Könnyed nyáresti mókának képzeltük a Belvárosi Színház Hippolytját. Bár tudtuk, hogy a darabok átírásában (és meghosszabbításában) nagy múlttal rendelkező Mohácsi testvérek vették a kezükbe Zágon István komédiáját, de azt reméltük, hogy minden idők talán legnépszerűbb magyar vígjátékával egyszerűen nem lehet mellényúlni. Súlyosan tévedtünk.

Kulka János (Hippolyt) a próbán

Túlzás nélkül szörnyűséges estét töltöttünk egy Hippolyt című előadás megtekintésével, amely Hippolyt, a lakájt csak nyomokban tartalmazott, a zenéjéből egy hangot sem. A szegedi Leányvásár után nehéz lesz elkerülnünk, hogy a kedves olvasó maradinak tartson bennünket, de ez az átirat sem jött be nekünk. Hú, nagyon nem. Igaz, a Mohácsi-testvérek jelezték, nem a Kabos Gyula és Csortos Gyula főszereplésével készült filmlegendát, hanem az annak alapjául szolgáló színdarabot tekintették alapanyagnak, de megkockáztatjuk, abban sem szerepelt Mikulásnak öltözött parlamenti képviselő, vagy a lánya vőlegényére szemet vető matróna, és Hippolyt végtelen számú frusztrált unokahúga sem.

Mohácsi István és János nagyon sokszor formáltak már át közismert színműveket, ám ezek az újragondolások többségében versenyképesek voltak az eredeti alkotással, sőt nem egyszer gazdagítani, újraértelmezni tudták őket. Ezúttal azonban valami nagyon elcsúszott, mert sikerült szinte mindent kiirtaniuk a darabból, amiért az ember megnézné, és a helyükre favicceket, rossz poénokat, erőltetett humorizálást ültettek hatalmas mennyiségben.

Különösen fájó, hogy az eszközt szentesítő célnak sem leltük nyomát, hiszen semmivel sem mondott többet a világról, korunkról, az emberi természetről az átirat, mint a jobb sorsra érdemes eredeti. Vessenek meg érte, de nekünk nincs Hippolyt anélkül, hogy „a hagymát is hagymával eszem”, hogy „hamarosan szervírozzák a szupét”, vagy, hogy „minden körülmények között az Operában voltunk”. Az a kevés, amit Mohácsiék meghagynak, az is ki van fordítva, és ha ebből kisülne valami jó, félre tudnánk tenni maradiságunkat, de így csak bosszankodunk, és feszt az óránkat nézzük.

Nagy Viktor (Makáts), Csákányi Eszter (Schneiderné), Elek Ferenc (Schneider) a próbán

Pedig van itt sztárszereposztás, Kulka János remek Hippolyt, és milyen remek lehetne az eredetiben. Csákányi Eszternek több jut az erőltetett mókából, de nem tettesként, áldozatként tekintünk rá. Elek Ferenc is lehetne jó Schneider Mátyás máshol, itt Jánosnak hívják és jó mondatai nélkül híján van a brillírozási lehetőségeknek. Téby Zita Terkája kellemetlen, Pál András sofőrnek öltözött grófja idétlen. A szerelem közöttük nem létezik. Nagy Viktor Makátsként ripacskodik. A többiek (Pető Kata, Mertz Tibor, Boros Anna) különböző ismeretlen és értelmetlen szerepeket játszanak. Nemigen tudunk velük mit kezdeni.

Khell Zsolt ajtóban gazdag díszletében nagy a jövés-menés, a csapkodás, a kiabálás, megtölti az olcsó helyzetkomikum, esés-keléssel, ijesztgetéssel. Abszurdba fordulna, de nem jó abszurd. Abszurd, hogy végignéztük.

A végén futva menekülünk, sebtében vesszük a kalapunkat. „A ruhatár a szuterénben van.”

Fotók: Belvárosi Színház