A Nemzeti direktorának fia osztálytársaival "vizsgázott" a közönség előtt. A Pestiben jól sikerült Vízkeresztet rendezett az osztályfőnök, Marton László.

Fotó: Karip Timi
Galéria nyílik, kattintson!

Felteszem, sokan emlékszünk még az Oscar-kedvenc Szerelmes Shakespeare frappáns szócsatáira és az életrajzi adatokkal való játszadozására, amelyek ugyan rendesen felborzolták az irodalmárok kedélyét, egyszersmind ugrásszerűen megnövelték az Erzsébet-kori fenegyerek rajongótáborát (a londoni Globe újranyitásával szinte egy időben). Aki ide sorolja magát, annak biztosan az is megvan, amikor az inkognitóban színházbolond királynő távozik a Rómeó és Júlia ősbemutatójáról, majd tömör kritika gyanánt arra bíztatja összetört szívű drámaírónkat, hogy a tragikus hangolású románc után írjon már valami derűsebbet, csak hogy legyen mit bemutatni a korabeli londoni csőcseléknek Vízkeresztkor. Éspedig mintha az idézett film hangulatában, ennek a teljesen légből kapott, de annál szórakoztatóbb jelenetnek a késztetésére fogant volna a Pesti Színház idei Vízkereszt-változata.

Az idén 450 éve született darabíró fenomén világszerte műsoron tartott művét Marton László negyedéves színművész növendékei adják elő, az osztályfőnök rendezésében, számukra (és jelen szerző számára is) élvezetes feldolgozásban. Nem mondom, szerencsés kezdőlökés így a pálya startjánál, de úgyszintén szerencsés fordulat Marton tavalyi rendezéseihez képest. A művel legalább két éve foglalkozó csapathoz beállt erősíteni a Víg néhány favoritja: Mészáros Máté, Telekes Péter, Bata Éva és Fesztbaum Béla. A szöveget, a zenét és a látványt együttes erővel, s a látottak alapján nagy kedvvel turmixolták könnyen fogyaszthatóvá, leginkább a fiatal korosztály megnyerésére. Tudván, hogy a Pestibe alig-alig járnak a Trafó vagy a Katona nemzetköziségéhez szokott nézők, egyáltalán nem veszélytelen bárminemű korszerűsítéssel fogadni a hűséges bérleteseket. Még szerencse, hogy a színpadon (és időnként a nézőtéren) játszó, éneklő, zsonglőrködő zsenge színésztrupp ezzel a görcsös megfeleléssel most nem terheli magát, és ennyiben eltér a vígszínházi hagyománytól.

Fotó: Karip Timi

Kivételesen jó élmény arányos testű fiúkat és lányokat nézni, ahogy szerelemről, vágyakról mesélnek. Ugyanilyen jól esik, hogy egyik pillanatban zenés-táncos őrjöngéssel szakítják meg a történetet, később szemtelenül rögtönöznek egy bő négyszáz évvel ezelőtt vélhetően hasonló körülmények közt megszületett szövegre (pontosabban az évtizedek óta használt fordításokra). Khell Csörsz függönyökből, forgóajtókból és sokfunkciós kellékekből összeálló színpadképe a tengeri vihart megjelenítő látványos nyitójelenettől kezdve segíti a közönség játékra hangolódását, a játszóknak pedig eszközt és teret kínál újabb mutatványokhoz (egyedül a Malvolio körüli kamerázás volt kellemetlenül ismerős Dömötör András néhány évvel ezelőtti rendezéséből).Tény, hogy az ötletkavalkád nem igazolja teljes mértékben a darabválasztást, ugyanakkor nem is nyúlnak vele mellé. Számos más alapanyagot ugyanilyenné formázhattak volna, ehelyett kiválasztották az egyik legbiztosabbnak tűnőt, és bátor mozdulatokkal, saját ízlésük szerint ezt szabták át. A plakát húzóneve talán Shakespeare, a szünetben már mindenki a maga kedvenceit keresgéli a kiírt szereposztásban. Legtöbbünk a Bolondhoz tartozó nevet ismételgeti: ifj. Vidnyányszky Attila. Ha nem lenne más értelme ennek az estének, csak annyi, hogy az ő magával ragadó, önfeledt játékában gyönyörködjünk, már megérte. Záró monológja sokáig velünk marad.

Fotó: Karip Timi

Van azért egy ennél átfogóbb tanulság: jó színházat lehet olykor csinálni aktuálpolitika-mentesen is: az általános közérzetünket békén hagyva, az együttlét ártatlan élményével. A Marton-osztály tehát nem üzent fontoskodva, kétségkívül nem újították meg a hazai színjátszást, ellenben a szívünkbe lopták magukat.