze akkor nem élvezhetnénk a századelő (mármint a XX.) zseniális írójának lírába oltott, melankolikus, bölcs mondatait, amelyek átütnek a minden figyelmet lekötő látványon.

Vidnyánszky fantáziája általában képzőművészeti (hogy ne mondjam, festői) látványban testesül meg, ezt láttuk az első világháborús képekben, a Molnár-darab, a Fehér felhő színre vitelében, legutóbb a Don Quijotéban, a szó mindig háttérbe szorul, s ez eleinte elégedetlenséggel tölt el. De aztán rá kell jönni, hogy ez az ő színháza. Már sok évvel ezelőtt, a régi Nemzetiben is a látvány volt fontosabb a Hubay-darab, a Hová lett a rózsa lelke? rendezésében. És Debrecenben is ezt fedeztem fel Móricz Zsigmond Úri muri előadásában.

Ezzel nem azt akarom  mondani, hogy nincs szöveg, de számára az pusztán lehetőség valami komplex alkotáshoz. A Szindbád színlapján csak a színészek vannak felsorolva, de azt nem olvashatjuk, hogy majd melyik milyen szerepben lép fel. Csak már az előadásban ismerhetünk rá az alakokra. Ez is azt sugallja, hogy nem megszokott értelemben vett drámáról van szó. Megjegyzem, nem is igen lehet a Szindbád-novellákból kerek drámát írni. Alighanem ezt Verebes Ernő, a dramaturg is tudja, nem is vállalkozhatott másra, csak egy  kanavászt adhatott a rendező kezébe, (nyilván ezt is várták tőle), és arra törekedhetett hogy Krúdy mondatai sértetlenül szóljanak, és szolgálják a karaktereket, melyek nőkben és férfiakban egyaránt elismerésre méltón nyilvánulnak meg a történésekben. Ami Huszárik Zoltánnak és Sára Sándornak sikerült, az más volt. A film az más, hiába színjátszás a kamerák előtt, mégis valóság. Valóság a vásznon a táj, a város kövezett utcája, Majmunka otthona, a Vendelin-felszolgálta velős csont, a csók, a könny, minden. A film elhiteti, hogy az életet látjuk, márpedig annak nincs dramaturgiája, csak van, és ahogy van, úgy teljes. A film-Szindbád életre keltette Krúdy világát. 

Szindbad2 eorifoto-4625
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Vidnyánszky is Krúdy világát mutatja meg a maga látomásában.

A szecessziós motívumok hiteles légkört árasztanak már a függöny felemelkedése utáni percben is, de engem nagyon zavart Szindbád hajós voltának felesleges hangsúlyozása, szerintem suta, majdhogynem komikus érkezése. Ahogy a díszlet lépcsőn, mintegy a hajó orrában áll az ölébe döfött árboc rúddal amin három vitorlavászon dacol a széllel, s ő imbolyogva kering a felbukkanó nők áhítatos sóhajai közepette, az elüt attól a stílustól, ami következik. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az árboc-táncnak. (Meg kell jegyeznem, hogy a második részben viszont helyén való a háttérben, a fehér habokban úszó hajó, itt szépen érvényesül a szimbólum.) Mátray László megnyerő külsejű férfi, ám Szindbád alakjára, a múlt szerelmein nosztalgiázó, már csak az álmainak élő, őszülő halántékú, s némileg megtört, de még forró szívű férfira korosabb színész illenék, annál is inkább, mert így fiatalkori hasonmásával egyidősnek látszik. Játéka meggyőző így is, de érződik az alakításában, hogy még nem éli, nem élheti meg a múlt messzeségét fájdalmasnak érző, romjaiban is szerelmes férfit. A darab végén azonban Szindbád haldoklását Majmunka karjaiban, - az egyébként kissé hosszadalmasra sikeredett utolsó jelenetekben - így is hitelesen alakítja. 

Szindbad3 eorifoto-4981
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Udvaros Dorottya hozza az első drámai pillanatot a kezdés utáni harmincadik percben, amikor kártyát vet Szindbádnak, és számon kéri távollétét. A második rész elején előadott dalával elragadó. Gyönyörű és szívszorító. Majmunkája pedig megérteti a csavargó hajóssal, hogy nem kellett volna hazudni, csalni, csak tisztán élni a szerelmet. Nagy-Kálózy Eszter szenzibilitása, törékenysége a vágyban élő nő szépségével veszi körül a férfit. Nagy Mari – ahogy mások is – több szerepben ad igazi színházi élményt, és most is, mint már sokszor láttam: humor, és szeretet árad a játékából.  Szűcs Nelli  a kiérdemesült, vidéki dívaként még mindig vonzó nőt alakít, Tóth Auguszta  a szecesszió világában élő nőalakot hozza elénk, és a fiatalok, a lányok a pompás öltözékekben, macskásan-cicásan-szerelmesen mind nagyon szépek. Aztán ott vannak az urak a vendéglői asztal körül, boros flaskák és szénsav-dús szikvizek mellett üldögélve. A bölcsességeket ismételgető szikár figura, Reviczky Gábor fanyar alakításában, (”… halál! Nőknek való!”), a vidéki, mindenre bólogató plébános, Bodrogi Gyula, és a többiek, Szarvas József, Tóth László, aztán a pincérek, Varga József meg Mátyássy Bence, akik ott állnak az urak fölött, szolgálatkészen, a vendéglő falán lévő palatáblára néha felfirkantják az évszámot, 1914…. 1919… 1920, mely esztendők hatása nem érződik sem Szindbádon, sem a többieken, és jelentőségük is csak annyi, hogy '19-ben vörös abroszt lendít a vállára a fiatalabbik pincér, hogy aztán '20-ban undorodva a háta mögé hajítsa.

A szerepek felaprózódva teszik ki a lényegében csupán atmoszférájában követhetőt; mozaikok, de a kompozíció - főleg a második részben - lenyűgöző. Állandó aláfestő zene kíséri az előadást, sürög-forog minden és mindenki a pazarlón zsúfolt színpadon. Szép előadás, de most sem tudunk igazán senkivel sem menni, igazán még Szindbáddal sem, a felvillanások nem rendeződnek darabbá. Esztétikai igényünk kielégített, de érzelmi hatás nem ért. De hát mostanság ilyen Vidnyánszky színháza. Meg kell tanulni, meg kell szokni. Ez az ő művészete. Bizonyára bekerül majd a nevezetes rendezői stílusok kánonjába.

Szindbad2 eorifoto-4671
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Meg kell nézni ezt a Krúdy-fantáziát. Igénybe veszi empátia-készségünket, figyelmünket, de marad utána valami lebegő élmény, színes foltok emléke, melyek olyanok, mint ősszel a nap fényfoltjai a platánok sárguló lombjai között.

udvaros dorottya nemzeti színház reviczky gábor nagy mari vidnyánszky szűcs nelli tóth auguszta mátray lászló

Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 02. 14:15, iolé

Tragikus részegség a Kamrában

Egytől-egyig csontrészegek e dráma szereplői: ebből egész estés komédia, gegparádé is kerekedhetne. Ehelyett sokkolóan nyers, brutális látleletet kapunk az orosz – és nemcsak orosz…- jelenről, a létállapotról, amelyben élnek, amelyben élünk. Csehovi problémafelvetések és kiábrándítóan egyhangú, tragikus sorsok. A delíriumba hajló részegség mint pusztító világvallás Gothár új rendezésében a Kamra színpadán. Vendég szerzőnk KRITIKÁJA.

20151229 Kamra Reszegek 17Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Presznyakov fivérek, (Európa, Ázsia), Jerofejev (Petuski), Szorokin, (A jég), Asztafjev (Elátkozottak és meggyilkoltak, Kravcsenko (A szabadságot választottam) – csak néhány kortárs – ez esetben a rendszerváltástól számítva a „kortárs” időkorlátját – orosz író, akinek drámáját bemutatták a hazai színpadokon. Közös jellemzőjük, hogy arról az életelérzésről és világképről beszélnek több-kevesebb – de leginkább több – indulattal, amelyet már Csehovnál is lépten-nyomon megtapasztalhatunk: elvágyódás, képtelenség a szűkebb (családi) és szélesebb (társadalmi) környezet változásaival való szembenézésre, kilátástalanság, reménytelenül elrontott életek, (ön)sorspusztításig és (ön)gyilkosságig hevülő indulatok. És persze a legalább pillanatnyi megoldást kínáló vodka, a kötelező színpadi toposzként működő nagy, orosz alkoholizálás. Viripajev durván, nyers brutalitással nyúlt ehhez a - mondhatni örök – orosz/általános emberi problémahalmazhoz: minden szereplője részeg, nincs átmenet, nincs egyetlen valahonnan valahová vezető életút sem, nincs kezdet és nincs vég, kizárólag az in medias res-reménytelenség.

20151229 Kamra Reszegek 25Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

A szórólap ha nem is nagyon, de segít ennek a nem könnyű drámának az értelmezésében: „A részeg különleges ember, kifordul magából, tompul a ritmusa, de élesedik a látása. A történet ilyen emberekről szól. Akik köpnek az általános szabályokra és a legfontosabb dolgokról beszélnek. Egyszerű válaszokat próbálnak találni bonyolult kérdésekre: hogyan kell élni ma, ebben a fájdalmas világban?” Csakhogy ennél – szerencsére – jóval gazdagabb történet-fűzérről van szó: tizennégy embert – hat nőt és nyolc férfit – látunk hétköznapi, normális élethelyzeteikhez képest kivételes állapotban, tökrészegen. Viripajev feje tetejére állítja a teremtésrendjét: a részegségből mint természetes alapállapotból indul ki, innen  szólaltatja meg hőseit, minden konfliktus, egyáltalán minden szituáció ezen a létállapoton alapul. A kortárs magyar drámairodalomban Székely Csaba Bánya-trilógiájában (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) látjuk ezt a csontrészegségből kibontakozó világrettenetet. Viripajevnél a látszólagos rendszertelen kavargás gondosan felépített társadalmi keresztmetszetet mutat: a töredezett jelenetekből összeálló mozaiktörténet a társadalmi és anyagi ranglétra legkülönbözőbb fokain álló emberek részegségbe fúlt történet-cserepeit villantja fel: egy jól menő fesztiváligazgató (Mészáros Máté), egy kurva (Ónodi Eszter), egy megcsalt férj (Kocsis Gergő), egy megcsalt feleség (Rezes Judit), gazdag maffiózók,és megalázott kisemberek (Elek Ferenc, Keresztes Tamás, Mészáros Béla, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Dér Zsolt e.h.), szeretetéhes, mindig minden jóból kimaradó nők (Pálmai Anna, Pelsőczy,Réka, Borbély Alexandra, Rujder Vivien e.h.) bódult-részeg randalírozásukból összeáll a kép: élhetetlen, lakhatatlan, reménytelen világ a miénk (pardon: az oroszoké, persze).

20151229 Kamra Reszegek 33Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Viripajev a részegek egyszerre taszító és természetesen sokszor ellenállhatatlanul komikus világának társadalmi keresztmetszetét úgy rajzolja meg, hogy bárki bárhonnan jött is, ugyanazzal a konfliktussal találja magát szemben: meddig marad ember az ember, meddig segít a hit, van-e remény akkor, amikor már minden érték megsemmisült, van-e értelmezhető jelentése a ’szeretet’ szónak ott, ahol a mocsok és nyers, esztelen erőszak itatott át minden életpillanatot. Mélyen vallásos, megrendítően bibliai kérdések, amelyekkel - ha elfogadjuk Viripajev hőseinek életsorsában megfogalmazott válaszát – nem jó szembenézni. A részeg ember veszélyes: kiszabadulva a hétköznapi konvenciók szorításából, egyszerre a gátját veszített őszinteség, és felelőtlenül pusztító erő. És végtelenül sebezhető is, könnyen lépre megy bármely csábításnak, kirabolható, megerőszakolható, akár meg is ölhető. De bárhogyan is viselkedjék az adott szituációkban, akár agresszor, akár áldozat, sorsa mindegyiküknek ugyanaz lesz: előbb-utóbb elpusztulnak valamennyien. Nem lehetnek illúzióink, Viripajev színpadán ott a bibliai világvége.

Gothár Péternek ez már a második idei rendezése a Kamrában: az Oszlopos Simeon októberi bemutatója után decemberben a Részegeket vitte színre. Akkor is, most is ő jegyzi az előadás díszletét. Az Oszlopos Simeon díszlete tökéletes, már most esélyes ’az évad legjobb díszlete’ címre, s messze jobb, mint az előadás. A Részegek esetében éppen fordított a helyzet: a térből kihasított, megemelt dobogón megjelenített utcarészlet kizárólag a nézőtér középső harmadából belátható, s mivel viszonylag szűk ez a kivágás, s a színpad mélye felé szűkül, a távolabbi részei már csak a néhány, pontosan középen ülőnek nyújt élményt. Ehhez képest a lőrés-utca két oldalán meghagyott, jórészt sötétbe burkolt terület aránytalanul nagy; az egyik oldalon  ülnek az éppen nem játszók, illetve ötletesen zenélnek és ’szinkronizálják’ a színpadi zajokat (akvárium, vízlöttyintés, csobbanás, stb.), a másik oldalon – mivel ez a túloldal volt tőlem, így néha csak késve vettem észre – időnként szereplők léptek be. A végén meglehetősen kiszámíthatóan azután meg is mozdul a szín, de ezért az egy ’poénért’ igazán kár volt megfosztani a nézők egy részét a szín látványától.

20151229 Kamra Reszegek 42Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

A Katona színészei – mára már evidencia, mégis hangsúlyozni kell – egészen kivételes színvonalat képviselnek, s az is természetes, hogyViripajev részegeivel, a dráma részeg-egyhangúságával is bátran terhelhetők. Ami igazán bravúr, hogy kivétel nélkül rendelkeznek azzal a játékintelligenciával, amely megóvja őket a túljátszástól, vagyis ellen tudnak állni a részeg-szerepekben előre kódolt komikum-csábításának. Így előáll az a helyzet, hogy a részegség mint létállapot minden tragikumával és komikumával már-már vallásos révületnek tetszik, nem pedig egy ember kivételes - visszataszító/együttérzést/kárörvendést keltő -, múló élethelyzetének.

ónodi eszter kamra gothár péter elek ferenc keresztes tamás rezes judit mészáros máté mészáros béla kocsis gergely

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 27. 10:06, iolé

A görög drámák izgalmasak

Nem hiszi? Nézze meg a K2 Színház és Karsai György beavató színházi sorozatát a Budapest Jazz Clubban! A hétfői görög maratonban egymás után játszanak egy történelmi tragédiát és egy romantikus drámát. És hogy ezek mitől érdekesek és aktuálisak? Erről a beavatót, Karsai György klasszika-filológust kérdeztük. INTERJÚ.

Milyen egy jó beavató színház?

A beavató színház– mint minden színházi produkció - akkor eredményes, ha a nézők úgy mennek haza az előadás után, hogy azt érzik: megismertek egy darabot, szerzőt, vagy esetleg megértettek valamit egy korábban olvasott, de nem igazán értett drámából. Én mindig abból indulok ki, hogy mi közünk van a darabhoz nekünk itt és ma. A színházban is mindig az a fontos, hogy nekünk mit mond egy klasszikus vagy akár egy kortárs mű. Hogy tud-e válaszokat adni a minket foglalkoztató kérdésekre. A beavató színház pedig arra törekszik, hogy azokat a kérdéseket, amelyeket itt és most érdemes feltenni egy művel kapcsolatban, azokat segítsen megfogalmazni.

DSC 1844
Fotó: Bődey János

A görög drámák miért alkalmasak erre?

Szerintem ez nem kortól vagy műfajtól függ, hanem drámától; egy mű minőségétől, és természetesen a befogadó képességeitől. Mindig óvakodom attól, hogy egy-egy drámára azt mondjam, nem jó, unalmas. Mindig szeretném megadni azt az esélyt a szerzőnek, hogy feltételezem, nem írt rossz drámát vagy butaságokat, csak előfordulhat, hogy én még nem tartok ott, hogy megértsem, ami abban fontos és érdekes lehet. Munkát kell fektetni abba, hogy egy szöveget a magunkévá tegyünk, hogy a mi kérdéseinkre leljünk benne érvényes válaszokat.

’Kortársaink, a görögök’ címmel fut a sorozat. Ezek szerint a drámák válogatásának fő szempontja az, hogy az adott mű ma is aktuális kérdéseket vet-e fel?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezek azok az antik görög drámák, amelyekről én ma azt gondolom, hogy jók, és ma is érvényes válaszokat tudnak adni nekünk. Ez természetesen egy személyes válogatás. De hangsúlyozom, hogy a drámák elemzésekor arra törekszem, ne kizárólagos értelmezést adjak. Felvetek gondolatokat, és ez akkor eredményes, ha valaki az előadás után hazamegy, leemeli a könyvet a polcról, újraolvassa a drámát, és esetleg egyetért velem, vagy talál magának saját válaszokat ugyanabban a szövegben.

Ez a színházi forma persze rengeteg játékra ad lehetőséget: egy-egy jelenetet meg lehet mutatni így is, úgy is. Az Alkésztiszben van is ilyen.

Valóban, ezek mind-mind arra világítanak rá, hogy hány rétege lehet egy szövegnek attól függően, hogy milyen a befogadó tudása, érzékenysége. Az Alkésztisz esetében kifejezetten játszunk ezzel a gondolattal, hogy mi történik egy szövegrésszel, ha máshová helyezzük a hangsúlyokat. Ami elsőre magasztosnak, meghatónak, romantikusnak tűnik, az egy másik színpadra állításban az elképesztően mocsok, hím soviniszta gondolkodás lenyomata.

DSC 1829
Fotó: Bődey János

Lukáts Andorral indult a sorozat a Sanyi és Aranka Színházban. Hogyan került a fiatal kaposvári alkotócsoporthoz, a K2-höz?

Őszintén megmondom, hogy számomra az ideális tere ennek a sorozatnak a SASz színpada és nézőtere volt.Lukáts Andor ötletes rendezései és remek színészi alakításai pedig sokat adtak hozzá ehhez. Később - különböző okokból -az útjaink szétváltak Andorral, de hamarosan a K2 Színházzal sikerült egymásra találnunk. Nagyon megtetszett nekik az ötlet, hogy csináljunk görög sorozatot. Az előadások persze az új alkotói csoporthoz idomultak. Míg a SASzban félig felolvasószínházi jelleggel, sok improvizációval kerültek színre a drámák, most szigorúan dramatizált szerkezetben, pontosan instruált színészi játékkal, alaposan kidolgozott rendezői elképzelések alapján valósulnak meg. A két rendező, Fábián Péter és Benkó Bencepersze már rendelkezett előzetes ismeretekkel a témáról, egy kurzus erejéig tanítottam is őket. Most úgy tűnik, hogy akik mindkettőt látták, jó véleménnyel vannak erről is-arról is, noha markánsan eltérő színházi élményben van részük.

Most két dráma kerül színre a maratoni estén. Az első Aiszkhülosz Perzsákja, ami Európa szerte rendkívül ritkán játszott dráma. Első olvasásra: nem csoda.

Valóban, nem véletlen. Tulajdonképpen elég eufemisztikus ez a megfogalmazás, hogy keveset játsszák; Magyarországon még soha nem került színre. Ezzel szokták riogatni azokat, akiket el akarnak ijeszteni a görög színháztól. Ez egy rendkívül unalmasnak elkönyvelt dráma, hiszen vénséges vén perzsák sírnak azon, hogy vereséget szenvedtek a görögöktől.

Ezzel el is meséltük az egész drámát.

Lényegében igen. Egy vagy inkább másfél órán keresztül lehet ezt fokozni. Elkezdődik azzal, hogy jaj, de szomorú vagyok, mert fenyegető bajt érzek közeledni – mondja a Kar mintegy 150-200 soron keresztül, majd erre valamely újonnan fellépő szereplő azt feleli: én még jobban félek, hogy baj közeleg. Ezután jön egy Hírnök, aki kijelenti: baj van, és részletesen elmeséli a szalamiszi csata perzsákra nézve végtelenül kedvezőtlen kimenetelét, mire azt felelik, hogy most már aztán nagyon-nagyon félünk, és tényleg iszonyú a baj. Érkezik egy új szereplő, aki ezt ismétli, fokozza, végül újabb Hírnök jön azzal, hogy valójában még nagyobb baj van - ez a plataiai ütközet; mire megérkezik a perzsa király, aki botor módon az egész perzsa ifjúságot elvitte a görögök elleni harcba, és a vesztükbe vezette őket, ezzel a perzsa birodalom összeomlását okozva.

Nem sikerült eloszlatni a kételyeimet azzal kapcsolatban, hogy ez mitől érdekes és milyen aktuális kérdéseinkre adhat választ.

Először is az érzelmek skálája. Ez a dráma egészen pontosan megmutatja, hogy miként lehet fokozni egy-egy érzelmet, jelen esetben a várakozást a fenyegető vész biztos tudatban. A másik része pedig, ami szerintem ma is komoly kérdéseket vethet fel, hogy milyen felelőssége van a hatalmat gyakorlónak népével szemben. Mit jelent egyeduralkodónak lenni? Ez vajon mindenre felhatalmazást ad-e, akár egy egész ország elpusztítására is, csak azért, mert az ő fejében van egy vízió arról, hogy milyennek kellene lennie ennek a birodalomnak? Ne felejtsük el, hogy a drámát Athénben játsszák, i.e. 472-ben, miközben a történet a gyászoló perzsa udvarban játszódik. Tehát a győztesek oldaláról vizsgálja, hogy mit okozhat, ha valaki - elvakultan bízva saját küldetéstudatában - mindent kockára tesz. Milyen az a közösség, amely erre lehetőséget ad egyetlenegy embernek?

DSC 1787
Fotó: Bődey János

Az Alkésztisz egy közismertebb történet. Bemutatni, játszani is könnyebb?

Az biztos, hogy közvetlenebb, hatásosabb. Érezhetően direktebbek a visszajelzések. Nyilván a jelenetek élénksége is másképpen hat a közönségre, de végeredményében azt gondolom, hogy a Perzsák legalább annyira fontos és hatásos beavatás, mint az Alkésztisz. Ez utóbbi sokkal inkább a hétköznapi értelemben vett erkölcsi értékekről szól; az egy családon belül helyesnek tartott vagy elutasítandó morális magatartásról beszél Euripidész. Tehát itt átlépünk a nagy közösségi kérdésekről a család szintjére, amelyek természetesen semmivel sem kevésbé fontosak, mint az egyetemes kérdések. Az Alkésztiszt rendre be is mutatják, Ascher Tamás kétszer is színre vitte: először főiskolásként, majd Boglárlellén, a kápolnánál. Számomra az egyik legemlékezetesebb előadás Bocsárdi László rendezése volt csaknem húsz évvel ezelőtt. Az a sepsiszentgyörgyi előadás maga volt a megtestesült líra, és a komédiai elemekkel tűzdelt tragédia.

A játékban is törekedtek valamiféle aktualizálásra?

Egyáltalán nem, és őszintén remélem, hogy sem a játékban sem az én kommentárjaimban nincsenek direkt aktualizáló megjegyzések.

Mondjuk a magyarról magyarra „fordító”, egy-egy jelenetet összegző kommentárok sokat segítenek az értelmezésben.

Örülök, ha így van, hiszen ez a cél. De én valójában csak módszert, kulcsot szeretnék adni a drámaolvasáshoz, hogy miként nyúljunk egy antik szöveghez, amikor otthoni magányunkban leemeljük a polcról. Itt a rendezői koncepció, a színészi játék, valamint a szóbeli kommentárok, elemzések is segítik a befogadást.

Mit tapasztalnak, hogyan fogadja a közönség? Amikor én láttam, hangos kacajok, olykor-olykor megjegyzések, vagy kérdések kísérték az előadást.

Remélem, hogy nem elbizakodottság azt mondani, hogy a közönség szereti az előadásokat. Öreg pedagógus vagyok, általában érzem, hogy a közönség érti-e, amit csinálunk, velünk tart-e ebben.

DSC 1814
Fotó: Bődey János

A befogadó színháznál is törekedni kell arra, hogy koherens színházi élményt nyújtson?

Feltétlenül! Azt gondolom, hogy egy ilyen este akkor sikerül jól, ha utána a néző azt érzi, hogy színházi élménnyel és teljes értelmezéssel gazdagodott.

k2 budapest jazz club karsai györgy fábián péter benkó bence kék szoba hall

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 22. 12:07, Cassiope

Romkocsma a Nemzetiben

Édesapja verseiből állított össze önálló estet, a Nemzeti Színház fiatal színésze, Farkas Dénes. Nem meglepő, hogy az est témájának középpontjában egy fiatalember útkeresése áll, aki önmagával, szerelmeivel, származásával vívódik. Nincs kétség afelől, hogy Farkas Dénes nagy lépést tett önálló estjével; szakmailag megmutatta, hogy sokrétű tehetség, érdemes a közeljövőben odafigyelni rá. 

FarkasDenes eori-9642
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Osztojkán Béla költő és újságíró; a cigány irodalom kiemelkedő alakja. Regényeiben, elbeszéléseiben, és verseiben meseszerű és realista elemek keverednek, melyek esszenciájából rajzolódik ki roma sorstörténet, igazságkeresés, halál és újjászületés. A Hazát és szerelmet keresek című est alatt két verseskötetének (Halak a fekete citerában, és a Hóesés hűségben) költeményei hangzanak el a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában.

Farkas Dénes megőrizve apja költészetének már-már mitikus világát, a mai fiatalok számára mitikus világot jelentő romkocsmát választott helyszínül, amelynek minden részlete aprólékosan kidolgozott. Középen hatalmas diófa, mely Osztojkán munkásságának visszatérő szimbóluma, és egyben emlékezteti a fiút gyökereire. A diók, termések hevernek összeszedve a pulton, és más zugokban elhelyezve, nem feltűnően, szépen belesimulva a díszlet többi elemébe. A Holjencsik Anna Vita díszletének nagyszerűsége pont abban rejlik, hogy pontosan lemásolta a romkocsmák berendezési stílusát; tökéletesen visszaadja azt a feelinget, amelyet egy fiatal érez, amikor belép egy hasonló helyre a Kazinczy utcában, vagy a Gozsduban. Farkas nem titkoltan vonzódik ehhez a világhoz, a díszlethez ugyanis egy vetítőfüggöny társul, ahol a verseket olykor kisfilmek kísérik. A legelején vidéki képek, rendszerváltás korabeli felvételek, majd családi karácsony. Aztán a Nemzeti felülnézetből, valamint ismert helyek a budapesti éjszakából. Találkozások ismerősökkel és ismeretlenekkel, összenevetések, létezés ebben a furcsa világban, amelyet csak az a fiatal érthet, aki sokat időzött már ezeken a bizonyos helyeken. („Még a nagy kószálások idejéből hoztam / magammal ezt a szertelen tekeregnivágyást.”) 

Akár munkával vagy munka nélkül, boldogan, vagy boldogtalanul – sokak számára meghatározó világ a pesti szórakozóhelyek kavalkádja. Kicsit VAN utánérzésünk támad (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan - Reisz Gábor filmje - szerk.), várjuk Áront, helyette Dénes jön, elgondolkodunk, milyen lenne, ha találkoznának, tudnának miről beszélgetni, az biztos. Sarlós Dávid szkeccsfilmjei igényesen dokumentált felvételek, jól működnek a versekkel együtt, és dramaturgiailag is a megfelelő helyekre illeszkednek. Szentandrássy István erőteljes festményei kiragadnak minket a 21. századból, a pesti valóságból misztériumszerű alakok világába vezet át.         

FarkasDenes eori-9649
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Egy romkocsmába érkezünk tehát, melyet Farkas Dénes nyit és zár, valószínűleg üzemeltet. Rezignáltan indít, majd egyre pulzálóbbá válik a tempója. Különféle hölgyek, szerelmek történetei elevenednek meg, hatalmas lángon égőek, erotikával fűtöttek: „s nem fölülről, nem oldal irányból / nem is hátsó figyelésből – előlről / és alulról láthattam meztelen / szeméremdombját. / Tánc közben néha meg-megnyílt / e féltenyérnyi szerkezet, / haljon meg minden férfi lélek, / ha lát ennél szebbet.” És Farkas megnyerő sármjával elképzelt hölgyvendégei közül (Zsuzsákat, Magdikat, Beátákat…) mindenkit elcsábít. A versek muzikális hangzása dalokért kiált. A zene remek, Farkas hangja nem hagy kivetnivalót maga után, a népi motívumoktól eljutunk a rapig is.

A szerelem szenvedélyén túl az identitáskeresés az este másik csapásiránya. A bolyongások, az otthon keresése, származásának teljes mértékű elfogadása. Ezt érzékelteti az átöltözés, a trendi bőrdzseki és pulcsi levetése, amely alatt ott lapul egy tradicionális cigány öltözék.

Az apa-fiú viszony is helyet kap, bár Osztojkán lírájára nem volt jellemző, ezért Farkas egy Oroszlánkirály részlettel idézi fel sokunk gyerekkorának meghatározó rajzfilmélményét:
„Simba, most elmondom neked, amit az apámtól hallottam. Nézz a csillagokra! A múlt idők nagy királyai a csillagok szemével néznek le ránk. […] Ha majd nagyon egyedül érzed magad, emlékezz rá, a nagy királyok odafentről figyelnek téged. És köztük leszek én is.”

Az est játékosságába, lendületességébe belefér egy Disney-idézet, sem a zene, sem a vetítések nem vonják el a figyelmet a versekről. Pedig vannak köztük hosszúak, nagyon hosszúak, és egészen rövidek is. Farkas Dénes nem is verset mond, beszél, természetesen, közvetlenül, így nem érezzük versmondásnak, inkább monológnak, önvallomásnak. A Herceg Ady Endrével és báró József Attilával egyes részletei mintha tényleg róla szólnának, megannyi gyötrődés, kétség, mégis bizakodás egy jobb, elfogadóbb világ felé.

A tartalmas egy óra után nincs kétség afelől, hogy Farkas Dénes nagy lépést tett önálló estjével, szakmailag megmutatta, hogy sokrétű tehetség, érdemes a közeljövőben odafigyelni rá, bőven szolgálhat még meglepetésekkel. 

nemzeti színház osztojkán béla farkas dénes hazát és szerelmet keresek

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 09. 09:54, Cassiope

A béke Oroszország kezében van

Hosszú idő után újra színészként láthatjuk Balázs Zoltánt, a Maladype Színház vezetőjét és rendezőjét. Megérte ennyit várni, mert Viktor Kravcsenko bőrébe bújva szenvedélyesen mutatja be Oroszország egyik legzordabb fél évszázadát. 

viktor5 sz

 

Elképzelhetetlenül tömény anyagot választott magának Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, amikor úgy döntött, Viktor Kravcsenko több mint 800 oldalas könyvéből állít össze „egyszemélyes kiáltványt”. Valóban, az est nem monodráma, mert az teátrálisabb, külsőségeiben pedig megtartja a színházi formát. De nem is felolvasószínház, amelynek elsőre tűnik, az asztal, a szék, és a szövegkönyv jelenléte miatt. Valami más, sokkal személyesebb, sokkal intimebb. Az alkotó Kravcsenkóhoz iránti lelkesedése ismert, hiszen a könyv is a Maladype gondozásában jelent meg novemberben.

Az Én a szabadságot választottam című önéletrajzban minden benne van, amit Kravcsenko átélt a szovjet totális terror alatt, végigköveti, elmeséli útját az éhezéstől a vagyonosság tetőfokáig, részletesen bemutatja a besúgó rendszer kiépülését, egy bénult társadalmat, ahol mindenki fél a kinyilatkoztatástól. Az anyag kellően érdekes, és izgalmas, de nem ártott volna egy dramaturg az átdolgozáshoz. Egy könyv nyelvezete ugyanis teljesen más, mint egy színpadi szövegé. Záporoznak ránk a megjegyezhetetlen, kimondhatatlan városnevek, rövidítések, kacifántos mondatok, miközben pörögnek az események, és Balázs Zoltán ehhez mérten irgalmatlan tempót diktál. Bedob minket a mélyvízbe, de velünk együtt saját magát is. Színészi habitusában mindig ez a lenyűgöző: nemcsak a nézői határait feszegeti, hanem a sajátjait is. Valaki bírja, és nem nyeli magával a szövegáradat – valaki kevésbé fogékony, ha rögtön a mélyvízben találja magát.

A hirtelen tempó azonban csak elsőre riasztó. A szöveg nagyon sűrű és tömény, de a színészi játékosság kiegyenlíti a mérleg nyelvét. Balázs Zoli egyszerre Balázs Zoli és Viktor Kravcsenko. A teljesen leszűkített színházteremben egészen közel ülünk hozzá, ő végig ül, és vehemensen gesztikulál, gyorsan beszél, kérdéseket intéz hozzánk, folyamatosan kontaktban van a nézőkkel. Sokszor megszakítja a szöveget, és rákérdez, érthető-e, tudjuk-e követni, vagy foglalja-e össze röviden, ha már tényleg tele lett a fejünk a sok információtól. És lassan, de biztos csapásokkal tanulunk vele úszni, még ha nem is minden város nevet jegyzünk meg, de a szintén bonyolult személyneveket már igen, és egyre jobban rááll az agyunk. Egyáltalán nem esik ki a szerepéből, végig Kravcsenkóként létezik, aki mögül szemvillanásokra kikacsint Balázs Zoli. Mindenesetre ez a kettősség ritka a magyar színházakban, amikor a színész ennyire azonosul az általa alakított szereppel. Itt szinte alakítani is alig lehet, annyira pici a közeg, mint egy kamera közelije: egyből kivet magából bármit, ami hamis. Minden megjátszott gesztust, vagy mimikát. Balázs Zoltán azért zseniális, mert mindenféle manír nélkül, „nem színészből nyomja”. Spontán reagál a külvilágra, nincs előre eltervezett, kiokoskodott koncepció. Egyszerűen, a maga természetességével van, létezik, miközben végigvezet Kravcsenko élményein, megjárja a mennyet, és a poklot. Hazaszerető kamasz, majd a rendszert építő lelkes és sikeres pártember, magánélete emiatt ellehetetlenül. A Szovjetunió különböző társadalmi rétegei elevenednek meg előttünk, egy rendszer, amelyben még Sztálin is fél, valamint a háború borzalmai, a vallatások, kihallgatások, koncepciós perek. Kémkedni küldik az Egyesült Államokba, de inkább a szabadságot választja. Az országba, népébe vetett hite végképp megrendül, és elhagyja hazáját.

Az első rész ennek ellenére nem letargikus és szomorú, bekerül egy-két szerelmi történet is. A második rész viszont rövidebb, de tragikusabb hangvételű. Balázs Zoltán elcsukló hanggal, és könnybelábadó szemmel vesz búcsút hazájától. Záró sorait a nézőkkel együtt ismétli: „Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg a tartós béke a földön.”

Ennél ütősebb zárást aligha lehetett volna kitalálni.

balázs zoltán maladype színház viktor kravcsenko én a szabadságot választottam

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 07. 12:10, madainyer

Illés Gabriella: Kinőtte gyermekbetegségeit A Játékkészítő

Átalakítva, átgondolva, átrendezve mutatja be ismét zenés akciómeséjét a Tulipántündér Produkció. A Játékkészítőért tavaly nem lelkesedtünk, a producer, Illés Gabriella azt ígéri, idén ez is másként lesz.

Nem kertelek, A Játékkészítő tavaly karácsonykor nem tartozott a kedvenceim közé. Most egy felújított, átalakított, átdolgozott, sőt újra rendezett előadással tér vissza. Éreztétek, hogy lenne rajta javítanivaló?

A tavalyi előadások nagyon sikeresek voltak. Tizenkét teltházunk volt a Tüskecsarnokban, összesen 45 ezer néző látta a produkciót. Amikor belevágtunk, az volt a tervünk, hogy hozzunk létre 100 százalékban magyar produkciót, amely családoknak kínál színvonalas szórakozást. Ebből a szempontból mindenképpen elégedettek lehetünk. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett, farsangkor gyerekek a mese valamelyik szereplőjének öltöztek, sokan jelezték, hogy megnéznék az előadást, ha ismét színpadra kerülne. Ezért úgy döntöttünk, hogy újra lesz A Játékkészítő, de mindenképpen újat akartunk nyújtani azoknak a nézőknek is, akik már látták tavaly, egyben lehetőségünk nyílik arra, hogy az előadás általunk is ismert hibáit, gyerekbetegségeit kijavítsuk. Egy látványosabb, forgószínpadot és úgy nevezett 3D mappinget is használó produkciót készítünk elő, azaz térbeli felületre fogunk vetíteni 3D-s képeket. Ez egyedülálló Magyarországon. Nagyobb lesz a tánckar, a koreográfiát Juronics Tamás készíti, az előadásnak pedig új a rendezője, Böhm György, aki rendezőként jegyzi az Operettszínház A szépség és a szörnyeteg című előadását is, amely már fél Európát meghódította. Új dalok is érkeznek a mára slágerré vált régiek mellett. És új mesehősök illetve színészek is lesznek a darabban. Alföldit Stohl váltja a címszerepben, de új szereplőként csatlakoztak a Vastag testvérek vagy Kamarás Iván is.

illesgabifoto

Mi volt az oka az első szériával kapcsolatos „gyermekbetegségeknek”?

Én a televíziózásból jövök (A Megasztár és A Nagy Duett producere volt – Ványa bácsi), sok mindent meg kellett tanulnom ezzel a műfajjal kapcsolatban, amit eleinte még nem láttam át, ezért nem tudtam maximálisan kontroll alatt tartani a folyamatokat. Meg kellett tanulnunk, hogy ne csak emberekben, hanem jól együtt dolgozó csapatban gondolkodjak. Böhm Györggyel és a vizuális rendező Radnai Márkkal olyan csapat érkezik, amely a színház világában nagyon is otthonosan mozognak, Bordos László Zsolt, pedig nemzetközi elismertségnek örvend a 3D vetítéstechnika területén, legutóbb Madridban és Los Angelesben dolgozott.

Én tavaly egy félkész előadást láttam a sajtóbemutatón. Mostanra elkészül?

A nyilvános főpróba kétségtelenül sokat ártott A Játékkészítő megítélésének, mert valóban nem állt még össze, azt tekintettük sikernek, hogy lement egyben. Ezt sajnos nem láttuk időben. Ha lett volna választási lehetőség nem engedtem volna be közönséget arra az előadásra,  de szerencsére a fizető közönségnek az azt követő próbák után már sokkal jobb élményt tudtunk nyújtani. 80-85 százalékban pozitív visszajelzéseket kaptunk, a gyermekes családoknak jó kikapcsolódás volt. Mindenre oda kellett figyelni, hiszen az élményhez az is hozzátartozik, hogy jó legyen a kampány, gördülékeny az értékesítés, legyen parkolóhely, ne kelljen túl sok időt tölteni a ruhatár előtt sorban állva. 45 ezer nézőtől 20-30 panasz érkezett. Azt hiszem, ez vállalható. Mindenkinek kezeltük a problémáját, volt, akinek a jegye árát is visszafizettük.

Kezdő színházi produkcióként miért nem egy jól bevált nemzetközi siker jogait vettétek meg?

Tévésként is a saját fejlesztésű formátumokkal szerettem legjobban dolgozni. Olyan produkciót szerettünk volna létrehozni, amiben van kultúra, lélek, és legyenek benne élmények a közös szocializációnknak. Azaz saját kulturális emlékeket, hangulatokat. Kétségtelen, hogy ehhez sokkal több munka kell, mintha átvennénk egy bevált előadást. A Játékkészítőt 2012-ben kezdtük előkészíteni és tavaly karácsonykor mutattuk be. Most is azt gondolom, hogy bő két évre mindenképp szükség van egy ilyen produkció bemutatásához.

Mi a következő terv?

Dolgozunk azon, hogy forgatókönyvvé alakítsuk A Játékkészítő történetét és megpróbálunk vele pályázni a Filmalaphoz. Az eddigi nézőszám meggyőző lehet. Rövidesen elkezdjük egy újabb nagy produkció előkészítését. Közben kiállítások szervezésén is dolgozunk, itt azonban eleinte „formátumvásárlásban” gondolkodunk. A „Gateway to Space” című űrkiállításunk január közepén indul a Millenárison, de fejlesztünk egy innovatív, a digitális technológiákra alapló sportos témájú saját kiállítást is.

illés gabriella a játékkészítő

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 05. 08:23, madainyer

Megoldották a Maria nevű gondot

Sáfár Mónika zárdafőnökasszonyként egyértelművé teszi, ki az úr a házban: számos jó alakítással és egy igencsak klasszikus rendezéssel tért vissza Budapestre A muzsika hangja. A Magyar Színházban a múlt kísért, de az estét ez sem tudja elrontani.

unnamed
Fotó: Zsigmond László / Pesti Magyar Színház

Miközben évtizedes szériáit ünnepli rendre a Madách és a Vígszínház, csendben a Magyar Színház is letolt egy jó húsz évet a My Fair Ladyből, a szereposztás sokat alakult, de az előadás jó maradt. Mostanra azonban feltámadt a változás szele, Higgins professzor bútorait talán már fel is szeletelték, a színpadra pedig újabb musicalklasszikus érkezett: A muzsika hangja.

Rodgers és Hammerstein művét a belőle készült film tette világhírűvé Julie Andrews-zal a főszerepben, de magyar színpadokon is megfordult már, a kilencvenes évek elején az Operettszínházban bemutatott előadást hosszú évekig nem lehetett levenni a repertoárról. Az Anschluss idején játszódó történet szeretetről, szerelemről és tisztességről szól. A darab tele van hálás szerepekkel, slágerekkel, a darabban ábrázolt nácizmus erősödve fújtató lehelete pedig kiemeli A muzsika hangját a pusztán kellemes szórakozásra alkalmas alkotások közül.

unnamed1
Fotó: Zsigmond László / Pesti Magyar Színház

A Magyar Színház választása tehát indokolt, a budapesti színházi életbe viszonylag hosszú kihagyás után tér vissza a musical, azonban a régóta felújításért kiáltó Pesti Magyar Színház színpadán is megállt kissé az idő. A színpadtechnika, a változások lebonyolítása, a koreográfia (Bartha László), a díszlet (Szabolcs János) jó húsz évvel ezelőtti időket idéz; ezen a modernitást képviselő vetítéstechnika sem változtat sokat, az alpesi táj vizuális közhelyei inkább csak eklektikusabbá teszik az összhatást. Ennek ellenére Eperjes Károly élvezhető, szerethető előadást rendezett, nem tett hozzá sokat a musicalklasszikushoz, de nem is vett el belőle.

A kolostori életből kilógó, világi sorsra termett Maria szerepében Mahó Andrea energiával és frissességgel teli alakítást nyújt. Mahót elárasztja a zenés színház világa a legjobb musicalszerepekkel, a biológia pedig segítségére van abban, hogy még jó ideig hitelesen hozza a bájos naivákat. Hangi adottságai, profizmusa pedig magabiztosságot kölcsönöznek neki a színpadon. Mariaként a habókos apácából az erős, férje mellett a legnehezebb időben is bátorsággal kitartó asszonnyá érés folyamatát is bemutathatja. Csengeri Attila Von Trapp kapitánnyá érésében saját fiatalságunkat siratjuk, de ez semmit sem von le alakításából. Az elegáns, megkeményedett szívű, de tisztességes férfiből Maria hatására érző, szerető férfivá válást a cselekmény gyorsaság ellenére is hitelesen ábrázolja, az ország egyik legjobb musicalszínészeként sem énekben, sem játékban nem lehet megfogni most sem. A zárdafőnökasszony közepes nagyságú, mégis meghatározó szerepében Sáfár Mónika hódít. A díva szerepek után mostanság erős karakterekben bizonyító színésznő valósággal ellopja a showt, akkorát énekel, hogy beleremegnek a falak, szinte még a premierre érkezett Áder Jánost is leénekli az erkélyről. Sáfár a karakter bölcsességét humorral és életerővel tölti meg, és a maga szerénytelen eszközeivel egyértelművé teszi, hogy amikor ő van a színpadon, nem lehet másra figyelni.

unnamed4
Fotó: Zsigmond László / Pesti Magyar Színház

Elsa Schraeder bárónő szerepében Fonyó Barbara bizonyítja, hogy a klasszikus naivaszerepeken túl is nyílik előtte tér. Eperjes rendezésében a karaktere korántsem annyira ellenszenves, mint más előadásokban, inkább csak látványosan nem illik Von Trapp mellé. Rancsó Dezső korrektül hozza az ügyeskedő és megalkuvó, barátját azonban el nem áruló Max Detweilert, nincs gond az epizodistákkal sem. A gyerekszereplők pont annyira jók, mint általában, a magyar zenés színpadokon, szóval közepesen. Jól éneklő, jól táncoló, jól játszó és aranyos gyerekeket nyilván nehéz találni, pláne hetet, különböző korosztályokból. Itt sem sikerült a feladat maradéktalanul, de akadnak találatok.

A muzsika hangja hosszú szériára számíthat, kár, hogy külsőleg már most is úgy néz ki, mintha már húsz éve műsoron lenne.

eperjes sáfár mónika magyar színház mahó andrea csengeri attila fonyó barbara rancsó dezső

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 04. 10:05, iolé

Száműzik a vénembert Újpalotáról

Lackfi János tanmeséje nagyobbaknak ajánlott, ők viszont nagyon fogják élvezni.

DSC 8552
Fotó: Aranytíz

Az öregek haszontalanok, leeszik magukat és az abroszt, kiborítják az ételt, fülsüketítően horkolnak, és egyébként is teljesen fölöslegesek – így gondolja ezt a darabban csak asszonynak és férjnek nevezett lakótelepi pár, s ezt nem is rejti véka alá. A gyerek előtt is megalázó helyzetbe hozzák a nagyapát, akitől láthatóan rövid úton szabadulnának. Kegyetlen és sarkos szituáció egy tanmeséhez, mégis egészen pontosan szemlélteti a társadalmi anomáliákat.

Lackfi János egy népmeséből merítette az ihletet Az öreg pokróc című drámájához, és ez elég erősen meghatározza az előadás közegét. Őze Áron lendületes, igazán jó előadást rendezett az Aranytízben, amelynek azonban alapvető hibája, hogy az érezhetően vidéki – ha úgy tetszik: falusi – környezetből áthelyezte a darabot Újpalotára. Ezzel viszont a darab jól megírt, koherens világa sérül, és ez helyenként zavaró. Egy zárt, kisközösségben képzelhető el ez a fajta élet, ahol az öreg, korábban földművesként dolgozó fejkendős öregasszonyok a kerítés körül őgyelegnek, hogy jól hallják (lássák) a szokásos esti perpatvart, a kihajított nagypapa pedig két faluval odébb, egy padon talál szállást. Lehet ez a közösség a néhány évtizeddel ezelőtti Újpalota. Mégis a minden esti puliszka, a piac, s a „mindenki mindenkiről mindent tud” -típusú szokásos esti leskelődés nekem a falusi mindennapokat juttatja eszembe. Ez persze szubjektív, és ettől még remekül működik az előadás.

DSC 8765
Fotó: Aranytíz

A családtagok egészen tipikus figurák: a zsörtölődő, zsugori férj, aki a kosztpénzt is olyan szűken méri, hogy minden nap csak hús nélküli puliszkára futja; a férfi önkényét csendesen tűrő, olykor manipuláló asszony; a kisgyerek, akinek csak az a feladata otthon, hogy ne húzza ki a gyufát, és az öreg, aki csendesen, beletörődve viseli, hogy megtűrtként bánnak vele. Mindannyian nehezen viselik a mindennapos puliszkát, szűkölködést, és az asszony (Kovács Vanda) egyszer csak tudni véli, hogy mindennek oka a nagypapa. S az ő fejében fogan meg az ördögi ötlet, hogy a férj apjának adjanak két pokrócot, és tegyék utcára. A férjre (Sipos Imre) pedig könnyű hatni, hiszen – rövid tipródás után – kapva kap azon, hogy némi pénzt lehetne spórolni az öreg kirakásával. 

Az asszony meg is veszi a pokrócot, ám a kegyetlen kiutasítást sem ő, sem férje nem meri vállalni, így a gyerekre bízzák némi szilvalekvár fejében. A gyerek pedig habozás nélkül eleget tesz a felszólításnak, majd kiderül: spórolásként az egyik pokrócot megtartotta, hiszen valamivel neki is útra kell majd bocsátania a szüleit, ha ugyanígy megöregszenek. És ekkor jön a szülők számára a felismerés: rettenetes viselkedésük a gyereknek mintául szolgált, és ők sem számíthatnak jobbra. Az előadás azonban nem igazi tanmese, mert itt őszinte megbánásnak kellene következnie. Ehelyett megkeresik a padon szendergő nagypapát (akitől az arra járó rendőrök csak annyit kértek, hogy menjen át más körzetébe meghalni), hazahozzák, majd hússal főzött puliszkával etetik, és bármilyen nehezükre esik, igyekeznek türelemmel viselni az öreg sutaságát. A zsugori engedékenyebb lesz (kerül hús is az asztalra), s már a gyerekre sem szólnak olyan gyakran, hogy ne húzza ki a gyufát. Azonban mindez a jóság és családi összhang láthatóan keserves erőfeszítésükbe kerül, így a tényleges happy end elmarad.

Őze Áron kitűnő érzékkel vegyítette a humoros és elszomorító elemeket, még az egyébként is remekül megírt darabban is talált lehetőséget rögtönzött szójátékokra, és noha mindvégig érezzük a helyzet komorságát, kegyetlenségét, végignevetjük az előadást. A színészek tehetségesen helyt állnak: 

DSC 8582v
Fotó: Aranytíz

Kovács Vanda egyszerű, alárendelt asszony, akinek legfőbb feladata a háztartás s a gyerek körüli teendők, és férje zsarnokságát olykor a gyerek egzecíroztatásával próbálja feledni. Sipos Imre kellőképpen szűk látókörű, olykor ostoba, zsugori férj, a sóhersághoz és a gyerek trenírozásához állandósított gegek jól működnek. Lovas Emília a gyerek szerepében is tökéletes, noha itt bábot mozgat (Török Ágnes és Szívos Károly szép, kifejező alkotása), és pokrócárusként is. Cs. Németh Lajosnak kevés szerep jut nagypapaként, de pontosan olyan, amilyennek elképzelünk egy szerethető, de már koránál fogva olykor suta öreget. Széplaky Géza és Károlyi Kriszián lubickol az unatkozó-leskelődő öregasszonyok szerepében, az én emeletes házban lakó hatévesem felismerni vélte bennük a földszinti nénit. S korrektül helytállnak a rövid rendőri szerepben is.

Az előadást az egész család élvezni fogja, bár a kisebbeknek (6 éves kortól ajánlják) nem fog ártani utána egy kis beszélgetés a témáról.

aranytíz kovács vanda sipos imre őze áron gyerekelőadás

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 03. 13:43, madainyer

Magunkra haragít A harag napja

A politika csak tünete saját embertelenné vált világunknak – vág hasba ismét Schilling Árpád. A harag napja a Trafóban az évad fontos előadása.

HaragNapja ©NagyGergo 019
Fotó: Nagy Gergő

Aktuálpolitizáló előadásként indul a Krétakör új darabja, A harag napja. Mozgalmat alapító ápolónők követelik a megafonban az elmaradt túlórapénzek kifizetését. A Krétakör Sándor Máriáit azonban gyorsan leszereli az álszent politika, a miniszteri kitüntetés után a bátor kiállást tévés szerepléssé silányítja. Míg az egyik perchős továbblép, a másiknak az állásába kerül a mozgalmárság. Innen indul valójában a kisember hétköznapi tragédiája. A Sárosdi Lilla által alakított munkanélkülivé lett nővér, aki elhagyott asszonyként  él idős édesanyjával (Meszléry Judit) és a kilátástalanságból kitörni vágyó lányával (Kovács Kata Milla).

A harag napja jelenünk nyomorúságos éveit ábrázolja, de nem menti fel a nézőt azzal, hogy nincs mit tenni, mert a rendszer szar. Inkább megmutatja, hogy a szar rendszerben szarok vagyunk mi is, hiszen a darabban a kiszolgáltatott hősnő minden elkeseredett küzdelmét egy jobb életért, embertársai, kollégái, ismerősei, rokonai és szolidaritás fogalmát hírből sem ismerő ismeretlenek ítélik bukásra. A segítségért nyúló kézbe harapnak bele, adnak morális leckét az immorálisak miközben a más nyomorán is nyerészkednek. A harag napjában ember embernek farkasa, hiszen Schilling arról beszél nekünk, hogy a hatalom bábjai vagyunk mind, akik frusztrációinkat egymáson vezetjük le, és a szemünk előtt történnek meg azok a tragédiák, amelyekre oda sem figyelünk. A harag napjának hősnője minden körülmények között túlélni akar, de minden terhet egyedül kell viselnie, valódi segítség nem jön, a terhek sokasodnak, az időzített bomba pedig robban.

HaragNapja ©NagyGergo 021
Fotó: Nagy Gergő

A Zabezsinszkij Éva, Schilling Árpád és a szereplők által írt darabból a Krétakörre jellemző intenzív, zsigeri színházat, fájdalmasan, de jól befogadható produkciót varázsol a rendező. Sárosdi Lilla testi és lelki lemeztelenedésével a megalázottságot, az anyagi, az érzelmi és a szexuális kiszolgáltatottságot éli és élteti át. Megrázóan szép, áldozatokkal teli alakítás. Remekel a saját kiszolgáltatottságában is lekezelő anya, nagymama szerepében Meszléry Judit. Mechanikusan tejfölt kanalazó képe retinánkba égett. Kovács Kata Milla, a lány szerepében egy másik kitörés kudarcát mutatja meg. Láng Annamária és Rába Roland egyik szerepből a másikba ugorva keserítik meg a főhős életét. Abszurd figuráik teszik tragikomédiává A harag napját.

Az előadás számos erős képet, kiválóan felépített jelenetet mutat, a darab dialógusai különlegesen erős szövegek. A szándékosan banális mellékszereplők mondatainak banalitása szórakoztató, mégis fájdalmas. A Keszei Borbála által tervezett színpadi tér közepén az otthon melegét, biztonságát jelentő kanapé áll, ám a bútor rövid idő alatt a megaláztatások, a talajvesztés helyszínévé válik. A színpad két hátsó végében ruhafogasok mögött öltöznek figurákból figurákba Láng és Rába. Szinte mindenki a színpadon marad a darab végéig, csak a lány hagyja el a teret. A kitörés neki is csak a fantáziájában sikerülhet, az is túl nagy áron. De visszatér: a kilátástalanság nem múlik el magától az újabb generáció számára sem.

HaragNapja ©NagyGergo 038
Fotó: Nagy Gergő

A harag napja az évad fontos előadása, ne próbáljuk megúszni a szembenézést!

krétakör láng annamária rába roland schilling árpád sárosdi lilla keszei borbála meszléry judit kovács kata milla

Hír Interjú Kritika Riport

2015. december 01. 16:14, madainyer

„A szerelemnek nincsen neme”

Folyamatos izgalom, váratlan csavarok, emlékezetes alakítások és egy jó szelet mascarpónés sajttorta. Rejtélyes viszonyok a Rózsavölgyi Szalonban.

EDV 6151
Fotó: Éder Vera / Rózsavölgyi Szalon

Két férfi ül, áll, fut, beszélget, kiabál, gyűlöl és szeret. A Rózsavölgyi Szalon kávéházi, mégis intim terében figyeljük Hirtling István és Lábodi Ádám impulzív játékát. Ritka színházi csemege van műsoron, Eric-Emmanuel Schmitt, a francia-belga drámaíró különleges hangulatú társalgási drámája, a Rejtélyes viszonyok. Tizenöt éve Huszti Pétert és Rátóti Zoltánt bámultuk síri csendben, most ismét hallgatunk, megállnak a süteményes villák a levegőben. Erik Larsen, újságíró (Lábodi Ádám) interjút készíteni érkezik a norvég szigetre, ahol a visszavonultan élő Nobel-díjas író, Abel Znorko fogadja. A két férfi párbaja azonnal elkezdődik, a nagyképű, az érzelmeket látszólag csak saját könyvéből ismerő írófejedelem, és a kisvárosi hírlapíró viadalából csak az utóbbi jöhetne ki vesztesen, ám a történet ennél sokkal komplikáltabb, illetve rejtélyesebb.

EDV 6262
Fotó: Éder Vera / Rózsavölgyi Szalon

Nehéz spoilerezés nélkül írni erről a fordulatos és magával ragadó, pontos hatásmechanizmus szerint működő darabról, mindenesetre bár két férfi beszélgetésének vagyunk tanúi, a Rejtélyes viszonyok középpontjában a nő áll, a szerelem, a szenvedély, a pusztító és az építő érzelmi vihar, amely örökre megváltoztatta és összefonta a két férfi sorsát. Kolos István rendezésében a két színész sokszínű, sokarcú alakításokkal teszi igazi színházi élménnyé az estét. A megszállottan szelíd Larsen és a legőszintébb érzéseit titokban megélő Znorko viszonyrendszere többször is új értelmet nyer, a két elsőre ismeretlennek tűnő ismerős kapcsolata egyre meglepőbb irányokat vesz.

Alain Delon egykori színházi szerepében a sármosan öregedő Hirtling István kitűnően mutatja be, hogy a dölyfös írófejedelem élete hogyan áll visszamenőleg is a feje tetejére szűk másfél óra leforgása alatt. Lábodi Ádám, akinek a tekintetében is ott ül a szent megszállottság, amikor a titkokat hozó Larsen bőrébe bújik, egyenrangú partnere a játékban.

Schmitt dramaturgiai pontossággal szerkesztett szövege a Rózsavölgyi Színpadán nem hagyja lankadni a figyelmet. A Rejtélyes viszonyokat nem magas kultúra, de a nézővel való eszes játék magasiskoláját mutatja be.

EDV 6388
Fotó: Éder Vera / Rózsavölgyi Szalon

Egy rövid, de tartalmas este után feltöltődve fizetjük ki a mascarponés tortát. A Rózsavölgyi emeletén nem csak a gyomor jár jól.

lábodi ádám hirtling istván rózsavölgyi szalon kolos istván rejtélyes viszonyok eric-emmanuel schmitt

Hír Interjú Kritika Riport

2015. november 30. 10:20, madainyer

Putyin egy török szultán

Aktuálpolitikai utalásokban gazdag, de napi nyomorunkon túlmutatóan szomorú, mégis nagyon szórakoztató előadás a Fácántánc. Pintér Béláék ismét elemükben.

20151024 PinterBela Facantanc 01
Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

A hatalom pszichológiája Pintér Béla színházában visszatérő motívum, a családon belüli despoták (A sütemények királynője, A démon gyermekei), a vallási vezérek (A sehova kapuja) mellett a Titkaink óta a politikai hatalom természetrajzával foglalkozik alaposan és egyre közelebbről az alkotó. A Fácántánccal bár a régmúltba nyúl és a török uralom végére helyezi a cselekményt, nagyon is a jelenről beszél hozzánk. 2015 Magyarországáról, a nyugati értékekkel takarózó, de gondolkodásban kelet felé kacsingató, a tekintélyelvűségben biztonságot kereső Magyarországról, a két lehetőség közül mindig a rosszabbat választó, mégis dölyfös Magyarországról, az újabb bukás felé menetelő Magyarországról.

A Fácántánc a Simon Ferenc Nevelőintézet és Szakmunkásképző falai között játszódik, amely az oszmán elnyomás alól felszabadulva a „nyugari” tankerülethez csatlakozik. De a nárcisztikus Dr. Rázga Erzsébet (Csákányi Eszter) hatalmi tébolya, paranoiája, bűnre épülő rendszere csak a felszínen „nyugarias”, legyőzött riválisával, Gabi nénivel (Tokai Andrea) szemben boszorkányüldözést folytat, a gyerekeknek pedig kötelezővé teszi, hogy szeressék. Cinkosa Abu bácsi, a technikai nevelőtanár (az amorális hősök mestere, Thuróczy Szabolcs), a rendszert saját anyagi érdekeiből fenntartó opportunista. Egy kiszivárgott hangfelvétel miatt Erzsi néni hazug rendszere azonban egy perc alatt omlik össze. A despotának ugyanis kihívója akad korábbi ellenfele személyében, aki identitásáról is lemond, hogy indulhasson az igazgatói címért. Az új vezető, a diákság szinte egyhangú támogatásával a háta mögött azonban nem a demokratikus rendszer kiépítésén kezd fáradozni, hanem gyorsan nekilát a saját klientúrájának építéséhez, a finanszírozáshoz pedig keletről, II. Szelimtől kér segítséget…

20151024 PinterBela Facantanc 21
Fotó: Karip Timi

A Fácántánc metaforái könnyen megfejthetők, otthon érezzük magunkat az ezerhatszázas évek végén, nevetünk, de sírnánk, ahogy ezt Pintér Béla előadásain már megszokhattuk. A szemfényvesztő varázslások, nagyívű szózatok mögött egy saját magát becsapó, gyáva, vezetéséről rendre rosszul döntő közösség önmagát ismétlő tragédiája áll, amely képtelen az önkorrekcióra, amely az elesett felé pedig segítő kart nem nyújt, inkább csak belerúg.

Pintér Béla új darabjának szereplőinek fele korábban nem játszott a társulatban, a tehetséges fiatal színészek (Krausz Gergő, Szabó Zoltán és Szakács Zsuzsa) mellett egy nagyformátumú színészegyéniség, a  temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház korábbi vezető színésznője, Tokai Andrea is bemutatkozik. Gabi néniként, de még inkább új, férfi identitásával, Gabi bácsiként olyan erős jelenléttel bír, amely méltó a társulatnak a színjátszásról alkotott szenvedélyes, áldozatos, fanatikus elképzeléséhez. Tokai Andrea egyenrangú partnere a mára Pintér Béla-színésszé lett Csákányi Eszternek, bízunk benne, hogy a társulattal való találkozása nem egyedi eset marad. Remekel a szintén integrálódott Stefanovics Angéla is, aki egy újabb baljóslatú vezetővé válás rémét mutatja fel. A társulatvezető ezúttal több, kisebb szerepben látható csak, ez a darab hiányossága.

20151024 PinterBela Facantanc 26
Fotó: Karip Timi

A Fácántánccal Pintér Béla visszatalál arra az ösvényre, amelyet a Titkaink fémjelez. Megtekintése erősen ajánlott.

thuróczy szabolcs stefanovics angéla szkene pinter bela temesvári csiky gergely színház tokai andrea

Hír Interjú Kritika Riport

2015. november 24. 10:32, iolé

„Adsz egy puszit, Marika néni?”

Állva tapsolt a Nemzeti Színház közönsége tegnap este a 80 éves Törőcsik Marinak, aki ismét bebizonyította: nem csak csodás színésznő, hanem elragadó ember is.

A csúcsok csúcsán vagyok, most már kipróbálnám a mélységet is, ezért búvárkodni kezdek – mondja a vele készült, színpad fölé vetített interjúban Törőcsik Mari, és Jordán Tamás kérdésére azt is hozzáteszi: engem legjobban a nagy sziklahalak érdekelnek. Majd hosszú értekezésbe kezd arról, hogy mi különbözteti meg a nagy sziklahalakat a kis sziklahalaktól. Törőcsik Mari magyar hangja: Martin Márta. Állítólag úgy készült az interjú, hogy Jordán azt mondta Törőcsiknek: beszéljen akármiről, úgyis átírják. És lett belőle egy zseniálisan zagyva, hihetetlenül szórakoztató játék. Ez látszott tegnap este a Nemzeti Színházban: Jordán tud és szeret játszani, kitűnő gálaműsort rendezett, ami pedig nehéz műfaj.

Nyolckezest játszott tegnap este Szakcsi Lakatos Béla, Selmeczi György, Jávori Fegya és Darvas Ferenc; hason fekve adott szerenádot Hirtling István; Stohl András és László Zsolt azon vitatkozott, hogy „Mari kit szeret jobban”, és a színpadon álló Bodrogi Gyula – akivel „csodás válásuk volt” - együtt énekelte a Nekem a Balaton a Riviérát az első sorba ültetett Törőcsikkel. „Ezért még számolunk!” – mondta a meglepetés-dalolás végeztével, ám látszott: őszintén élvezi az estét. Az első sor jobb szélén ült, hol kacagva, hol könnyeit törölgetve, meghatottan, vagy csak bekiabálta: „Jézusom!”, amikor meglátta a Nemzeti színpadát megtöltő színház- és filmrendezőket, akikkel élete során együtt dolgozott. Mindannyian egy-egy szál rózsával tették tiszteletüket, és ékesen bizonyították, amit Jordán Tamás félhangosan megjegyzett, hogy a rendezőket a legnehezebb rendezni.

DSC 8128
Fotó: Bődey János

Az este elején kicsit ránk tört az ijedtség, amikor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere néhány papírlapot a kezében szorongatva a színpadra penderült, ám hamar kiderült: pontosan tudja, hogy itt az övé csak egy aprócska mellékszerep. Rögtön közölte: négy percet kapott, és úgy van vele, mint a legkisebb fiú a királylány előtt, hogy zavarában nem is tudja, mit mondjon. Majd hozzátette: „egy vagyok a közönség soraiból, a hódolók közül”. Bejelentette, hogy létrejön egy Törőcsik Mariról elnevezett ösztöndíj, amely két éven támogat egy-egy rászoruló színésznövendéket, „hogy újra jöhessenek Soós Imrék a vidéki Magyarországról”. A miniszter tényleg betartotta a négy percet, és ezzel a gála formális része véget is ért.

Kiderült: Jordán legnagyobb örömére maga Törőcsik Mari döntötte el, kiket szeretne hallani-látni a születésnapján, így a rendezőnek egyszerűbb dolga volt. Az este elején megidézték Törőcsik két éve elhunyt férjét, a filmrendező Maár Gyulát, aki egy korábbi interjúban – a színésznő súlyos betegsége után – arról beszélt, hogy muszáj, hogy ő távozzon előbb, mert Mari tud tovább élni nélküle is, ő viszont képtelen lenne erre. „Én nem félember lettem volna, hanem nulla” – fogalmazott, és akkor még nem tudhatta, hogy igaza lesz: Törőcsik nélküle marad.

DSC 8271
Fotó: Bődey János

Elsőként Tompos Kátya énekelt egy gyönyörű, orosz dalt, és kiderült: Törőcsik Alföldi Sirály-rendezésében hallotta a félig orosz származású Kátya gyönyörű, oroszul elmondott monológját, és ő maga kívánta az orosz dalt. A névrokon Törőcsik Franciska, aki Törőcsik Mari fiatalkori mását játssza Mészáros Márta új filmjében: vodkáról, kihajított, rakparton alvó szerelmesről és nem létező titkokról énekel Selmeczi György dalaiban. Majd megjelenik Kern András: „ne is jöjjön, ha nem a Lövölde teret énekli” – mondta állítólag Törőcsik, és Kern el akart jönni.

DSC 8350
Fotó: Bődey János

Ezután Jordán Tamás egy kitűnő stand up comedyt ad elő arról, hogy miként hívta meg tévedésből a tíz évvel ezelőtti gálára Szabadi Vilmos hegedűművész helyett Ragályi Elemér operatőrt, aki kétnapi töprengés után elvállata a „csinálj valamit öt percben a Marinak”-felkérést. Most viszont itt volt Szabadi Vilmos. Lázár Kati főiskolásként játszott az Amphitryonban Törőcsik mellett-mögött, a karban, s ezt idézi. Érdi Tamás zongoraművész a Törőcsik által előadott János vitéz hangoskönyvön nőtt fel: játszott ő is. Vásáry Tamást egy londoni plakáton látta először Törőcsik, azóta sokszor hallotta élőben is, ő tegnap Debussyvel köszöntötte a születésnapos színésznőt. Énekelt Zorán, majd Oláh Ibolya, aki a dal végeztével hasra vetette magát a színpad elején, és azt kérdezte az első sorban ülő Törőcsiktől: „Adsz egy puszit, Marika néni?”

DSC 8309
Fotó: Bődey János

Zseniális jelenet Stohl András és László Zsolt rövid közjátéka, amelyben arról vitáznak, hogy „Mari melyiküket szereti jobban”, és a Jordán Tamás által jegyzett jelenet elején megjegyzik: újra a Nemzeti színpadán állunk, és erről vitázunk? – hát igen, több mint két éve nem álltak itt. Mire túl vannak az arannyal hímzett I love Buci-s köntösön, és a Törőcsik által rájuk íratott Volvón, velemi házon (ez persze mind kamu), az ingüket széttépve mutatják meg az ünnepelt fotójával díszített pólójukat. Eszenyi Enikő A testőr színésznő-monológjával érkezett, Voith Ági pedig egy rövidke köszöntővel.

Román Sándor szórakozató marionett-bábos koreográfiája után pedig a Nemzeti Színház jelenlegi társulata, dolgozói köszöntik Törőcsiket egy népdallal, melynek végeztével a színpad közepére állított fotelhez kísérik, és ahelyett, hogy leülne, állva mond köszönetet. Jordánnak a rendezésért, Vidnyánszkynak a lehetőségért, és mindenki másnak a részvételért. Név szerint említi a hiányzó Nemzet Színészeit: Máthé Erzsit, Berek Katit, Psota Irént, Király Leventét, és hozzáteszi: hiányzott még Tarr Béla, Alföldi Róbert és Esterházy Péter. „Anyám azt mondta, hogy tíz éves koromig nem látott sírni, most meg mindenen elsírom magam….de azt hiszem, nagyon boldog vagyok.”

nemzeti színház stohl törőcsik mari bodrogi gyula kern andrás jordán tamás lázár kati lászló zsolt vidnyánszky

Hír Interjú Kritika Riport

2015. november 02. 14:18, iolé

Öngyilkossághoz vezet a szembenézés

Eszenyi Enikő pontosan érti Nádas Péter világát: a Találkozás gyönyörűen szólal meg a Pesti Színház színpadán. Börcsök Enikő ihletett alakításának méltó párja Király Dániel letisztult játéka. Szakonyi Károly kritikája.

talakozasok 01 domolky daniel PRINT 005
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Ezerkilencszáznyolcvanötben ott voltam Nádas Péter darabjának a premierjén. Stúdió előadás volt, ami azt jelentette, hogy a Pesti Színház termét felére kellett zárni, hogy csak száz ember láthassa a Találkozást. Száz fő - erre volt kultúrpolitikai tessék-lássék engedély, és csupán a késői órán játszhatták. Három vagy négy időpontot is jeleztek a kezdésre, csak hogy összezavarják a nézőket. Valló Péter rendezésében Ruttkai Éva és Hegedűs D. Géza először szólaltatta meg Nádas zenei komponáltságú, különös ritmusú, feszes szerkezetű drámáját. Akár egy misztériumjáték, egy szenvedés történet, áhítatba emelt, és lesújtott.

És most újra a Pestiben. A nyolcvanötös emlékkel ültem be a nézőtérre, jóformán csak azért, hogy lássam, milyen egy új rendezésben, új szereposztással az ismert darab. Aztán kaptam valami mást, noha – ellenőriztem – szóról szóra ugyanaz a szöveg hangzott el ugyanazokkal a megparancsolt csendekkel, Nádas nagy csendjeivel, mégis új volt minden. Eszenyi Enikő a színészeivel, a két alapemberrel, meg néhány néma szereplővel egy negyedik dimenziót is teremtett, a szöveg felülete mögötti képi mélységet, átröntgenezve Nádas mondatait, amibe időnkét, mint látomás, beleolvad az Asszony és a Fiú. Ez a laterna magica nem puszta trükk, érdekesség, hanem utazás az időben, a rettenet éveibe, amikor a szerelem is szenvedésben teremtődött, hogy el is enyésszen benne. Eszenyi Enikő bizonyára hitt Nádas dialógusainak drámai plaszticitásában, de tarthatott attól, hogy érzékelésünk megsatnyult; a mondatok, ha még oly veretesek, költőiek, tragikusak is, már nem keltik bennünk ugyanazt az empátiát, mint a tilos szavak idején. Behozza hát a színpadra a mögöttük lévő képeket. A teret a platánokkal, ahol a Nő és a Férfi annyiszor némán elment egymás mellett, az ágybérletet a vért köpő, halálán lévő asszonnyal, a fürdőt, a fiukra szemet vető, zsíros arcú volt férjet, a meztelen testeket, a zsúfolt, sörszagú, füstös kocsmát, a vonat fülkét és a ballonkabátos ávéhásokat, a verőlegényeket, hogy lássunk is mindent, ami a nehéz életvallomásokban elhangzik. Bravúros megoldás, hogy nem előre felvett „filmet” vetítenek, az előcsarnokban felállított díszlet-makettet adják be videón, ebbe „lépnek be” a színészek. Nádas kitűnő író, mondataiban ott az élet, a képi jelenetek nélkül is elindul agyunkban a mozi, de igaza van Eszenyinek, hogy elénk vetíti a borzalmakat. Menjünk csak el Vele, Nádassal, Börcsök Enikővel és Király Dániellel a Terror Házába, lássuk a kínzást, a vért, emlékezzen agyunk minden rekesze arra, ami az emberrel megtörténhetett. (Videotechnika: Huszti Gábor, Szilágyi Lóránd, Nagyfi Tamás, Operatőr: Táborosi András/Rónai Domonkos)

talakozasok 01 domolky daniel PRINT 006
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A Találkozás az aranymetszés legszigorúbb szabályaival készült alkotás, három ember – két még elő és egy halott – kapcsolatában a huszadik (rém)század teljes története. Egyetlen felvonás, de oly tömör, oly fajsúlyos, mint egy ötfelvonásos Shakespeare-tragédia. Pedig a történet egyszerű, mint általában a remekművek. Az Asszonyhoz (Börcsök Enikő), aki halni készül, egy este betoppan a Fiú (Király Dániel), hogy megismerje apja történetét. Attól akarja megtudni, ki volt, mi volt, milyen volt éltében, aki ismerte, mert a szeretője lett. Puritán szobában él az Asszony, a díszlet mindössze egy fehérrel leterített ágy, egy fekete szék és egy kis asztalka csészének, pohárnak, a földön pedig kávéfőző masinából csöpög a frissen főzött kávé. Feszület függ az ágy fölött. A szoba ajtaja vérvörös és a semmibe nyílik. A háttér lapokból álló körfüggöny, köztük lehet ki- és bejárni a laterna magicába (díszlet: Antal Csaba). Nagy csenddel kezdődik a darab, a nő némán mérget szór egy pohár vörös borba, de nem issza meg, vár. Vár, és meg is jön, akit várt. A Fiú. Olyan a homloka, az orra, a szeme és a szája! – mint azé volt, akit a nő szeretett. Ki kezdje a beszédet? Ki kérdezzen és ki adjon választ? Nehéz mondatokból épül az értelem: a Fiú boldogtalan szerelemben élt egy lánnyal, az asszony sorsa mindig is a boldogtalanság volt, s később pedig a szenvedésé, amikor osztályidegenként meghurcolták, börtönbe vetették, kétszer is letartóztatták és az ÁVO pincéiben kínozták. De amikor még kinn élt, s reggelente átjárt egy platános téren, mindig találkozott egy kalapot viselő, mellette némán elhaladó férfival, aki különös hatással volt rá. A szerelem néma, csak sugárzásában létező állapotával. Sokára lett köztük kapcsolat, de akkor a testek találkozása olyan volt, mint a fény robbanás. Aztán megint bevitték a nőt, a Bécsbe tartó vonatról szedték le, széttépték az útlevelét, ütötték, verték - mutatják a képek. És amikor kihallgatásra vitték, s kitárult előtte a vallató szoba ajtaja, őt látta az íróasztalnál, a férfit, a szerelmét, akták között… Ne! Nem! Elég! – üvölti a fiú, de a nő most már mondja, mondja az utolsó pillanatig egy szörnyű és mégis gyönyörű szerelem történetét…

Az alkotók fiatalok, nem élték meg azt a kort, amit Nádas, aki egy interjúban egyszer azt mondta, hogy negyvenötben a romok közé született, de ezen nem csak a rommá lőtt házakat, hanem a szellemi romokat is érti. Nádas elmondja amit ismer, de a rendező és a színészek csak közvetve tudhatják, milyen volt az az idő. Mégis, Eszenyi Enikő olyan pontos képet mutat mind a színészvezetésben, mind a darab légkörét tekintve, mintha maga is megszenvedte volna azokat az éveket. Ez a törékeny asszony annyi belső sugallattal rendez, hogy időről időre csodálatba ejt tehetségével. Abban a színházban, amelyben az elmúlt évtizedeket nagyszerű rendezők sora fémjelzi Várkonyi Zoltántól Kapás Dezsőig, méltó helyen van Eszenyi. Kiváló a szereposztása. Börcsök Enikő mindig hiteles alakot tud teremteni, most is a valóság súlyát terheli ránk ennek a nőnek a tragédiájával. Kemény, indulatos, de gyengéd, amikor szertartásosan megfürdeti a Fiút, a halálba indulót ő, az ugyancsak halálba készülő. Király Dániel a vetítésben apját is alakítja. Kiváló színész, az a fajta, akinél megfeledkezünk a színházról, a játékról, az életet látjuk a maga valójában.

A pontos rendben megszólaló hárfa, dob vagy hegedű, Vidovszky László zenéjének motívumai Schlanger Tamás, Holló Miklós, Zavári Márta, Szilágyi Kinga, Dóczi Gabriella és Rabovay Júlia hangszereiből a dráma szerkezetéhez tartoznak. És a beszédes csendek is. Szép csendek és szép némaságok. Olyankor csak a mozdulatok élnek.

talakozasok 01 domolky daniel PRINT 007
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Antal Csaba díszlete Nádashoz illő. Bianca Imelde Jeremias kosztümje Börcsök Enikőn külön is megrajzolja az Asszony habitusát. A fekete, szűk szabású ruha, felette a kaftánszerű köpennyel egyszerű és ünnepélyes is. A néma szereplők közül, akik a vetített jelenetekben láthatóak, meg kell említeni Venczel Verát. A tüdővészesek meggyötörtségével, ahogy a szája elé tartja a fehér, vérfoltos zsebkendőt, vagy ahogy a mellette fekvő, ágyszomszédja kezére teszi álmában gyengédséget áhítva a kezét, Annát juttatta eszembe az Éjjeli menedékhelyből.

Meg kell nézni ezt a darabot. Az emlékezés miatt, mert emlékezni kell, hogy féltsük a rettenettől a jövőt, de a nagyszerű művészi élményért is. Ritkán jön el az ember a színházból úgy, mint erről az előadásról, hogy emlékezetes maradjon az a katartikus élmény, ami érte.

 

vígszínház nádas péter eszenyi börcsök enikő király dániel

Hír Interjú Kritika Riport

2015. október 23. 16:45, Cassiope

Felejteni könnyű, emlékezni nehéz

Néma csend van Az Olaszliszkai után a Katona nézőterén. Megrázó előadás született, amely alapos önvizsgálatra és gondolkodásra késztet. 

olaszliszkai 01 domolky daniel PRINT 010(1)
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Miért döntött úgy a galamblelkű tanár, hogy levágja az utat? Miért döntöttek úgy az ott élők, hogy egy meg sem történt bűntettért bűnhődnie kell? Mégsem a hosszabbik úton kellene menni - ez a gondolat, ez a döntés egy élet végét jelentette kilenc évvel ezelőtt Olaszliszkán. Miért támadtak rá a szerző szüleire Szenteste a rablógyilkosok? Miért őket szemelték ki? Ez a trauma a szerző halálához vezetett. Két összecsengő tragédia.

2006-ban Szögi Lajos tiszavasvári biológia és földrajz szakos tanár kocsija elé szaladt egy cigány kislány. A kislány nem szenvedett sérülést, baleset nem történt, ám ennek ellenére a feldühödött rokonság halálra verte a férfit. Borbély Szilárd művét, Az Olaszliszkait ez az esemény ihlette. Máté Gábor fontos szándéka volt, hogy az előadásban a szerző személyes veszteségét is bemutassa szülei rablótámadásának leírásával, és ennek az író életére gyakorolt hatásával. Török Tamara dramaturg segítségével a 2010-ben megjelent Az Olaszliszkai további Borbély művekkel egészül ki: az Egy gyilkosság mellékszálai című könyv részleteivel, és versekkel.

olaszliszkai 01 domolky daniel PRINT 007
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

A Máté Gábor rendezte előadás szakrális, jellemző rá az ókori görögök dramatikus szertartása, amelyet stilizált formanyelvvel ötvöz; a didaktikus drámát elemeli, kiszakítja térből és időből, a színpadi cselekvések kevésbé szájbarágósak, mint a szöveg. Borbély mondatai az elménkbe égnek, mert annyira igazak, mintha arcon csaptak volna minket. A feszes tempó, a kimerevített pillanatok fokozzák a dráma zaklatottságát, és feszültségét. Cziegler Balázs díszlete megfelelő mértékben szűkíti a nagyszínpadot, ahol egyszerre találkozik múlt és jelen: a kivetítőn aktuális felvételeket látunk Olaszliszkáról (videó: Török Marcell), a felépített díszletfal vidéki hangulatot idéz, emellett régészeti leletek, csontok alakjai láthatóak a régmúlt árnyaiként. A régies viselet és a jelenkor elemeit vegyítik Füzér Anni jelmezei. Az előadás elemeltsége is azt kívánja hangsúlyozni, hogy rossz mentális állapotban van az ország: a fiataloknak nincs jövőképük, a perifériára szorultak szenvednek, az emberek közötti konfliktusok egyre mélyülnek. A társadalmi feszültség nő, csak egy szikra kell, és bárkivel bármi megtörténhet. Bárki válhat áldozattá vagy elkövetővé. Az igazságszolgáltatás rendszere nem véd, hiszen az erre hivatott intézmények képviselői teljesen alkalmatlanok. Megosztottság, vita, káosz. És generációk, amelyek már ebben nőnek fel: sérelmekkel, traumákkal. A névtelenség tehát nem véletlen, az előadás bármilyen konkrét utalást kerül.    

A Katona színészei a sorstalandráma versben íródott nyelvezetét mély átéléssel tárják elénk. Egymás egyenrangú partnerei, hiszen ebben a történetben mindenki fontos. A központi figura kétségkívül az Áldozat és a szerző megformálója, Fekete Ernő. Pulóverét elnyűtte az idő. Félhomályba burkolózva mereng és osztja meg Borbély gondolatait; szinte láttatja az elhangzott szöveget. Hátat fordít nekünk, lehajtott fejjel emlékezik, és mi látjuk a helyszínelést, a holttesteket, a temetést. Borbély Szilárd lelki sebzettsége ott van Fekete Ernő szomorú hangjában, lemondó zárkózottságában. Kiss Ferenc zenéje és a Kar magyar népviseletben érkező asszonyai vezetik át másik szerepébe, az Áldozatéba. Feketének könnyen megy a váltás, velünk szemben ülnek mindhárman, lányaival együtt. Jókedvűen és nagy elánnal okítja gyermekeit, magától értetődően szereti hazáját, és erre nevel. Ez az idealizmus és ártatlanság a lincselés pillanatáig megmarad, a gyilkosság stilizált módon zajlik, de ereje betölti az egész nézőteret. Fekete Ernő visszatér az előadás végén a szerző szerepében, rezignáltan, és szuggesztív jelenléttel, amellyel a nagyszínpadot is képes uralni, intimmé tenni. Ugyanazon a mozdulatsoron megy végig, mint korábban az Áldozat a gyilkosság alatt, eggyé válik a két alak. A szerző a halált választja a mély depresszió helyett.      

olaszliszkai 01 domolky daniel PRINT 042(1)
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

A Középső lány, Mészáros Blanka igazi tini, kineveti apját, és a kamaszok őszinteségével vitatkozik vele, hogy a legtöbb fiatal elhagyni készül az országot a képtelen állapotok miatt. A Kicsi lány, Pálmai Anna apró gesztusokkal reagál a körülötte való történésekre, maciját lóbálja, szemeit mereszti, rácsodálkozik a világra. A gödölye meséjét ketten mondják el lebilincselően, kerülve a túlzott pátoszt.

Haumann Péter a zsidótemető felől érdeklődő Idegen turista, szemben vele Bán János Falubelije, két eltérő világnézet. Mintha a kettészakadt országot látnánk két emberalakban. Az Idegen visszafogott, józaneszű, a Falubeli gyanakvó, reményvesztett. Bán János remekül visszaadja a kisszerű embert, felvilágosulatlanságát támadással leplezi. Szacsvay László irigylésre méltó nyugalommal bölcselkedő Rabbi. Pálos Hanna virtuóz Karvezető, pontos arányérzékkel, mikor melyik hangját kell elővennie: hol magából kikelve kiabál, hol robotszerűen sorolja létünk egyhangúságát, hol részvéttel szemléli az eseményeket. Szirtes Ági szikár, tekintélyt parancsoló Bíró, Pelsőczy Réka harsány Ügyvéd, Borbély Alexandra Ügyésze heves gesztusokkal érvel, és szónokol, erős nyomot hagyva bennünk. Dér Zsolt. e.h. és Papp Endre e.h. (Tettes I., Tettes II.) úgy vették le a cigányság hanghordozás-, és viselkedésbeli gesztusait, hogy nem válnak parodisztikus figurákká. Ugyanez igaz a Vádlott Tasnádi Bencére is, aki dühös tekintettel mered tettestársaira, amikor próbálják az egész gyilkosságot a nyakába varrni. A Bíró előtt sírva mondja el, hogy tettük miértjére nincs válasz. Vehemens fájdalommal fröcsögi mindannyiunk szemébe a nyomort, amelyben muszáj élniük.  

Fontos szálként kapcsolódik a történethez a vidéki zsidóság fokozatos eltűnésének bemutatása. Mostanában sok színház foglalkozik a múltfeldolgozás témájával, amellyel kapcsolatban remek előadások születtek már. Az Olaszliszkaiban egyszerre jelenik meg a régmúlt, a holokauszt következményei, és ahogy ezek lassan feledésbe merülnek, a cigányság problémáinak bemutatása, valamint a közelmúltban történt lincselés feldolgozása. A látszólag széttartó szálak azonban mégis összetalálkoznak, és az emlékezésben kapcsolódnak össze. Hogy bármennyire is nehéz, ne felejtsük el, mik történtek. Már csak azért sem, hogy ne történhessenek meg újra. Az emlékezés kiút lehet a kiúttalanságból. A felejtést választottuk eddig, hiszen nemcsak a régmúltat nem tudtuk még feldolgozni - a közelmúltat sem. A jelennel való szembesítés pedig még sosem fájt ennyire, mint ezen az estén a Katonában.

olaszliszkai 01 domolky daniel PRINT 008
Fotó: Dömölky Dániel / Katona József Színház

Az előadás végén a nézőtéren csupa könnyes szem, megrendültség, néma csend.

Közös emlékezet. Közös múlt.

Kaddis a halottainkért.

borbély szilárd katona józsef színház máté gábor fekete ernő tasnádi bence pálos hanna az olaszliszkai

Hír Interjú Kritika Riport

2015. október 19. 16:35, madainyer

Ezek még megbukni sem tudnak

A ma este megbukunk a Centrál Színházban kiváló antidarab, páratlanul rossz alakításokkal, de ebben az esetben ez dicséret. Ha jót akar látni, nézze meg ezt a rettenetet.

2132
Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház

Nem egyszer, nem kétszer jártunk rettenetes előadáson, menekültünk már futva a szünetben, kerültük a ruhatáros kérdő pillantását. Volt arra is példa, hogy a szünetet meg sem várva másztunk át sorstársainkon, hogy véget vessünk a szenvedésnek. De mi a teendő, amikor egy előadás eleve azt ígéri, hogy rettenetes lesz? A Centrál Színház egyszer már a világ legrosszabb musicaljére hívta a nagyérdeműt, és nagyon szórakoztató előadás kerekedett belőle, így a Ma este megbukunk című hasonlóan kevéssé hívogató darabra is beültünk.

És milyen jól tettük. Adott egy lelkes amatőr vidéki színtársulat, amely úgy dönt, hogy megannyi kudarc után most aztán tényleg megembereli magát és végre sikert arat. Mint minden hasonló trupp esetében, itt is egy küldetéstudatos rendező (Janicsek Péter) az egész motorja, aki dacolva a csapat tehetségtelenségével saját magára is szerepet osztva megkísérli a lehetetlent és színpadra állítja a Gyilkosság a Haversham Kastélyban izgalmas bűnügyi darabot. Csak, hát semmi sem úgy sül el, ahogy azt eltervezték. A színészek rosszak, az ügyelő (Cserna Antal) elbambul, a díszletek pedig hadat üzennek a produkciónak, esnek, törnek, omlanak, mégpedig óramű pontossággal.

A brit Mark Bell által rendezett előadás azért is számít különlegesnek magyarországi színpadon, mert olyan tizedmásodpercnyi pontosság szükséges egy-egy eséshez, ledőléshez, vagy zuhanáshoz, hogy a színészek saját testi épségüket kockáztatják a legapróbb hiba esetében is. Az általunk látott előadás hiba nélkül omlott össze, egyetlen katasztrófa sem került veszélybe. Ehhez kellett Nigel Hook eredeti díszletterve Barkovics Zoltán helyi adaptációjában és a Dave Hearn által betanított, csak látszólag véletlen mozgások.

2043
Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház

A darab érdekessége, hogy miközben a rendező felvonás-bevezetőit leszámítva nem sokat tudunk meg a társulat tagjairól, a műkedvelő színészek egymáshoz való viszonyáról, az általuk eljátszott „előadásból” azonban ez is kirajzolódik; kiderül, ki fojtaná meg a másikat egy kanál vízben, ki tartja magát nagyobb művésznek mindenki másnál.

Az Ágoston Katalin, Janicsek Péter, Katona László, Mészáros András, Rada Bálint és Schmied Zoltán által játszott színészek és a baleset miatt beugró kellékes (Botos Éva), miközben szó szerint a térdünket csapkodjuk szerencsétlenkedésükön, voltaképpen a színészi elkötelezettség, a közönség iránti végsőkig és azontúl tartó tisztelet szobrait formálják meg. A színészek által játszott színészek ugyanis minden földindulást igyekeznek leplezni, minden összeomlásra újból építeni kezdenek, hogy a darab menjen tovább, a nézők ne csalódjanak.

A  Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields által írt darab szövegkönyvében minden bizonnyal legalább annyi a szerzői utasítás, mint a szöveg, hiszen minden hangsúly, minden mozdulat, minden nézés poénforrás, ezek nélkül csak egy sablonos krimi állna a színpadon. De a rendező és a kiváló szereplőgárda segítségével a habkönnyű és roppantul szórakoztató előadás született. Csak a második felvonásban, a díva és a színészkedésbe beleszerető kellékesnő börleszkbe illő cicaharcát látva érezzük, hogy ez már kicsit sok lesz, de ez sem veszi el kedvünket attól, hogy jó szívvel ajánljuk ezt a komédiát.

 

mbajtonbe
Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház

 

katona lászló schmied zoltán botos éva janicsek péter mészáros andrás mark bell rada bálint ágoston kati

süti beállítások módosítása