Eger és a budapesti Vígszínház után kiszakadt a kőszínházi létből, és egy éve a szabadúszásban lubickol Mészáros Máté, akiről régóta tudjuk, hogy eredeti figura, de most arról is meggyőzött minket, hogy bátran vállalja szakmai különvéleményét. Berlini nyaralásán csaptunk le rá, és ő készséggel ült ki velünk a Spree-parti sörteraszra, a Múzeumsziget és a nyári Shakespeare-színház közé. A menjek vagy maradjak dilemmáját harmonikaszó mellett és a hűséges fekete labrador társaságában tárgyaltuk ki. INTERJÚ.

Fotó: Galambos Eszter

Mi járatban vagy Berlinben?

Nagyon élvezem, hogy az évad olyan szakában van némi szabadidőm, amikor egyáltalán nem szokott lenni. A szabadúszásnak köszönhetően egyszer csak lett 4-5 szabadnapom egyben. Nincs POSZT, nincs előbemutató, nincsenek kötelező körök. Pihenek és feltöltődőm.

De miért épp itt?

Felmerült, hogy Skóciába vagy valami déli tengerpartra menjek, de ezekre nem elég egy hosszú hétvége. Eldöntöttem, hogy kutyával, kocsival vágok neki, és ez is szűkítette a lehetőségek körét. Prága, Amszterdam és Berlin közül végül az utóbbira esett a választásom, mert jó ideje foglalkoztat, hogy vajon mi vonz ide annyi magyar művészt. Bujkált is bennem a kisördög, hogy na, hadd lássam, tényleg olyan jó dolguk van-e itt az embereknek. Arról nem is szólva, hogy ismerem a helyi magyar kulturális intézet, a Collegium Hungaricum Berlin vezetőjét (Kopek Gábor), aki segített szállást intézni, valamint a szomszédos színházépületben (Maksim Gorki Theater) dolgozik régi barátom, Dömötör András. Mindkettejükkel szívesen töltök együtt időt. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire családias közeg fogad.

És mit gondolsz, mitől jó itt a művészeknek? Neked bejönne a berlini élet? 

Látom, hogy minden sarkon kulturális programok vannak. Talán ebből adódik, hogy nagyon kellemes kisugárzása van a városnak, amire hamar rá lehet hangolódni. Olyan hátsó gondolatom azonban nem volt, hogy én is bevetném ide magam rögtön. Nem járok el castingokra, és nem szerveztem le munkatalálkozókat. A hangulatra voltam kíváncsi. Kóstolgatom az ízeket.

Hozzáteszem, nagyon sokáig egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy külföldi munkák után menjek. Az elmúlt egy évben viszont megéltem több olyan változást, amitől kezd kinyílni körülöttem a világ. Nyilván a legmeghatározóbb ezek közül, hogy ott hagytam a kőszínházi társulati létformát. Egy éve úgy jöttem el a Vígszínháztól, hogy nem szerződtem át sehová. Engem lepett meg a legjobban, hogy igenis lehet más struktúrában is színészként dolgozni. Egyelőre ezt a felfedezésemet kell megemésztenem.

Miért hatott ez rád ekkora meglepetésként?

Figyelj, én úgy képzeltem el a színészt, mint Őze Lajost a Nemzeti Színházban. A terv az volt, hogy komoly színházi szerepeim lesznek egy nagy komoly színházépületben, ahová szerződés köt, és mellette majd eljárok szinkronizálni és szilveszteri műsorokban haknizni, hogy ne legyen egyhangú az élet. Úgy akartam színész lenni, ahogy azt a nyolcvanas években láttam gyerekszemmel. Amikor a színházjegy egy sör árába került, és csodálatos, védett szigetnek tűnt a színpad.

Gondolom, nem tavaly jöttél rá, hogy mégsem így lesz.

Természetesen nem. Ahogy bejöttek a kereskedelmi csatornák, azonnal kiderült, hogy a híresség az, aki bemondja a várható időjárást, és nem a hagyományos értelemben vett színész. A médiában való szereplés lett a legkeresettebb felület. Kiderült, hogy az internetes csatornákon több milliós kattintást lehet generálni néhány perces idióta videókkal, miközben rólunk nem tud senki.

Ehhez képest jó tíz évet a hagyományos színházi közegben húztál le.

Igen, és tavaly lett végleg elegem. Jelenleg úgy látom magunkat, mint egyfajta szerzeteseket, akik a kódexmásoláshoz hasonló tevékenységgel vannak elfoglalva egy külvilágtól elzárt épületben, és ott áldoznak megállás nélkül a művészet oltárán. Hiába van a színháznak társadalmi mondanivalója – ha az emberek nem nézik, akkor nem fontos. De azt nem tudom, hogy lehetne másképp. Annyit tudok tenni, hogy próbálom kideríteni, nekem mitől lenne jobb. Többek közt ezért is utaztam ide.

De nem is hinnéd, mennyit kellett győzködnöm magam, hogy elinduljak végre. Az egész utazás, pakolás, rákészülés: nekem ez mind iszonyat megterhelés.

Mitől van benned ekkora szorongás? 

Pontosan mostanában gondolkodtam el azon, hogy én egy – tudom, furcsán hangzik – szellemi senkiföldjére születtem. 1975-ös gyerek lévén 15 évesen történt meg körülöttem a rendszerváltás, amihez ugye személy szerint nem sokat tettem hozzá. Viszont ezzel meg is szűnt az a világ, amelyikben szocializálódtam, és amelyre az iskolában felkészítettek. Túl fiatal voltam, hogy a régi rendszer átformálásában részt vegyek vagy nekiálljak az első sorból építeni az új berendezkedést, ugyanakkor túl öreg, hogy kivárjam a változás előnyeit. Alapvetően azt érzem, hogy kimaradtam a 20. század egyik legnagyobb történéséből, hiába éltem benne 25 évet.

Pont amikorra megtanultam volna viszonyulni a körülöttem létező világhoz, már nem kellett, nem lehetett hozzá viszonyulnom többé. Így hát semmihez sem tudok viszonyulni, mintha nem is lenne közöm a saját jelenemhez. A technológiai fejlődés olyan gyorsan húz el mellettem, hogy még csak nem is próbálok utánakapni. Bácsinak érzem magam a 21. században.

Fotó: Galambos Eszter

Tudtommal beszélsz két világnyelvet. Azért az nem olyan rossz belépő.

Igen, nem adnának el külföldön. Két tannyelvű gimnáziumban tanultam meg olaszul, angolra pedig a rockzene és a feliratos amerikai filmek tanítottak meg. De mindkettőn lenne mit csiszolni.

Milyen változást hozott még az elmúlt év?

Elsősorban új ismeretségeket. Találkoztam Márton Andrással, aki hozzám hasonlóan színész, mégis egészen más rálátása van a világra. Finnországban, Kaliforniában és New Yorkban is részt vett kultúraszervezésben. A vele folytatott beszélgetésekből rengeteg inspirációt kaptam.  Önmagában az, hogy valaki belelát a nyugati struktúrák működésébe, óriási előnyt jelent. Mesélt arról, hogy milyen az, amikor a világ különféle tájairól érkező művészek önerőből hoznak létre előadásokat, amikkel aztán jó esetben be tudják járni a világ színházi fesztiváljait.

Korábban dolgoztál Bodó Viktorral is, aki lényegében évek óta ezt csinálja. Vele nem beszélgettél ilyenekről?

Dehogynem, de Bodó Viktorral is csak a kőszínházi időszakom legvégén, kábé egy évvel ezelőtt találkoztam, amikor a Koldusoperát rendezte a Vígben. Az ő régi színészei, a Szputnyik Társulat egykori tagjai főleg arról számoltak be, hogy a német színészek sokkal kevésbé kiszolgáltatottak. Ha a próba 11-re van kiírva, akkor 11-kor el is kezdődik, nem ücsörögnek egész nap a büfében a jelenetükre várva. A másik, hogy kint jobban meg vannak fizetve, és ezt nem is szégyellik, mert nem reklámért és tévés műsorvezetésért kapják a több pénzt, hanem azokért a művészeti projektekért, amikből a magyar piacon tipikusan nem lehet megélni. Tudom, ez gazdasági adottságoktól és az ország méretétől is függ, nyilván. A lényeg, hogy az elérhető életszínvonal előbb-utóbb kihat a munka minőségére. Ha azon idegeskedek, hogy fogom kihúzni a hónap végéig, nem marad bennem elég kedv az elmélyüléshez.

A szavaidból azt veszem ki, hogy mégiscsak csábít a külföld, nem?

Tulajdonképp kíváncsi vagyok, mire vinném nemzetközi porondon. Ez egy olyan dolog, amit előbb-utóbb meg kell lépnem. A szándék már megfogalmazódott bennem, de még nincs kész válaszom a hogyanra. Talán workshopokra kellene járnom, vagy hasznos lenne több külföldi előadást nézni. Megtanulhatnék egy újabb idegen nyelvet, mondjuk a németet. Néha komolyan elszégyellem magam, amikor filmekben egyik nyelvről a másikra vált a színész, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan európai színészekről beszélek, mint Daniel Brühl, Christoph Waltz, Mélanie Laurent és még jó páran, akiknek ez egyáltalán nem okoz gondot, és emiatt nagy amerikai produkciókban is simán szerepelhetnek.

De ez nem a hazai színészképzés hiányossága?

Tény, hogy a Színművészetin nem érződik, hogy erre a világra készítenének föl. Miért nem játszunk eredeti nyelven is külföldi műveket? Miért nem jön valaki egy másik kultúrából kurzust tartani? Millió hozadéka lenne ezeknek a találkozásoknak.

Ehhez képest, amikor Egerbe jött rendezni a szerb Radoslav Milenković, egyedül az újvidéki Venczel Valentin tudott vele normálisan kommunikálni, és a végére az lett, hogy ő tanult meg magyarul. Borzasztó ciki volt, hogy nem tudtam angolul az olyan szakszavakat, mint takarás, járás, hátsó színpad, stb. és ezért nem mertem megszólalni a próbákon.

Haragszol a tanáraidra emiatt?

Nem. Én mindvégig azt éreztem, hogy nagyon szerencsés helyre kerültem, és olyan sokat tanultam, hogy még évekkel a diplomázás után is ülepedtek bennem a dolgok. Csak a közelmúltban jutottam el oda, hogy ne azt mutogassam, amit tanultam, hogy ne a módszert lássák a nézők, hanem azt tudjam elérni, hogy a karaktert figyeljék, akit én – lehetőleg erőlködés nélkül – jelenítek meg.  De ehhez a kiváló tanáraimtól megszerzett tudás és technikák segítettek hozzá.

Akkor az hogy-hogy nem jutott eszükbe, hogy az idegen nyelvek ismeretét is felvegyék a tantárgyak közé? 

Mert megszoktuk, hogy régen nem kellett, és nem kaptunk észbe időben. Ahogy mondtam, ez egy generációs probléma. Én sem kaptam észbe. Meggyőződésem, hogy rengeteg negyvenes éveiben járó magyar ember, nem csak színész, pontosan ugyanezt érzi.

Fotó: Galambos Eszter

Van valami, amit visszasírsz a szabadúszás előtti időkből?

Hát, erre nehéz mit mondanom, miután épp azért jöttem el a Vígszínházból, mert egyre kevésbé hittem abban a formában, ahogy ott létrejönnek munkák. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az idő elment emellett a színházi fogalmazásmód mellett, és mi ezt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Ehelyett azt mondogatjuk egymásnak, hogy a 40-50 évvel ezelőttről maradt, mostanra elévült formákat foggal-körömmel védenünk kell. Én ebben többé nem hiszek.

A társulati működésben az a legnagyobb veszély, hogy egyrészt sokszor befülled a hangulat, másrészt gyakran bepánikol a színész, ha 1-2 évig nem találják meg nagyobb szerepek, függetlenül az aktuális kondíciójától. És említhetném újra a hülye anyagiakat. Vannak, akik a befizetett járulékok miatt maradnak, és annak örülnek leginkább, ha összejön egy-egy külsős munka. Persze a színész csak alkalmazkodik a meglévő helyzethez. Magán a színházi rendszeren kellene változtatnunk együttes erővel. Máskülönben össze fog omlani az egész.

Miért csak alkalmazkodik a színész? Miért nem hajtotok fel magatoknak munkát?

Édesanyám is mindig ilyeneket mond, hogy miért nem kopogtatok be valahová. Szerintem nincsenek olyan titkos szobák, ahol csak arra várnak emberek egy mikrofonnal, hogy felolvasnám-e nekik a kedvenc könyvemet, amit aztán kiadnának jó pénzért. Lehet, hogy ezt meg én látom rosszul. Viszont az megint tény, hogy hiába forgatnak nálunk Oscar-díjas rendezők nagy költségvetésű, nemzetközi játékfilmeket, abban a magyar színészeknek legfeljebb statisztálási lehetőség jut.  Sokan elmondták már: nem tudunk jól castingolni, sem ügyes showreeleket készíttetni magunkról. Meggyőződésem, ezek ugyanolyan tanulható készségek, mint a ritmusérzék. Csakhogy nem tanuljuk őket.

Mintha az utánatok végzett osztályok máshogy állnának hozzá. Ők csapatot építenek és megteremtik maguknak a lehetőségeket.

Igen, ezt pontosan mondod: csapatot építenek. Ők valószínűleg már nem látják a helyüket a kőszínházban. Mondjuk nem is nagyon lenne hová menniük. De eleve bátrabban nyüzsögnek. Nézd meg a k2 társulatot, akik Kaposváron tanultak, és már másodévben saját előadásokat hoztak létre, azóta pedig mindenfelé vannak sikeres bemutatóik (ősszel a berlini Neuköllner Opernben vendégszerepelnek). Mi annak idején nem voltunk ilyen önjáróak. Én például lementem Egerbe és ott játszottam évi öt bemutatóban, és eszembe sem jutott, hogy valami mást is kellene csinálnom pluszban. Hozzáteszem, az állandó nyüzsgés és ügyeskedés megbosszulhatja magát, ha nem hagy elég időt az elmélyülésre, mert azt senkinek sem lehet megspórolnia ezen a pályán.

Ha az esetleges külföldi munkákhoz tovább kellene képezned magad, hajlandó lennél visszaülni az iskolapadba?

Nem tartom kizártnak, hogy szükség lesz rá, de még az is lehet, hogy én tanítanék külföldi diákokat. Most akkor kicsit ellentmondok magamnak: szerintem a magyar színészek tudnak valamit, amit a németek például kevésbé. Az általuk elutasított lélektani realizmusnak, az átélt színészi játéknak igenis vannak olyan elemei, amivel erősebb hatást lehet elérni, mint az elidegenítéssel, a beleélés direkt megszakításával. Értem, hogy náluk mások a megközelítések, és koncepciózusan más játékmódra törekednek, de miért ne lehetne legalább összeereszteni a két iskolát? Ők az értelemre akarnak mindenáron hatni, nálunk a jó színház zsigeri élményt nyújt: leizzaszt, megnevettet, gyomron vág.

Itt ugyanakkor fontos társadalmi kérdések vitafóruma is a színház. Ezzel mennyire értesz egyet?

A színháznak dolga ez is, de nem csak ez. Ha jól végezzük a dolgunkat, a színház kiragadja a nézőt a hétköznapok szűk valóságából, és megmutatja neki, hol lakik az Úristen. Máskor viszont csak annyi a dolga, hogy legyen hova menni a családdal vagy randizni szombat este. Ezek mind hasznos feladatok, ezekben továbbra is hiszek.

A magyar színészek azért időnként kapnak olyan kritikát, hogy modorosak. Téged ez sosem zavart? 

Ezt kollégaként jobban tolerálom, mint nézőként. A modorosságnak is vannak fokozatai. Az öreg színésznek akár jól is áll. Néha a közönségnek is pont az tetszik. Ha valaki fiatal pályakezdőként modoros, az fel tud dühíteni. Ott szerintem az a baj, hogy az illető görcsösen fél attól, hogy rosszat csinál. Ezért nagyrészt újra az oktatási rendszerünket okolom, ugyanis már gyerekként belénk nevelik a hibázástól való rettegést. Azt egészen egyszerűen el kellene fogadnunk, hogy eleinte rosszak vagy változó színvonalúak vagyunk a szakmánkban, hiszen nincs mögöttünk annyi tapasztalat. Felesleges ezen rágódni (ettől függetlenül én is ezt tettem), inkább bele kell menni helyzetekbe, csinálni, fejlődni, és elhinni, hogy előbb-utóbb tényleg jobb lesz. 

Fotó: Galambos Eszter

Melyik az a szereped, amire elégedettséggel gondolsz vissza? 

Erre a kérdésre továbbra is A párnaemberrel szeretek válaszolni, amit még az egri évek alatt rendezett a korábban épp emlegetett Dömötör Andris. Ott úgy bele tudtam bújni a karakterbe, hogy még a legközelebbi szeretteim sem ismertek rám. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk rá, de belülről is egészen rendkívüli csapatmunkaként éltük meg. Olyannyira, hogy nekem azóta sem adódott ehhez fogható munka, pedig rengeteget dolgoztam. De ahogy korábban utaltam rá: nem rajtam múlik, hogy kapok-e olyan feladatot, amivel fejlődni tudok.

A színész olyan, mint a bor. Kellenek az évek, az érlelődés, hogy igazán ütős legyen az ízhatás. Vannak ugyan, akik berobbannak fiatalon, de nem ez a jellemző. Viszont az sincs garantálva, hogy 50 éves korára minden színész zseniális lesz; nincs ilyen recept. Nagyon sok tényező együttállására van szükség – hogy mást ne mondjak: élni is kell hozzá. Na, ez megint olyan, amiből nem jutott elég a kőszínházi hajtás mellett. Egyszerűen azt éltem meg, hogy a színházon kívül nem történik velem semmi. Hogy mutassam meg a nézőknek, hogy milyen szép színes a világ, ha erről pont nekem van a legkevesebb saját élményem? Arra sem volt időm, hogy egyszer-egyszer megálljak és ránézzek kívülről az évadban futó darabokra. Képletesen szólva. Azt hiszem, a végére már nagyon elfáradtam és elegem lett, hogy folyton megmondják, mit csináljak. 

Amikor elhatároztad, hogy felmondasz, ugyanígy sorra odajöttek hozzád, hogy véleményezzék a döntésedet?

Nem igazán. Sokan inkább óvtak. Mondták, hogy jó dolgod van ott. Ami tény. Akkor voltunk a Két úr szolgája és a Koldusopera, mindkettő főszerep, bemutatói után. Viszont a közeli ismerőseim látták rajtam, hogy nem vagyok jól, és egyet értettek, hogy valamit lépnem kell. Tegyük hozzá, olyan sokat nem kockáztattam, hiszen csak magamat és a kutyámat kell eltartanom.

És az első független évadod alapján nincs is mitől tartanod.

Számomra is meglepetés, hogy milyen sokféle munkám lett rövid időn belül. Bábszínház, Kamra, Orlai. Nemsokára bemutató Szentendrén (Párterápia). Először azt hittem, sikongva fogom visszakönyörögni a társulati helyemet, de most épp az ellenkezőjét gondolom: nagyon jó döntés volt váltani. Kezdem azt gondolni, hogy egészségesebb létezés a színész számára a projekt alapú üzemmód. Szellemileg sokkal nyitottabb. Felszabadít, hogy jövök-megyek. De még azt sem zárom ki, hogy mindez csak illúzió.

Nem kell többet kilincselned?

Szerencsére eddig ilyenre nem volt szükség. Az elmúlt évek eredményének és persze a szakmán belüli ismeretségeknek tudom be, hogy rögtön hívtak. De nem esne le a karikagyűrű a kezemről, ha fel kellene emelnem a telefont. Sőt, Orlai Tibor esetében fel is emeltem; őt én kerestem meg, hogy tudna-e bennem gondolkodni, ha eljövök a Vígtől.

Nem is nagyon volt másik tervem. Annyi még, hogy ugye csináltam a Sport szelet reklámot, amiből félre tudtam tenni. Ha az elfogy, gondoltam, legfeljebb keresek valami melót.

Ehhez képest azt látom, hogy kevesebbet hajtok, mégis több időm és több pénzem van. Nem is nagyon értem.

Orlai Tibor magánszínházában dolgozni mennyiben más?

Orlai felhív, átküld darabokat, kikéri a véleményemet. Nagyon jól esik. Ráadásul a színészekben mindig a legjobb minőséget hozza. Megtisztelő egy ilyen élcsapathoz tartozni. Azt tudomásul kell venni, hogy a törzsközönség érdeklődését felkeltő történeteket kell bemutatnia. Szerencsére az derült ki eddig, hogy az én ízlésemtől sem esik távol, amiket választ.

Kívülről úgy tűnik, hogy markáns karakterekben, színészegyéniségekben gondolkodik. A te színészetedben mi az egyedi?  

Az én alkatomban van egy olyan feszültség, hogy ugyan nagydarab, joviális figurának látszom, de viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az észjárásom és az idegrendszerem korántsem ennyire lomha, sőt, épp ellenkezőleg: nyughatatlan vagyok. Az első találkozáskor ez nem feltétlen szokott kiderülni, ott erősebb hatást kelt a kinézetem. Ha valaki veszi a fáradságot, felfigyelhet arra, hogy tele vagyok szenvedéllyel, amibe adott esetben bele is lehet szeretni. Nőkről és ételekről kiválóan tudok áradozni.

És egyébként kinek a véleményére adsz a munkáddal kapcsolatban?

Hát, ez számomra az egyik legnehezebb kérdés. Többnyire adok a rendező véleményére. Rajta kívül van még talán 1-2 ember, akik nincsenek túl közel, de ahhoz ismernek eléggé, hogy megalapozott véleményt mondjanak. Ezek pont nem a szülők és a volt diáktársak. Még csak nem is a volt osztályfőnököm, bár Máté Gábor a mai napig tud érvényes állításokat tenni velem kapcsolatban, de már ő sem teljesen elfogulatlan. Tulajdonképpen ez a színész legkínzóbb örök dilemmája, hogy jó voltam-e aznap este. Peter Brook erre azt mondja, hogy ha meg tudod mondani, hogy mit csinált a partnered aznap este a megszokottól másképp, akkor jó voltál, mert akkor figyeltél. Szintén Brook mondja, hogy az a jó színész, aki belép az üres térbe, és azonnal érdekes, mert hoz magával valami aurát, amire felfigyel a közönség. Ez pedig adottság. Amit pillanatok alatt le lehet rombolni, de építeni is lehet rá sokat.

A probléma az, hogy előadás után mindenki mondja, hogy milyen voltam, ha nem kérdezem, akkor is. Ezt a rengeteg visszajelzést képtelenség feldolgozni és talán nem is szabad, mert elbizonytalanít és akkor törvényszerűen rosszabb leszek tőle. A nyomtatott kritikától is védenem kell magam.

Amit tényleg nehezen tolerálok, az a premier utáni ünneplést elrontó kéretlen vélemény. Akkor még a rendezőtől sem akarom visszahallani, hogy milyen voltam. Egy napot az ő értékelése is várhat. Fontos, hogy megünnepeljük: létrehoztunk egy művészeti alkotást, megdolgoztunk érte.

Mondod, hogy idén több a szabadidőd. Mire használod?

Amikor hajtós időszak után vagyok, leginkább a primitív tevékenységek pihentetnek. Focizom a playstation-ön. Eszem-iszom jókat. Egyébként meg rengeteg úgynevezett hollywoodi filmet és sorozatot nézek. És csodálom a dramaturgiát, a remek dialógusokat, a karakterépítést. Lenyűgöz a szakmai hozzáértésük minden téren.  Ismerik és tökélyre fejlesztik az akadémikus stílust, mert ez kell ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni a kísérletezések felé. Hogy mikor feltűnik egy olyan zseni, mint az Iñárritu, aki az egyik kedvencem, addigra készen várja egy vérprofi infrastruktúra.  

A magyar forgatókönyvek általában túl vannak írva, és valahogy nehezen lehet hatni a szerzőkre, hogy változtassanak az eredeti elképzeléseiken. Nincs storyboard, nincsenek felsnittelve a jelenetek. Ezzel együtt nyilván lenézik az amerikai mozit. 

Fotó: Galambos Eszter

Egyébként nem muszáj a tengerentúli példákon rugózni, mert a magyar filmnek is volt több aranykora, de valahogy nem nyúlunk vissza ahhoz a tudáshoz sem, legalábbis nincs folytonosság.

Na de hogy mégis hozzak egy pozitív hazai példát. Az HBO-s Aranyéleten már éreztem, hogy máshogy állnak hozzá, és meg is lett az eredménye: kimondottan élvezhető sorozat született.

Téged láthatunk valami filmben mostanában?

Szeptemberben öt napot forgattam a Kincsem filmben Bécsben. Oda sem tudtam volna elmenni, ha már javában próbálom az aktuális őszi bemutatókat. Manapság a filmrendezők nem foglalkoznak az egyeztetéssel. Ha nem érsz rá, keresnek mást. A színháznak sem érdeke, hogy miattad átszervezze a havi műsorrendet.

Aztán forgattam egy német sorozatban, ami Neandertal címen fut, és amibe történetesen castingon keresztül jutottam be. A sztori szerint egy őrült professzor ősembereket állít elő, akik az erdőben garázdálkodnak. Ebben egy vadászt játszottam, akit leüt az egyik ősember és elviszi a lelőtt szarvasát. Német színészek közt németül kellett beszélnem. A rendező egyszer rám is szólt, hogy beszéljek gyorsabban a jelenetben. Mivel kizártnak tartottam, hogy abban a tempóban el tudom mondani az eredeti szöveget, és tudtam, hogy egyébként is le fognak szinkronizálni, elkezdtem gyors hadarásban németnek ható szöveget halandzsázni. A partnernőm igen jól szórakozott rajta. Nem mondanám, hogy színészként olyan nagy kihívás lett volna, ugyanakkor fontos tapasztalat volt, hogy feltalálom magam egy ilyen váratlan helyzetben is.

Ha híre megy, hogy jobban ráérsz, számítasz arra, hogy beindul a filmes karriered?

Ebben nem vagyok biztos. A magyar filmrendezők közül sokan direkt nem színházi színészeket keresnek. Kezd valamiféle közmegegyezés kialakulni arról, hogy filmen egészen máshogy kell játszani, és nem szívesen bajlódnak velünk a filmesek. És tényleg, néha olyan instrukciókat kapunk, amikről eleinte nem akarjuk elhinni, hogy működni fog, mert nem úgy szoktuk használni a testünket, az arcunkat vagy a hangunkat. Ezért inkább amatőr színészeket válogatnak be, ami esetenként működik, néha viszont nem látom értelmét. Mindenesetre vannak olyan fiatal rendezők, akiknek szeretem a munkáit. Az Utóélet Zomborácz Virágtól nagyon tetszett, Reisz Gábor filmjében, a VAN-ban pedig volt is egy villanásnyi szerepem: az unikumozó föcitanár. Na, az is érdekes, hogy a film moziforgalmazása után többen megállítottak az utcán, mint előtte valaha.  

Mert egyébként nem tudják a magyar emberek, hogy ki a Mészáros Máté?

Szerintem nem. De ennek megvan az előnye. Például nem győzködnek politikai-közéleti szerepvállalásra, mert ahhoz ismertebbnek kellene lennem. Pedig civilként nagyon is érdekel a közélet, de nem hiszem, hogy színészként ki kellene állnom a tribünre. A hírnévvel mégis csak együtt járnának ezek a megkeresések. Én sem akarom számon tartani, hogy a kedvenc íróm milyen politikai nézeteket vall, mert az befolyásolhatja a műveihez való viszonyomat. 

Tegyük fel, hogy te választhatnád meg, hogy milyen társadalmi ügy mellé állj. Lenne olyan, amit fel tudnál vállalni?   

Várj, ebbe még nem gondoltam bele… Kutyáról, kutyatartásról biztosan szívesen beszélnék. Az ezzel kapcsolatos félreértésekről, tévhitekről. És hogy a kutyának szerepe lehetne a közoktatásban. Nincs jobb tréning ennél: toleranciára, békés együttélésre, felelősségtudatra nevel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy 8-10 évesekre milyen mértékben zúdítják az információt, ráadásul teljesen feleslegesen! Mikor fogjuk belátni végre, hogy totális tévút a mai közoktatás? Erről mindenféleképp többet kellene beszélnünk. Egy ilyen kutyás kampányhoz, amivel az iskolákat járnánk, akár még lenne is kedvem.

Ebbe akár felkérés nélkül is belevághatsz. Indíthatnál blogot a témában.

Na, itt megint előjön a régimódiságom, hogy ezekkel a technológiai újításokkal kapcsolatban van bennem idegenkedés. Amikor először láttam, hogy kollégáim a facebookon népszerűsítik az előadásaikat, akkor kifejezetten ellene voltam a dolognak. Azóta persze elfogadtam és megszoktam, de látod, nekem ezeket a megoldásokat még szoknom kell.   

Amikor a Katona kitalálta és megcsinálta a Kantint, azt rögtön értettem és pártoltam. A nézőtéri büfét kihozta az utcára, mögötte nyílt egy könyvesbolt, azaz tett egy hatalmas gesztust a közönség felé, ráadásul odafigyeltek a korszerű és igényes kialakításra. Nálunk még kevés az ilyen kezdeményezés. Az intézményi háttér és a szabályozások, a finanszírozási formák nem támogatják az ilyen ügyeket. Ha mégis megvalósul valami, az mindig egyéni szereplők érdeme.

Mi kifogásod volt a facebook-ajánlók ellen?

Azt éreztem, hogy az agresszív promóció túl sok figyelmet kap, és közben elfelejtjük, hogy mi a lényeg. Mintha kizárólag azzal mérnénk a sikert, hogy végül meg tudtuk-e tölteni a nézőteret, de az már kevésbé fontos, hogy ténylegesen milyen előadást hoztunk létre. Ha eladtunk minden jegyet, attól kezdve játszhatunk bármit.  Tudom, hogy túlzok, de eleinte így éreztem.

Mostanában én is lájkolok és megosztom az eseményeket, de továbbra sem szeretném e köré szervezni az életem. Legyen eszköz, de ne erre összpontosuljon minden energiánk. Belátom, én kicsit paranoiás vagyok és megijeszt, hogy mekkora hatása van egy-egy bejegyzésnek. Nekem is van miben változnom e téren. Vehetném lazábban, elleshetném a nálam 10 évvel fiatalabbaktól.

Nemrég ezzel kapcsolatos vitába keveredtem a húgommal (Mészáros Sára, színésznő), amikor nem akarta, hogy a gyereke az iPadet nyomogassa. Vele szemben már én képviseltem azt a véleményt, hogy a gyereknek érdeke minél hamarabb megbarátkoznia ezekkel az eszközökkel, mert nélkülük zéró esélye lesz a jövő globális versenyében. Különben tanítani sem kell nekik, pillanatok alatt rájönnek, mi hogy működik.

Fotó: Galambos Eszter

Egy magyarnak szerinted hátrányosabb helyzete van ebben a versengésben?

Leginkább fejben dőlnek el ezek a dolgok, ezért nem szerencsés, ha bebeszélünk magunknak butaságokat. Ha azt nézem, hogy az általam ismert magyarok milyen ügyesen megállják a helyüket külföldi közegben, azt gondolom, hogy az otthoni negatív reflexek, illetve a kezdeményezőkészség hiánya, az örökös messiásvárás úgy működnek, mint egyfajta tikkelés, amire Magyarországon az egész társadalom rákapott, és már fel sem tűnik, eszünkbe sem jut rászólni a másikra. De ahogy átlépjük a határt, rögtön szembesülünk vele, hogy ez a tikkelés, nevezzük annak, másokat zavar, furcsállják, minket sem juttat egyről a kettőre, és ezért megpróbáljuk róla mihamarabb leszoktatni magunkat.

Ha én egyszer kijövök ide, akkor csakis úgy, hogy azt komolyan gondolom. Amit szeretnék elkerülni, az a hazafelé üzengetés, hogy jaj de jó nekem külföldön, milyen fasza szerepeket kapok, bejött nekem az élet, miközben egyáltalán nem, csak az otthoni hírveréstől várom, hogy majd hazahívjanak filmszerepekre. Nem szégyen mosogatni, felszolgálni, amíg nincs más. De megtennék mindent, hogy előbb-utóbb bekerüljek nekem való művészeti projektekbe, akár zenélésbe, koncertezésbe.

Nocsak, a végére meggyőzted magad, hogy kiköltözz Berlinbe?

A jövő évad még tele lesz Orlai-bemutatókkal, de utána nem zárom ki. Ettől a beszélgetéstől most megjött hozzá a kedvem.