Néhány éve élnek Magyarországon, azt mondják: az ország számukra nem csak ihletet ad, hanem meg is szerették. Oleg és Vlagyimir Presznyakov ezúttal a Bárka Színházban rendezi meg egyik első darabját, az Európa-Ázsiát. Az utcamusical egy túlélésért előadott "ál-lagzi" története zenével, tánccal. A próba szünetében beszélgettünk az író-rendező testvérpárral.[i]

Törekedtek arra, hogy valamelyest átírják a drámát a magyar viszonyokra. Mennyit változtattak?

Vlagyimir Presznyakov: Szeretjük „remixelni” a darabjainkat. Ahogyan a zeneszerzők készítenek remixeket, mi is hasonlóan gondoljuk újra a szövegeinket.

Fotó: Dobos Csaba

Oleg Preszenyakov: Szeretünk visszatérni a korábbi darabjainkhoz, főleg azokhoz, amelyeket régen írtunk, s valamit változtatni rajtuk.

Ez azt jelenti, hogy mindig elégedetlenek, hogy egy dráma soha nincs befejezve?

V.P.: Nem erről van szó. Ezek a drámák mindig készen vannak, de bennük van a lehetőség a változtatásra.

O.P.: A szövegekhez úgy viszonyulunk, mint az emberekhez. Eleven anyagnak tekintjük, s – miként az emberek – ezek is változnak az idők folyamán.

S akkor hogyan viselik, mikor más rendezi a darabjukat, és korábbi szöveghez nyúl?

O. P.: Ez nagyon változó. Vannak olyan színházak, ahol igénylik a közös munkát, és megkeresnek bennünket. Ez mindig az adott ország, vagy színház szokásaitól függ.  Angliában például az a jellemző, hogy igyekeznek aktívan bevonni a szerzőket a munkafolyamatba. Ilyenkor részt veszünk a castingokon, segítünk a szövegkönyv kialakításában, és sokat beszélgetünk a színészekkel, akik általában nem csak a jellemrajzokra kíváncsiak, hanem mesélünk nekik a darab keletkezésének körülményeiről, az indíttatásainkról, s ez segít nekik a színrevitelben.

Nekem is mesélnek kicsit az Európa-Ázsia születéséről? Ez volt az első darabjuk.

V.P.: Az egyik első.

O.P.: Az Európa-Ázsia a jekatyerinburgi egyetemi éveink alatt született. Felmerült, hogy érdemes lenne új típusú darabot írni, a korábbinál merőben más szövegekkel dolgozni. Tehát megfigyeltük a körülöttünk lévő világot, embereket, és arra törekedtünk, hogy kifürkésszük: a mai idők milyen témákkal szolgálnak a színház számára. A színház és az irodalom nagyon gyakran hátratekint, folyton a múltat bogozgatja. Mi pedig azt szerettük volna, hogy a színház a mai világunkról meséljen, vagy a jövőbe tekintsen.

Rögtön megtalálták ezt a kicsit groteszk, szürreális hangvételt?

O.P.: Épp ma beszéltünk arról Vologyával, hogy az életben annyi abszurditás van, és olykor olyan groteszk helyzetek adódnak, hogy a realitás igazából már fantasztikumnak tűnik. Tehát ez a fajta stilisztika valójában már teljesen reális és életszerű. Belépsz egy irodába, fodrászszalonba vagy elmész a fogorvoshoz, és mindenütt nagyon furcsa emberekkel találkozol, akik különös történeteket mesélnek, és sokszor a külsejük is különös. A mi hőseink is ilyenek, és éppen ezért nagyon is valóságosnak tűnnek.

Fotó: Dobos Csaba

V.P.: Legalábbis mi úgy érezzük, hogy ilyen emberek között élünk. Számunkra ez a kegyetlen valóság.

Annak ellenére, hogy a szereplők mindegyike kilátástalan helyzetbe került, a darab a komorság helyett az irónia hangján szól.

O.P.: Ez elhatározás kérdése volt. Ilyen a mi látásmódunk. Semmi értelme búslakodni, ostoba dolog. Nem újdonság, hogy az élet nagyon nehéz. Arra kell törekedni, hogy ennek ellenére jó hangulatban maradjunk. Szerintünk a színháznak ez a feladata, hogy jó hangulatot, életszeretetet, életigenlést ajándékozzon az embereknek.

V.P.: Tulajdonképpen ez a darab is arról szól, hogy milyen produkciót kell előadni ahhoz, hogy a szereplőknek sikerüljön életben maradniuk. Valójában mindenki valamilyen szerepet játszik a „saját színházában”.

A zene is nyilván ezt az oldást segíti.

O.P.: Nagyon örülünk, hogy a Bárkán az előadást élő zene kíséri majd.

Sok táncos rész van az előadásban. A koreográfia kidolgozásába mennyire szóltak bele?

V.P.: Nagyon sok filmes munkánk van, így ahhoz szoktunk, hogy a színrevitel koncepciójának jó előre készen kell lennie. Rengeteg időt töltöttünk Gergye Krisztián koreográfussal és Szakál Tamással, a „főzenészünkkel” még a próbafolyamat megkezdése előtt. Sokat beszélgettünk Barnoff Tamarával is, aki a jelmezeket készíti, vagyis elméletben már színpadra állítottuk a darabot még az olvasópróba előtt.

O.P.: Megbeszéltük, hogy milyen zenei betétek kerüljenek az előadásba. Biztosan észrevette, törekedtünk rá, hogy magyar dalok hangozzanak el a színpadon, s ezeket kevertük a nyugati melódiákkal. Sok magyar zenét akartunk, mivel ezeket nagyon szeretjük. A zene és a tánc tükrözi egy nép lelkületét. Éppen ezért a próbafolyamat során Krisztiánnal sokat beszéltünk arról, hogy milyen táncos elemek kerüljenek az előadásba. Nagyon örülünk, hogy egy hullámhosszon vagyunk a munkatársakkal, nagyszerű művészeti csapat jött össze. Meghallgatjuk, megértjük egymást. Ami pedig nagyon fontos számunkra, hogy mindegyikük saját ötletekkel, elképzelésekkel érkezik. Örülünk, ha olyan emberekkel dolgozhatunk, akiket a mi szövegeink továbbgondolásra sarkallnak. Ez abban segít nekünk, hogy szinte új szemmel tekintsünk a drámáinkra.

A helyszín szimbolikus: úttest Európa, Ázsia határán. De akár lehetne másutt is.

O.P.: Persze, de ez elég látványos szimbólum. Minden ember úton van, s ő dönti el, merre halad. Mehet egyenesen, le is kanyarodhat; az út egyszerű, de kifejező szimbólum. Másfelől ez egy határ. Felfoghatnánk egy konkrét ország határaként is, mondjuk, lehetne Magyarország határa. Hiszen ez az ország is egyfelől Európa része, másfelől pedig erős, sajátos kultúrája, légköre van. Sokan próbáltak már meghatározni, körülírni, hogy miben rejlik ez a sajátosság, de nem sikerült. És nekünk ez nagyon tetszik, mert ez azt jelenti, hogy lelke van a népnek, és a lelket mindig nagyon nehéz megfogni, és címkéket ráaggatni.

Néhány éve már, hogy Önök Magyarországon élnek, a színészek mesélték, hogy hihetetlen, milyen jól ismerik hazánkat. De szeretik is?

V.P.: Persze, hogy szeretjük. Mi alapvetően írók vagyunk, ezért nagy hatással van ránk egy olyan ország, amely ihletet tud adni. Magyarország pedig rengeteg ihlettel szolgál számunkra.

O.P.: Általában nagyon szeretjük Magyarországot, nem csak művészi-, hanem emberi szempontból is. Az évek alatt rengeteg barátságra, emberi kapcsolatra tettünk szert, s ez most már érzelmileg is ideköt bennünket. Például mikor az utóbbi két évben Észtországban, Tallinban forgattunk egy ifjúsági sorozatot a Disney számára, nagyon hiányzott nekünk Magyarország.

Jövő héten bemutató, mikor jön a pánik?

V.P.: A pánik nem a mi műfajunk.

O.P.: Persze aggódunk amiatt, hogy miként megy le az előadás. De ahhoz, hogy egy munka sikeres, hatásos legyen, számos tényező együttállására van szükség. Az fontos, hogy mi minden energiánkat befektettük ebbe, de hogy ez a közönség számára látható lesz-e, megjósolhatatlan. Csak reménykedhetünk.