Minden szempontból telitalálat Alföldi Róbert búcsúja a Nemzeti Színháztól. Klaus Mann regényének filmváltozata 1982-ben Oscar díjat hozott Szabó Istvánnak, a friss színpadi adaptáció pedig a leköszönő direktor pályájának talán legfontosabb rendezése, Stohl András színészi brillírozásával.

A fasizálódó Németországban egy közepes tehetségű, ám kivételes ambíciójú művész, Hendrik Höfgen (Stohl András) hithű kommunistaként lesz a baloldali szellemiségű hamburgi színház vezető színésze. Az Oskar H. Kroge (Gáspár Sándor) által vezetett, kezdetben jókedvű társulatban hamar nyílttá válnak a feszültségek, a nemzetiszocialista eszmékkel szimpatizáló Hans Miklas (Nagy Zsolt) éledő bátorsága megosztja kollégáit, de a nácizmust mereven elutasító Höfgen nem tűri meg maga mellett a színpadon. Az elvhű antifasiszta elvein azonban felülkerekednek vágyai. És ahogy a fekete vastraverzekre aggatott függönyök vörösből barnává, majd feketévé lesznek (díszlet: Menczel Róbert), úgy válik a rendszer az őt legitimálni kész nagyot álmodók barátjává.

Hogy Höfgen mennyire vágy és sikervezérelt ember, az a nőkkel való kapcsolatából is nyomon követhető. Miközben tisztes házaséletre vágyik a szolid polgári létet jelentő Barbara Brucknerrel  (Radnay Csilla), nem képes szabadulni néger szeretőjétől (Bánfalvi Eszter), és minden színésznőt megkíván, akit a társulat vendégszerepelni hív: a később menekülni kényszerülő dívát, Dora Martint (Udvaros Dorottya) vagy a főhőshöz hasonlóan célorientált Nicolette von Niebuhrt (Martinovics Dorina). Stohl Höfgenje egy fel nem nőtt gyerek, aki egyre gyakrabban veszi fel a szemellenzőjét, hogy megmagyarázhassa magának, mit miért tesz. Mindent a sikerért. A megalkuvás apró lépésekből áll. Mindig csak kicsit kell elárulni azt amiben hittünk és azokat, akik bíztak bennünk. Aztán a végén már nem értjük, hogy kerültünk oda. De akkor már igazán nem is akarjuk érteni.

Höfgen útja a Porosz Nemzeti Színház élére, és a Harmadik Birodalom legfőbb kultúra-irányítójának székébe nem attól ijesztő, hogy aljas, hanem attól, hogy valójában nem az. A kollaboráns nem szükségképpen gonosz ember, csak gyenge. A másoknak a pusztulást jelentő rendszerben meglátja a lehetőséget, hiszen itt már nem a teljesítmény kéretik számon, hanem az új világ iránti hűség, így működik a Führer és a Tábornagy (László Zsolt) rendszere, amely eleinte egyre komfortosabbá, később zsákutcává válik Höfgen számára. És ugyan amíg tudja, befolyását latba vetve segíti régi barátait, például a kommunista színházcsináló Otto Ulrich-t (Makranczi Zalán), de az őket végül eltipró rendszernek végig kiszolgálója marad. Inkább ő legyen ott, mint valaki más, hiszen úgy még rosszabb lenne. Jaj, mennyire ismerős! Hiszen a fasizmus és minden más tekintélyelvű rezsim működéséhez a fasiszták, a fanatikusok általában kevesen lennének. A többség a közömbösökkel, a megalkuvókkal, az alkalmazkodókkal van meg.

A nácizmus elől külföldre menekült felesége és Dora próbálják felnyitni Höfgen szemét, de ő inkább női alteregójára, Nicolette-re hallgat, mert könnyebb azt választani, akitől önmagunkat hallhatjuk vissza. Hiszen Nicolette-nek is megvan a maga árulása, ő a hatalomnak nem tetsző író férjét (Hevér Gábor) tagadja meg.

Alföldi elegánsan németre rendezi a Mephistót. Egyes jelenetei akár egy Brecht-darabban is megállnák a helyüket, máskor a Cabaret című musical hangulatában találjuk magunkat. Ez itt Hamburg és Berlin. Nincs szükség arra, hogy itt-ott meglengessenek egy lyukas magyar zászlót, hiszen Klaus Mann regénye a hatalomhoz dörgölőzés krónikájának 1.0-ás változata. Olcsóak is lennének a direkt jelzések, a görcsös aktualizálás. Nem Alföldi teszi aktuálissá a Mephistót, hanem a körülmények, amelyek között megszületett. Egyedül a zsidó felesége (Söptei Andrea) mellett kitartó direktor sikertelen pályázatánál érezzük meg a rendező által precízen elhelyezett tüskét.

Alföldi színészválasztása hibátlan. Stohl András a főszerepben azért is remekel, mert sikeréhségből ő is meghozott néhány kompromisszumot az életében, a vágyainak ő sem tudott mindig megálljt parancsolni. A gyarló ember története a Mephisto, és ez bizony Stohl sztorija. Goethe intrikusának maszkja alatt sem csábító, csak csábított. Gáspár Sándor színigazgatója a szelíden meg nem alkuvást ábrázolja, felesége iránti sírba vezető hűsége ellenpontja a puhagerincű Höfgennek. László Zsolt Tábornagya élvezi, ahogy nyalják a talpát, de talpnyalóit mélyen megveti. Levegőfagyasztó jelenléttel bír. A barátnőjét, Lotte Lindenthalt játszó Tenki Réka jó színésznőként hozza a rossz színésznőt. A többieknek méltatlanul csak az említés jut most. Mészáros Piroska, Nagy Mari,  Murányi Tünde, László Attila, Szatory Dávid és Fehér Tibor. Kiválóak egytől egyig.

Alföldi Nemzeti Színházán heteken belül kattan a lakat. Búcsúzóul társulatával megmutatta, mi történik, amikor a politika a művészetek területére téved, amikor kurzusművészeket nevez ki. A színpadon júliusig, élőben szeptembertől tekinthető meg.

Fotó: Fidelio.hu