Ma kerül a könyvesboltok polcaira Csáki Judit Alföldi színháza – Öt nemzeti év című könyve. A kötetben, amely a Libri Kiadó gondozásában jelent meg, az ismert kritikus dokumentálja és beszélgetőpartnerek valamint Gordon Eszter fotóinak segítségével idézi meg a Nemzeti Színház nyáron lezárult korszakát, az Alföldi-érát. Csáki szerint nem volt még hasonló öt év a Nemzeti történetében, de arra sem volt példa, hogy egy új igazgató kiirtson egy teljes repertoárt. A szerzővel beszélgettünk.

Ványa bácsi: Akkor is megszületett volna ez a könyv, ha Alföldi Róbert újabb mandátumot nyer a Nemzeti Színház élén?

Csáki Judit: Nem. Ez volt az én kockázatom, amikor egy évvel ezelőtt megkerestem a kiadót. Amikor Vidnyánszky Attila bejelentette indulását, már biztos voltam benne, hogy ez ennyi lesz. Így is kétszer annyi szöveget írtam meg, mint ami végül bekerült a könyvbe. De szívesen kidobtam volna az egészet.

Vb.: Mennyi időt töltöttél el Alföldi Róberttel?

Cs. J.: Sokat találkoztunk, leveleztünk, beszéltünk. Azért is, mert az utolsó hónapokban szinte beköltöztem a Nemzetibe. Ez, mármint a színház hátsó traktusa nem szokásos helye egy kritikusnak; eleinte volt is három lépés távolság. Aztán már nem. Sok interjút készítettem a színház művészeivel is, de írók, rendezők is beszélnek erről az elmúlt öt évről.

Vb.: Színikritikusként nem kerültél veszélyesen közel egy alkotóhoz? Fogsz tudni a munkájáról objektíven írni?

Cs. J.: Semmivel nem vagyok közelebb hozzá, mint évek óta. És eddig is megírtam a véleményemet. Ő meg elviseli. Volt olyan barátságom, amely azért ment tönkre, mert rosszat írtam arról, akivel egyébként jóban voltunk. Robival sokszor vitatkozunk, de attól, hogy mást gondolunk például egy-egy rendezéséről, még tudunk egymással beszélni. Ebben a könyvben is összevitatkozunk olykor, hiszen ő folyamatosan kommentálja, amit én leírtam.

Vb.: Mit fog gondolni az, aki megveszi a könyvet, amit korábban nem gondolt?

Cs. J.: Ezen sokat gondolkodtam én is. Nem írtam bulvárkönyvet, tehát senki ne keresse a társulat művészeinek magánéleti sztorijait, ahogy arról sem írtam, milyen cipőmárkát részesít előnyben Alföldi Róbert. De gondoltam azokra is, akik nem jártak a Nemzetibe. Megérthető és átélhető képet akartam festeni a színházról. Meg szerettem volna mutatni, hogy hogyan épül fel egy társulat, miként gondolkodnak az alkotók, miért játszik valaki sokat, más meg keveset, hogyan alakul ki egy szereposztás.

Vb.: Afféle kézikönyvként is működik akkor? Elmondja, hogy hogyan működik egy színház?

Cs. J.: Nem, azért az túlzás, de biztos sok minden más színházban is hasonlóan történik.

Vb.: Önmagában is fontos volt a Nemzeti Színház elmúlt öt éve, vagy inkább az tette fontossá, hogy és ahogy véget ért?

Cs. J.: Önmagában is fontos volt. Még soha nem volt a Nemzeti Színháznak öt ilyen koherens, bátran kísérletező éve, ilyen hosszú teremtő időszaka. És ezt nem csak a szakma, hanem a közönség is igazolta. A Székely-Zsámbéki korszak volt még hasonló, de az nem tartott eddig. Igaz, abból született meg a Katona József Színház. Persze az sem fordult még elő korábban, hogy az új igazgató kiirtja a teljes repertoárt, mindent levesz műsorról, amit a korábbi vezetés alatt mutattak be. Még az Újszínház esetében sem volt ilyen porig rombolás; ott fordítva történt, hiszen maguk az alkotók és a jogtulajdonosok nem járultak hozzá, hogy tovább menjenek a régi darabok. Ami a Nemzetivel történt, az Mohácsi János szerint olyan, mint a könyvégetés volt, azzal a különbséggel, hogy az egy ideológia jegyében zajlott, míg ezt a dilettantizmus, a bosszú, és a sértettség motiválta.

Vb.: Rányomta a bélyegét a vezetőváltás előtti időszak feszültsége és a felemelő pillanatok a könyvre?

Cs. J.: Természetesen igen. Ahogy írtam, a helyzet egyre súlyosbodott. Talán szerkesztés (Dávid Anna) után is érződik a szövegen, hogy melyik fejezeteket írtam még a nyugodtabb hónapokban, és melyek születtek már a későbbi események hatása alatt. Egészen különleges élmény volt például végignézni az utolsó előadásokat. Sokan politikai tüntetésként írták le ezeket, pedig szó sem volt ilyesmiről. A színház nézői egyszerűen csak el akartak jönni, és még utoljára látni akarták ezt a társulatot. Nézni jöttek, nem protestálni.

Vb.: Meg tudtad fejteni, hogy miért épp az Alföldi lett az Alföldi? Mi predesztinálta őt erre az egyszerre népi hős és Antikrisztus szerepre?

Cs. J.: Nem akart ő ez lenni, az ország állapota miatt kapta – ha kapta – ezt a kettős szerepet. Az István, a király körüli elképesztő indulatok is megmutatták, hogy az emberekben mennyi elkeseredettség, indulat van mindenféle nehéz helyzetük miatt, és ezt próbálták Robira rávetíteni. Olyanok is habzó szájjal gyalázkodtak, akik nem is látták az előadást. A politikusok helyében én mélységesen szégyellném magam, amiért olyan közhangulatot teremtettek, ahol ez előfordulhat. És nemhogy csillapítanák, még rá is tesznek egy lapáttal. „Népi hős” azért is lehetett, mert ő celeb is volt, sokan ismerik a televízióból. Akkoriban is fontos előadásokat hozott létre, de erre nyilván kisebb reflektorfény irányult. Robi egyébként nem egy orákulum, akinek a zsebében ott a bölcsek köve. Egy komoly csapat van körülötte, velük nagyon szoros a kapcsolata, ők hatnak rá. Alföldi színháza arról a világról szól, amiben élünk. Nem azt akarja megmondani, hogyan éljünk – azt rábízza a nézőre. 

Vb.: Van még társulat, ami megér egy hasonló könyvet?

Cs. J.: Igen, bár nem hasonlót, hanem nyilván egészen mást. A Katona elmúlt 30 éve. Végignéztem az elejétől. Abban bőven benne van egy könyv…

Fotó: Németh Dániel