A Vőlegény friss bemutatója a Pestiben nagy mellényúlásnak tűnik. Próbáltuk megfejteni, mitől lett kudarcos az este.
A Vígben klasszikusra hangolták az évad végét. Plakátok és szórólapok hirdetik, hogy idén tavasszal a magyar drámairodalom gyöngyszemei közül válogathatunk. Ez olyan, mintha a nagy (na jó, kisebb) vihart kavart Revizor-adaptáció, illetve Alföldi, Zsótér és Szász János súlyos rendezései után ígéretet kapnánk, hogy nyugi, az új előadásoktól nem kell félni, tessék csak elhinni: békebeli szórakoztatásban lesz részünk. A Pesti Színházban bemutatott Szép Ernő-darab ehhez képest az elmúlt időszak egyik legnehezebben befogadható színházi estéjének bizonyult.
Forgács Péter évekkel ezelőtt ugyanitt rendezte meg a szerző Lila ákác című, hasonló alapkonfliktusra (röviden: pénz vagy szerelem?) épülő művét. Emlékeim szerint abban is a két fiatal főszereplő közös jeleneteinek lett alárendelve minden, azaz csakis rajtuk múlt, hogy elviseljük-e a végtelen szövegmennyiséget, a furcsa díszletelemeket és a rendezői igyekezetet. Az új bemutató az előbbi remake-jének hat, bár az alkotók ezt sehol nem reklámozzák (egyébként sem kapott nagy hírverést az előadás). Annyi a különbség, hogy a nézők azóta türelmetlenebbek.
A Vőlegény viszonylag gyakran játszott darab, több filmfeldolgozása is készült, a közönség nagy része mégis legfeljebb az apró momentumokból összeálló hangulatra emlékszik belőle. Így viszont kockázatos vállalkozás épp ettől megfosztani őket. Az 1922-ben debütált szöveg, a Csuszik család szívszorító története ebben a változatban szinte egyáltalán nem jön át a nézőtérre. Könnyű hasonlattal élve: beesik a színpad elejébe vágott mélyedésbe, az oda dobált kellékekkel együtt.
Kornél (itt ugye női név) családja utolsó reménysége. Ha sikerül gazdag férjet keríteni neki, megoldódnának az anyagi gondok, fel lehetne lélegezni végre. Jó néhány fiaskó után megérkezik az ideális jelölt: Rudi, a fogorvos. Persze nem lehet konfliktus nélkül színházat játszani; Rudi sem az, akinek reméltük, vagy talán mégis, csak győzzük kivárni. Így lebutítva elmenne valamelyik sorozat évadismertetőjének is, az alapötletet például felhasználhatnánk a New York-i huszonévesekről szóló Csajok legújabb epizódjaihoz. Miért van, hogy a Pestiben mégsem azt érezzük, hogy ez most rólunk szól?
A válaszom az, hogy Forgács Péter rendezését ugyanazért nehéz eladni, amiért Kornélt a darabban. Először is, irdatlanul sokat beszél, többnyire önmagára figyel, letisztult énképe ennek ellenére nincs, a körülötte lévő világot alig ismeri, így arra reflektálni sem tud, ebből adódóan az sem világos számára, hogy mit akar elérni, mások jó indulatára hagyatkozik; néha persze szerethető, máskor eléggé szánni való, de sajnos leginkább idegesítő. Vénlány.
Hiába van végig nagy kavarodás a színpadon (kivéve a második felvonás végét), elemzést érdemlő szerepet csak a szerelmeseket játszó két színész kap. Bata Éva nagy energiákat mozgósítva, élvezettel játszik, de ez most nem elég ahhoz, hogy bevonjon minket is a játékba. Varju Kálmán úgyszintén hálásnak tűnik, hogy az elmúlt évek kisebb feladatai után megint övé lett a főszerep, és tulajdonképpen képes élni a lehetőséggel, de az előadást ő sem tudja megmenteni. A sikerültebb közös jelenetekben azért eszünkbe juttatják, milyen szerelmesnek lenni, és ilyenkor jó őket nézni.
Füzér Anni díszlete rendesen megdolgoztatja a technikai stábot, akiknek mindkét szünetben új színpadképet kell építeniük, majd megannyi kelléket a precízen kijelölt helyekre készíteniük (más kérdés, hogy ezek a kellékek nem mindig működnek jól). Ezt a megoldást valószínűleg részben a szükség hozta, hiszen a Pesti színpadtechnikája elavult, felújításért kiált (a kritika természetesen nem a társulatot, hanem a fenntartót illeti). Másrészt az a szándék, hogy nagyon összetetten fogalmazódjon meg az egyszerű kis történet.
Az egyetlen ötlet, ami valódi érzelmi reakciót vált ki, a legvégére marad. Franciás dallamra franciakrémest tálalnak fel a nélkülözésben kimerült családtagoknak, akik pillanatokon belül önfeledt habzsolásba kezdenek. Egyszerre úgy tűnik, nincs is több gond ezen a földön. Zene, világítás, színészi összjáték, belefeledkezés. Ennyi kell, hogy őszinte tapsot kapjanak a végén.
Friss a comment.com-on