Meddig ember az ember? Ezt a kérdést feszegeti Szász János legújabb rendezése. Az Álomkommandó bemutatója előtt beszélgettünk vele.

Fotó: Ránki Dániel

 

Eszenyi Enikő kért fel, hogy rendezd meg Sütő András Az álomkommandó című drámáját. Ismerted korábban a darabot?

Nem, a felkérés után olvastam, de rögtön éreztem, hogy nagyon fontos erről beszélni ma Magyarországon.

Pontosan miről? A dráma színház a színházban: a Ceausescu-i Romániában próbálnak egy holokausztról szóló darabot.

Én nem szeretek aktuálpolitizálni, soha nem is tettem. Most is csak arról van szó, hogy előadunk egy darabot, ami szerintem sokat elmond a mostani helyzetünkről is. A dráma több fontos kérdést vet fel. Az egyik - s számomra talán ez volt a legérdekesebb - hogy meddig ember az ember. A holokausztról szóló darabbeli dráma Auschwitzban játszódik, és rögtön a krematóriumok látványával indul. Ez a történet arról szól, hogy egy apa mire hajlandó, hogy védje ikergyermekeit. Manó boncsegédként dolgozik Dr. M. mellett, akit Sütő teljesen világosan Dr. Mengeléről mintáz. A lányát az orvos meggyalázza, a fiát pedig úgy tarthatja életben, hogy pszichológiai kísérletként eladja az álmait Dr. M.-nek. S engem ez a kérdés izgatott legjobban, hogy hol van a határ, meddig lehet elmenni.

Korábban azt mondtad a holokauszt kapcsán, hogy kicsit más nézőpontból kellene beszélni erről, mint eddig. Mi lehet ez az új szempont?

Szerintem fontos úgy beszélni erről, hogy ne tűnjünk gyengének. Én tudatosan törekedtem arra, hogy ne sajnáljam meg nagyon a szereplőimet, hanem a - szörnyű körülményeik dacára - erőt mutassanak. Elég az áldozatok, a gyengék korábbi ábrázolásából! Nem gondolom, hogy el kéne őket siratni, hanem el kellene gondolkodni egy ilyen helyzeten. Persze ez csak egy vélemény, de a holokauszt utáni lét egyik legnagyobb kérdése - szerintem - hogy "te mit csináltál volna?". És ez az előadás ezt provokálja. Egyébként a nézők döbbenetes dolgokat mondtak: volt olyan anya, aki úgy reagált, hogy inkább megölte volna a gyermekeit, minthogy ilyen borzalmak árán esetleg megmenthesse őket.

Ez a darab hemzseg a hátborzongató képektől: a gyerekek csontjainak bedobozolása, a boncasztal, a krematórium. Gondolod, hogy lehet a holokausztról a borzalmak sulykolása nélkül beszélni?

Nem...szerintem nem. Én a képek erejével akartam hatni. Mindig kerüljük ezt. Az ember elmegy Auschwitzba, ahol le van rombolva a gázkamra. Tehát igazából sosem jutunk közel. Én elhatároztam, hogy akkor nézzünk bele ebbe a szörnyűségbe, és csináljunk egy kurva nehéz előadást, amit nem lesz könnyű nézni, de otthagyni talán még nehezebb lesz. Már csak azért sem hagyják ott, mert mit szól majd a másik...

Közben a darab már az elején gyomorszájon vág, és szinte nincs olyan része, aminél a néző lélegzethez jut.

Nincs más utam ebben. És hihetetlen volt, hogy a társulat mennyire partner volt ehhez. Én nagyon szeretem, ahogyan Molnár Áron és Tornyi Ildikó az ikerpárt, a két áldozatot játssza. Fesztbaum Béla - akinek nagyon jelentős szerepe van a darabban - nagyszerű alkotótárs volt. Nagyon modernül, eszköztelenül, egyszerűen játszik, és közben hihetetlen ereje van. Egy ember, aki elveszti az illúzióját abban, hogy elég röplapokat dobálni különböző mozik tetejéről. És én is ezt gondolom, hogy nem elég. Most előadjuk ezt a huszonéves darabot a Vígszínház Pesti Színházában, és tökéletes a párhuzam: lám, így packázik velünk ma is a hatalom.

Ez a dráma másik szála: a holokausztról szóló előadást próbálják egy román színházban Ceausescu és a cenzúra fénykorában...

Sütő a darabban egészen pontosan megírta saját korának Romániáját, és mégis azt gondolom, hogy ez tökéletesen aktuális itt, ma, Magyarországon. Éppen ezért nagyon keveset változtattam a szövegen. Előadhatnánk ezt farmernadrágban, vagy csinos mai kosztümökben, én mégis azt gondoltam: adjuk elő jó erős utalásokkal arra, ahol ez a dráma született, és mégis úgy hiszem: teljesen világosan szól arról, ami ma van.

Mármint a hatalomnak való kiszolgáltatottságról?

A hatalom folytonos packázásairól, a kultúra tökéletes lenézéséről és cinikus sárba tiprásáról. Nem gondoltam egy kicsit sem Alföldi Nemzeti Színházára, amikor a belügyi biztos azt mondja, hogy "ha ez van a Nemzeti Színházban, akkor mi lehet ott, ahol nekünk nincs felügyeletünk". És mégis: ez is a felügyeletről szól, akárcsak manapság. Nagyon furcsán kuszálódik össze a régi és a mai. Én kreatív ember vagyok, liberális - soha nem tagadtam - , és a kreatív munka a szabadságról szól, itt mindent szabad. És én azt gondolom, hogy a hatalom - a Fidesz - rájött arra, hogy szüksége van értelmiségi emberekre, és látja, hogy rosszul csinálta. És mivel idealista is vagyok, hiszem, hogy Eszenyi Enikőt ilyen megfontolásból a helyén hagyják. Hisz' tán látják, hogy nem lehet mindenkit elvadítani, mert a végén nem marad senki az értelmiségből.

Sütőnél a hatalom mindenre kiterjedő uralma egészen erős párhuzamba kerül a holokauszt-történettel: a darabbeli fiút a belügyesek ugyanúgy lelövik, mint a színházi előadásban az "álmodó" gyermeket Auschwitzban.

Sütő ezért is csodálatos. Olyan lehetőségeket ad, hogy eljutunk odáig, hogy SS-egyenruhában éneklik az Internacionálét.

A darabbeli színház drámaírója a szavak erejében hisz, szavakkal küzd, majd a legvégén azt mondja: "mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény!".

Rendezőként úgy gondoltam, hogy biztosan nem elég a szavak ereje, dolgozzunk a képek erejével is. Vigyük el a nézőt oda, ahová gondolatban sem mer elmenni. És Sütő ezt tálalja: egy olyan darabot írt, ami ott játszódik a borzalom kellős közepén, az auschwitzi táborban.

Az elején a szerzői instrukció úgy szól: szabadon építhető fel a borzalom országa.

Igen, mi ezt támasztottuk alá a színpadi vetítésekkel. Kitűnő alkotótársakkal dolgoztam: a díszlet és a vetítések Vereckei Rita, valamint Szöllősi Géza és fiatal segítői munkája. Nagyszerű volt a próbák során - és nem mondanám udvariasságból, ha nem őszintén gondolnám - hogy itt minden színész nyitott, kíváncsi. Nem csak arra, hogy a másik milyen, hanem hogy őbenne mi rejlik még.

Tehát te elhiszed, hogyha beszélsz róla - például egy színdarabbal -, akkor más lesz.

Persze, különben nem csinálnám. Hidd el nekem, lenne más dolgom. Például harminc helyen turnézhatnék A nagy füzettel (Szász János legutóbbi filmje, amelyért a Karlovy Vary filmfesztivál fődíját kapta – a szerk.), de fontosnak éreztem, hogy ezt megcsináljuk. Semmit nem bánok abból az időből, amit itt töltöttem, mert tudom, hogy kell, szükség van rá.

Már említetted, hogy eljutott hozzátok nézői reakció, de mit vársz, mit szeretnél leginkább hallani az előadásról távozóktól?

Ha mindannyian átgondolnák: ők mit csinálnának, ha ez újra megtörténne. A színházi néző általában empatikus, és Sütő is erre épít. Ő az erdélyi magyarságot mint zsidóságot írta meg. Én pedig mint zsidó a zsidóságot ábrázoltam. Szerényen mondom: szeretném kicsit megbolygatni ezt a témát, nem finom eszközökkel, képekkel, hatásokkal. Engem ez nagyon érdekel, és szeretném a következő munkáimban is folytatni.

Filmen? Korábban említetted, hogy gondolkodsz az Anna Frank-történet filmrevitelén.

Igen, itt most a jogokra várunk. Anna Frank reloaded - ez a "termék" címe, ami arra utal, hogy Annak Frank nem halt meg. Mi úgy kezeljük, hogy meghalt, de valójában erre nincs semmilyen bizonyítékunk. Ez az élő Anna Frank története, aki szembenéz azzal, hogy őt miként ábrázolják. És persze a mai státuszában, egyszerű öreglányként ugyanúgy megrugdossák a rakparton. De ez is szembemenne azzal a szépséges, finom, selyemszerű és hazug holokauszt-ábrázolással, ami most megy.

Miben selyemszerű?

Szépelgő. Ez a történet egy nőről szól, aki találkozik a róla élő képpel, aminek persze alig van köze a valósághoz. Én most nagyon szeretnék filmeket csinálni, több tervem is van. Csodás lenne egy szabad, asszociatív filmet készíteni József Attiláról. Ez igazán magyar lenne, hiszen mi alaposan "be vagyunk zárva ebbe a nyelvbe". József Attila nagyon kérdéses, nehéz személyiség volt, kemény, összeférhetetlen; egészen más, mint amit a versei olvasásakor elképzelünk. A kreativitás és az írás kapcsolata érdekel, és ez foglalkoztatott már Csáthnál is az Ópiumban.

Keveset rendezel itthon színházban.

Nem igazán hívnak, az az igazság. Persze ehhez hozzátartozik, hogy a filmezés miatt sokszor kibújtam munkák alól, s tán úgy hiszik, nem lehet rám számítani, vagy megbízhatatlan az időbeosztásom.

A Nagy Füzetről hamarosan kiderül, hogy rajta lesz-e a legjobb külföldi filmek Oscar-jelöltjeinek listáján.

November végén összeáll egy "short list", hét vagy kilenc film lesz benne. Később ebből kerül ki az öt alkotás. De az tudni kell, hogy magától magyar film nem repül be ebbe.

Mi kell ehhez?

Pénz. A magyar állam pénze kell. Persze mi mindent megteszünk ezért: már volt egy Oscar-vetítésünk, aminek igazán nagy sikere volt. És bár rengeteg európai ország mozijaiban fut a film, addig nem kerül be amerikai mozikba, amíg ki nem derül, hogy rajta van-e az Oscar-listán. De dolgozunk, most lesz Sao Paoloban négy vetítése a filmnek alkalmanként ezer nézővel.

Ilyenkor mész, és izgatottan várod a reakciókat?

Persze, hiszen nagyon érdekel. A filmkészítés egy parittya, kilövöd, nem tudod hol robban, és engem érdekel, milyen hatást vált ki. De ezt most hamarosan lerakom, és inkább a többi témával foglalkozom.

Te készítetted az új támogatási rendszer első filmjét, és a Magyar Filmalap ezt ahol lehet, elmondja. Nem bántad meg az együttműködést?

Nem volt más utam. Sok vitánk volt. A forgatókönyv hamar átment, de a konzultációs jogot az alaposok amennyire lehetett, kihasználták. Ennek ellenére most eszem ágában nincs azt mondani, hogy így nem jó, úgy nem jó, milyen szemetek, satöbbi; mert ennek semmi értelme. Most közös célunk, hogy visszahozzuk a nézőket a magyar filmekre. Bár hogy három év alatt miért készült összesen két film, azt azért elmesélhetnék...