Savanyúcukor papírjával zörgő néni? Szakadt farmeros bölcsész? Hangosan kommentáló alak? Ruhatárban tolakodó fazon? Vagy éppen a színházi köhögőbajnok? Önt ki irritálja a legjobban? Mi összegyűjtöttük, kik mennek az agyunkra nézőtársaink közül. Kihagytunk valakit? Írja meg kommentben vagy a facebookon!

1. A tudálékos

Ő mindent tud, sőt jobban tud. A színházban azt szereti legjobban, hogy társaságának megcsillanthatja szerteágazó ismereteit, felidézheti kifogyhatatlan színházi élményeit. Ő már mindent látott, minimum 20 évvel ezelőtt. Még emlékszik, hogy ezt a szerepet a Básti Lajos játszotta. Olvasta a regényt, látta a filmet. Bosszantó alak.

2. A zörgő

A nézőtéri idegbaj egyik kiváltója a zörgő. Eszköztárában egyaránt megtalálható a zacskó és a savanyúcukros papír. A zörgő kínosan ügyel rá, hogy a hangeffekteket még véletlenül sem az előadás kezdete előtt, vagy a szünetben, hanem egy-egy dráma nagymonológja alatt állítja elő. A legtöbb példány az idősebb női populációból kerül ki.

3. A barátkozó

A barátkozó különösen veszélyes fajta. Színházba egyedül jár, de nem szereti a magányt, így másokhoz csapódik. Megszólít, haverkodik, faggat, mesél, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hazafelé már a taxinkban ül, és a sofőrnek magyarázza, hogy melyik utcánál kell balra fordulni; minket pedig a keresztnevünkön szólít. Ha nem vigyázunk, megszerzi a telefonszámunkat, és teára is átjön.

4. A laza

A laza néző általában a fiatal értelmiségiek között lelhető fel. Ők akkora entellektüelek, hogy szakadt farmerban, vietnámi papucsban és színét vesztett sötét pólóban érkeznek, a széken lecsúszva ülnek, vagy a épp földön fekszenek állójegyükkel. Azt üzenik, nekik a színházlátogatás nem ünnep, csak egy program, ahova be lehet esni. A laza nem tapsol, hiszen az ilyesmi nem összeegyeztethető nonkonformizmusával.

5. A sietős

Ő az, aki kapunyitáskor elsőként lép a nézőtérre, a ruhatárossal pedig megbeszéli, hogy hazafelé tegye ki neki a pultra a kabátját. Ha mégsem tudja lezsírozni, a taps kezdetekor a széksorokon átmászva siet, hogy bilétájával kiválthassa azt. Sorban állásra genetikailag alkalmatlan, mindig a másik irányból támad, és a ruhatárjegyet teleszkópos kézzel nyújtja be a ruhatáros arcáig, hogy annak ne legyen esélye mást kiszolgálni.

6. A kommentáló

Ha a színházban kommentáló mellett ülünk, az esténk menthetetlenül el van baltázva. Ez a nézőtípus saját lakásában, a tévé előtt alakul ki, és a színházi széksorok között ér a csúcsra. A kommentáló hangosan véleményezi a színpadon történteket, általában valami otrombán kínos mondattal (pl. „Ez a ciki, nem a faláb”, amikor mondjuk valakit leszúrnak a színpadon Shakespeare-nél). A kommentáló odáig vetemedik, hogy vígjátékokban kitalálja, mi lesz a poén, és ezt meg is osztja társaságával. Szerintünk börtönnel büntetendő színházi bajkeverő.

7. A meg nem értett művész

A kommentálóhoz hasonlóan zavaró jelenség, sőt túl is tesz rajta. A meg nem értett művész típusú néző az előadás aktív közreműködőjének képzeli magát. Halkan vagy épp nagyon is hangosan együtt mondja a szöveget a színészekkel, zenés darabok esetén pedig képes együtt énekelni a szólistákkal. Szünetben azzal fárasztja a környezetét, hogy ő betéve tudja az adott előadást, és ő is lehetett volna színészóriás, csak a sors végül úgy akarta, hogy mégis inkább szemfelszedő legyen.

8. A késő

Kevés előadás eleje tud élvezhető lenni, hiszen nincs közönség késő nélkül. Az ilyen típusú néző látszólag életében először szembesül a városi forgalommal, fel van háborodva, hogy a körülmények ellene dolgoztak, pedig csak előbb kellett volna elindulnia. A késő jegye mindig a sor közepére szól, a sötétben pedig letapossa a cipőnket, miközben felállít bennünket. Néha bocsánatkéréssel próbálja csökkenteni felháborodásunkat, de ettől csak még kevésbé halljuk, ami a színpadon történik. Különösen, ha suttogó magyarázkodásba kezd arról, hogy egyik taxitársaság sem vette fel a telefont, vagy pótlók járnak a 4-6-os vonalán.

9. A rosszul öltözött

A színházba járó populációnál éppen olyan gyakoriak a ruházati balesetek, mint a társadalom egészében. Ugyan ez a téma önálló posztért kiált, azért néhány jellemző melléfogást meg kell itt is említenünk. Ritkul ugyan, de a mai napig előfordul a férfi nézőknél, hogy színházlátogatásra alkalmasnak találnak olyan világoszöld vagy barackszínű öltönyöket, amelyekhez hasonlóban Havas Henrik és Forró Tamás faggatták a Napkelte vendégeit a kilencvenes évek elején. Szerencsére lényegében kihalt a makkos cipővel viselt fehér frottír teniszzokni, de dacol az evolúcióval, és virágzik a nyakkendővel viselt rövid ujjú ing, amely legfeljebb szállodai taxisokon elfogadható. Az uraknál a legkínosabb ruhadarab azonban kétségkívül a cipőfűzőszerű texasi nyakkendő, amelyet Punk Anderson viselt a Dallasban, amikor részt vett az Olajvállalkozók bálján. A hölgyeknél a szoknyával viselt térdharisnya a legelképesztőbb divatfiaskó. Ilyen cselekedetre a japán animéhősökön kívül senki nem adhat elfogadható magyarázatot. A magas szárú, fűzős ortopédcipőbe bújt fájós lábú nénik ócsárolása illetlen lenne. Így ettől eltekintünk.

10. A túlöltözött

Nem csak a rosszul öltözöttség, a túlzott cicoma is lehet irritáló a színházban. Míg előbbi főként az urak sajátja, utóbbi inkább a hölgyekre jellemző. És ilyenkor hiába a pénz, a jó ízlés, könnyű nevetségessé, idegesítővé válni. Gyakori jelenség, hogy egy hölgy nem talál megfelelőbb alkalmat legújabb Cavalli-ruhakölteményének entrée-jához a Pesti Magyar Színház egyik matiné-előadásánál. Szintén idegesítő, ha valaki a összekeveri a Thália Színház nézőterét az Ascot Derby királyi páholyával, és tollas kalapkreációval sokkol és takar.

11. A száműzött

A száműzött nézőt a jegypénztár hozza létre. Akkor születik meg, amikor csak úgy tud egy párnak, vagy két barátnőnek jegyet adni, hogy székeiket sorok, sőt olykor szintek választják el. Ám ők a körülmények ellenére is közös élményt akarnak. A szünetben az egyik épp a te helyeden ül, hogy cseveghessen a társával, de egész sorokat is képes átüvölteni. Időnként az előadás alatt is egymást figyelik a száműzöttek, ki hátrafordul, ki előrehajol. Próbálnak összenézni, de nem tudnak. Ettől idegesek lesznek. Mi nem különben.

12. A magas

Ezt a nézőtípust nem hibás viselkedésminta, hanem a genetika szüli. A magas néző az esetek többségében ártalmatlan, mégis a legveszedelmesebb előadásgyilkossá válhat, ha az előttünk lévő székbe szól a jegye. Próbálunk balra, jobbra hajolgatni, hogy valamit elcsípjünk a színpadon történtekből, de ezzel a mögöttünk ülők hangos cöcögését váltjuk ki, amely az ő mögöttük helyet foglalót bosszantják. Egy magas ember tehát valóságos láncreakciót indíthat. Ezúton javasoljuk, hogy ahogy a vidámparkban, úgy a jegypénztárban is mérjék meg a nézők magasságát, és a colosok csak a hátsó sorokba kaphassanak helyet.

13. A fészkelődő

Ő az, aki nem bír ki kétszer 80 percet egy helyben ülve. Folyamatosan mozog, keresi azt a pozíciót, amelyben jól érzi magát, de sosem találja meg. Hol a lábának nem elég a hely, hol a háta fájdul meg a széktámlától, hol pedig az üléspárnát találja túl keménynek. Az előadásra képtelen odafigyelni, saját komfortérzetének megszállottja. A baj az, hogy a műélvezetben nem csak saját magát gátolja meg.

14. A magányos tapsoló

Különösen idegesítő szerzet a magányos tapsoló, aki mindent, és mindenkit tapssal jutalmaz. Tapsol a díszletnek, a jelmeznek, ha bejön a nagy színész, vagy épp az ismeretlen statiszta. Ha valaki egy kicsit is vicceset mond, ő már indítja is az egyszemélyes tapsorkánt, amely nézőtársai mellett a színészeket is idegesíti. Az sem zavarja, és nem tartja távol a bűnismétléstől, hogy senki nem csatlakozik magánakcióihoz. A magányos tapsoló viselkedéshez gyakran társul az egyfős standing ovation. Talán a kényszeres tapson is túltesz, amikor egyetlen ember ünnepli állva az előadást, míg a többiek a tetszésnyilvánítás visszafogottabb módját választják.

15. A méltatlankodó

Az élet számos területéről ismerős, de ott van ő a színházban is. Az ember, akinek semmi sem jó. A méltatlankodó az előadást a másik szereposztással akarta látni. Felháborítónak tartja, hogy sorban kell állni a WC-hez, úgy találja, a helyéről nem lehet ellátni a színpadig. Az előadás szerinte túl hosszú, vagy túl rövid. A színészek nem beszélnek elég hangosan, vagy éppen megbolondul a fülsiketítő zenétől. „Ide sem jövök többet!” – mondja, de eljön persze. Hogy megint kiakadjon valamin.

16. A turbékoló

A turbékolóknak a színház elsősorban egy hely, ahol lekapcsolják a villanyt. Előjönnek a reflexek, és azonnal elindul a nyalakodás. A színházi smárolók válla között nem látni a színpadot, a cuppogós, nyálfolyatós hanghatások miatt pedig nem halljuk, amit a színészek mondanak. A turbékolást időnként a színpadon zajló események váltják ki. Egy színpadi csók ragályos lehet, de gyakran egy poén is elég, hogy a párocska egyik tagja egy csókkal tegye még emlékezetesebbé az adott kiszólást. A színházi turbékolást a tapasztalatok szerint egyedül az idő múlása gyógyítja. Idősebb nézőkre ugyanis egyáltalán nem jellemző a jelenség.

17. A büdös

Számos alfaját különbözethetjük meg a büdös nézőnek. Van mosdatlan, alkoholista, de olyan is akad, aki pacsuliszagával irritálja szaglószerveinket. A büdös nézőnek nincs szezonalitása, télen-nyáron lehet izzadni, piálni is. A legkellemetlenebb, ha a mosdatlan néző rövid ujjú inget visel, sőt, a sötétben kibújik kényelmetlen cipőjéből. Egyetlen szerencsénk, hogy az ember a szagokhoz viszonylag gyorsan hozzászokik.

18. A smucig

A smucig néző a legolcsóbb helyre vesz jegyet, vagy a neten vadássza az akciós ajánlatokat. Beéri egy pótszékkel is, csak ott lehessen a színházban, de akkor igazán boldog, ha eljut egy ingyenes főpróbára. A büfében sosem jár, táskájában csempészi be az otthoni elemózsiát, a színházba gyalog érkezik, és úgy is megy haza. Takarékos szemléletének hangot is ad, sőt látványosan fúj azokra, akik nála többet szánnak egy színházi estére. Félreértés ne essék, nem szegény emberekről beszélünk. Az ő spórolásuk természetesen érthető és indokolt.     

19. A kövér

Míg a magas előttünk ülve, a kövér szomszédként veszélyes színházi esténkre. Az ilyen típusú néző gyakran átfolyik a mi térfelünkre, elfoglalja mindkét karfát, és valósággal összenyom bennünket. A kövér néző ráadásul gyakran izzadós is, és könnyen válik belőle büdös néző. (Lásd feljebb!)

20. Az éhes

Az éhes néző nem kultúrát falna, hanem bármit a büféből. Idegesen és hangosan korgó gyomorral várja, hogy lemenjen az első felvonás, és lecsapjon a legnagyobb molnárkára. Társaságától már az előadás előtt kunyerál csokit-cukorkát, az előadás után pedig mindenkit vacsorára invitál, hiszen számára a csúcspont nem Rómeó halála, hanem a bélszín érkezése zöldbors mártásban.

21. Az iskoláscsoport

Legidegesítőbb színházi nézőink között kiemelt helyük van az iskoláscsoportoknak. Az előadás megtekintésére kényszerített kamaszokat az előadás a legritkább esetben köti le, inkább egymás faviccein nevetnek, természetesen előadás közben. Kizárólag a meztelenség és a szexuális utalások, valamint a színpadi káromkodás  képes őket kizökkenteni a színházzal szembeni közönyös viselkedésükből. Az iskoláscsoportok ráadásul állandó konfrontációban vannak az őket kísérő pedagógusokkal, akik az elviselhetőnél nagyobb hangerővel csitítják őket.

22. A facebook-függő

Korunk jelensége a facebook-függő néző. Önmagát fényképezi okostelefonjával jól felismerhető helyeken a bejárat előtt és a széksorok között, hogy ismerősei láthassák, színes és mozgalmas élete ezen az estén a színházban folytatódik. Vonzódik a szobrokhoz, márványtáblákhoz, ezek előtt még szívesebben fotózza magát kinyújtott kézzel. A facebook-függő az előadás alatt is a telefonját bújja, hiszen nem bírja ki visszajelzés nélkül, márpedig egy színházlátogatásért járnak neki a lájkok és a kommentek. Természetesen az elvetemültebbje a Foursquare-en is becsekkol.

23. A türelmetlen

A türelmetlen néző hasonló a sietőshöz, de nem azonos vele. Az ilyen egyedek általában egy hozzátartozójuk óhajának engedve érkeznek a színházba, pedig más dolguk lenne. Az előadás alatt végig a drága idejüket sajnálják, lenémított okostelefonjukon leveleiket olvassák, vagy éppen az aktuális tőzsdei hírekben merülnek el, az előadásra alig figyelnek. A türelmetlen nézők általában az üzleti szférában dolgozó férfiak közül kerülnek ki.

24. Aki nem némítja le a mobilját

Ugyan ma már minden előadás elején figyelmeztetik a nézőket, hogy kapcsolják ki a mobiltelefonjukat, azért majdnem mindig akad, aki immunis a figyelmeztetésre, és sem a kikapcsoló gombot, sem a néma üzemmódot nem ismeri. A bekapcsolva hagyott telefon jellemzője, hogy mindig maximális hangereje és irritáló csengőhangja van. A le nem némító eleinte dühösen reagál a csengésre, megvető arckifejezése csak akkor változik meg, amikor rádöbben, hogy az ő telefonja szól. Ez azonban nem készteti gyors cselekvésre, lassan, komótosan keresgél a zsebében vagy a táskájában, majd diadalittasan kapcsolja ki. Szinte büszke magára, hogy megoldotta a problémát. Amit ő okozott.

25. A rokon

Az idegesítőségi toplistán ott a helye a rokonnak is. A rokon valamelyik szereplő közeli hozzátartozója, aki képtelen túllépni büszkeségén. Az első sorokban ül, és igyekszik a környezetének tudomására hozni, hogy bizony az a helyes magas fiatalember, aki negyedik alabárdosként két percig a színpadon állt, sőt egy igazi Kossuth-díjasnak mondta azt, hogy „Igen, uram!”, az bizony az ő unokaöccse a bátyja ágán. A rokon igyekszik elkapni a színpadon álló hozzátartozója tekintetét, sőt nem átall a nézőtérről integetni neki. A tapsnál pedig olyan kiemelt tapssal jutalmazza, mintha minimum ő lenne Laurence Olivier.

26. A prűd

A prűd néző nem bírja a csúnya szavakat, kikészül a meztelenkedéstől, a homoszexualitás ábrázolásakor pedig a kijárat felé kacsingat. Kiakad mindentől, ami nem a protestáns etika szabályai szerint való, felszisszen, félhangosan hőbörög, kikéri magának. Ha előadás közben távozik, látványosan teszi, mindent elkövet, hogy lépésének üzenetértéke legyen. Kifelé sietve a modernitást szapulja, és arról győzködi kísérőjét, hogy az ilyesmi korábban elképzelhetetlen lett volna.

27. A sznob

A sznob néző nem a darabra kíváncsi. Ő azért jött, hogy megmutassa magát. Hogy ő is itt van. Hogy ő ide jár. Tekintetével a sorokat pásztázza, keresi a fontos és befolyásos ismerősöket, akivel mutatkozni sikk. Le is csap rájuk a szünetben. A sznob néző a tudálékoshoz hasonlóan szívesen beszél más színházi élményeiről. Operába Bécsbe jár meg a Scalába. Színházba pedig a West Endre és Berlinbe. Él-hal a táncelőadásokért, de sosem tudja szavakba önteni az élményét.

28. A gyerek

A kisgyerekek ritkán felelősek saját irritálóságukért, a bűnöst a szülők között kell keresni. Ettől még szörnyű tud lenni egy mindent megkérdező kisfiú, vagy egy sírógörcsöt kapó kislány közelében ülni egy színházi előadáson. A gyerekek gyakran rugdossák az ártatlan színháznéző székét, néha a ruháját is, beszédkényszerük önálló kontrolljára is alkalmatlanok.

29. A szülő

A gyereket színházba vivő szülőt alap esetben dicséret illeti, hiszen a kultúra iránti fogékonyság korai kialakítása az apróságokban jó dolog. A baj ott kezdődik, amikor nem a Minden egér szereti a sajtot előadására, hanem mondjuk a Kaukázusi krétakörre ültetnek be egy óvodást, mert az utolsó pillanatban lemondta a bébiszitter. Ilyenkor a szülő a maga által okozott problémát úgy próbálja megoldani, hogy magyaráz, felkészít, válaszol, mégpedig folyamatosan. Szörnyen idegesítő.

30. A köhögő

A zörgőhöz hasonló kategória, ám nála a zajkeltés eszköze be van építve. A köhögő vagy betegen megy el színházba, vagy éppen az előadás megzavarásának tudat alatti lehetősége irritálja nyálkahártyáját. A köhögő tragédiája, hogy minél inkább el akar csendesedni, annál hangosabban tör ki belőle. Nem csak Ascher Tamást, minket is rettenetesen zavar.

31. A hülyén röhögő

Vígjátékok, bohózatok állandó vendége, hiszen neki a színház a szó szoros értelmében szórakozás: móka, kacagás. A kis poénokon hatalmasat, a nagyokon orbitálisat nevet. Hangosan, vég nélkül. A hülyén röhögő nem csak nézőtársait, a színészeket is megzavarja, az előadás gyakran addig áll, míg véget nem ér a gurgulázó röhögőgörcs.

32. Az álmos

Ez a néző fáradtan érkezik a színházba, de kipihenten távozik. No nem azért, mert a kultúra úgy feltöltené, hanem, mert a sötétben mély álomba merül. Ha pechünk van, fejét a vállunkra hajtja, sőt álmában horkol is. Egyedül a lövések és a hangos zeneszámok képesek felébreszteni, de csak másodpercekre. A másik oldalára fordul, és alszik tovább. Még a nyála is kicsordul.

33. A kritikus

A kritikus a színházi bemutatók állandó vendége, aki önmagában egyesíti a legidegesítőbb nézői szokásokat. Tudálékos, laza és sznob. Színházba úgy jár, mint más bevásárolni, semmitől nincs elájulva, csak a saját egója tudja lázba hozni. Minél kevesebb olvasója van, annál nagyobb az arca, szereti érzékeltetni, hogy egy-egy mondatával előadások, rendezők, színészek sorsát képes eldönteni. A sor szélére kéri a jegyet, hogy előadás közben el tudjon menekülni: így előlegezve meg a bizalmatlanságot.

+1. A rajongó

A rajongó jó eséllyel pályázhat a legidegesítőbb nézőtípusnak járó elismerésre. Példányai falkákban tűnnek fel, és egymás között is versenyeznek, ki mit kivel látott többször. A kedvenceiket keresztnevükön, sőt becenevükön említik, és többet tudnak róluk, mint a saját édesanyjuk. Általában kémhálózatot építenek ki színházi dolgozókból, így szerzik exkluzív információikat. Jegyértékesítés kezdete előtti este hálózsákkal vonulnak a pénztár elé, vagy másodpercenként nyomják az F5-öt az online jegyirodák oldalaira tapadva. Az előadásokat hangos füttyögéssel, bekiabálással zavarják meg, kedvenceiket pedig a művészbejáró előtt zaklatják, majd internetes fórumokon beszélik meg egymással, hogy ma milyen volt az Attila meg az Árpi, és hogy vajon miért nem mosolygott a Johnny. Le a rajongókkal!