A Tavaszi Fesztivál őrült nagy hajrájában az Operába mentünk Jenůfát nézni. A régi repertoárdarab egészen friss benyomást keltett és jó hatással volt ránk.
A színháziak gyakran sérelmezik, hogy a kritikusok mindig csak a bemutatóról adnak visszajelzést, miközben a legtöbb előadás a további játszások során nyeri el végső formáját. Az Operaház jó tíz éve mutatta be Vidnyánszky Attila Jenůfa-rendezését, majd négy év után levették a műsorról, és csak idén tavasszal keresték elő újra. Ideje volt hát megnézni mindenkinek, aki eddig nem látta. És vagy nagyon sokan látták már korábban, vagy eleve keveseket érdekelt: az áprilisi előadások erős félházakkal mentek. Meglehet, azoknak lesz igazuk, akik a komolyzenei programok túlkínálatával riogattak a Zeneakadémia, a Budapest Music Center és a Vigadó megnyitása után, mármint hogy ennyi termet úgysem lehet egyszerre megtölteni. Akik most netán az operát áldozták be, sajnálhatják; megrendítő élményről maradtak le.
A cseh-morva zeneszerző Leoš Janáček első átütő sikerét A mostohalány című színmű (írta Gabriela Preissová) alapján készült zenedrámával, azaz a Jenůfával érte el. Az 1904-es eredeti bemutató óta ugyan egyetlen áriáját sem tanultuk meg fejből dudorászni, mégis elmondható, hogy bekerült a népszerű operák közé. Az iszonytató történetnek és az emlékezetes karaktereknek (melyek igazán a kísérteties zenétől kelnek életre persze) nagy szerepe lehet a világsikerben.
Az alapkonfliktust az adja, hogy a fiatal Jenůfának két rokon fiú is udvarol: Laca és Števa. A kusza családi ki-kicsodában nehéz beazonosítani őket. Egyikük rendes csóringer, másikuk ellenállhatatlan nőcsábász. Hogy, hogy nem, a lány az utóbbi felé húz, de mostohaanyja (a Sekrestyésné) ellenzi a kapcsolatukat. Az esküvőt lefújják, a szerelmespárt egy teljes évre különválasztják, hátha észhez térnek. Jenůfa azonban már Števától várandós, így ahelyett, hogy elutazna, megszüli titokban a gyereket. A féltékeny Laca nekimegy a lánynak és megvágja az arcát (lásd Gettómilliomos), s ezzel valóban véget vet a románcnak: Števának nem kell a sebhelyes kismama. Tulajdonképpen igazuk lett azoknak, akik Jenůfát a link szívtiprótól féltették, de hát milyen áron! Pechükre ugye becsúszott a gyerek, akit a megoldásokban jeleskedő Sekrestyésné – rövid mérlegelés után – a jeges patakba dob végül. Íme, máris bejártuk a sokkoló tragédiához, úgymint a szándékos gyermekgyilkossághoz vezető utat.
A leghálásabb szerep egyértelműen a Sekrestyésnének jut. A tíz évvel ezelőtti szereposztásban Marton Éva, a miskolci operafesztiválon a német szoprán Anja Silja, legutóbb Temesi Mária örülhetett a felkérésnek. Az elődökhöz méltó módon Temesi Mária is uralja a színt, puszta jelenléte elég lenne a súlyos dráma érzékeltetéséhez, zeneileg és képileg is az ő jelenetei válnak a legemlékezetesebbé. A fiatal szerelmeseket felőlem játszhatnák fiatalok, de Rálik Szilvia, Kiss B. Attila és Bándi János triójával is élvezhető az este.
Ahogy anno Janáček dobbantott a művel, úgy Vidnyánszky legelső operarendezését is újabb felkérések követték: az Opera művészeti vezetése, a debreceni igazgatás és a Nemzeti. Ebben a 2004-es munkájában tisztán lehet látni, hogy milyen szimpatikus rendező is válhatott volna belőle. Egy okos hozzászóló jegyezte meg Makovecz Imréről, a nagy igyekezet ellenére is röhejesen gyenge életmű-kiállításon: a saját maga választotta közeg húzta le és érvénytelenítette az egyébként tehetséges alkotót. Vidnyánszky dettó. Bár el kell ismerni, az ő életműve még nem befejezett.
A látványért felelős Alekszander Belozub viszont mintha azóta pontosabban tudná, mi kerüljön a színpadra. A Jenůfa díszleteként használt malomkerék még oké, de az arra leeresztett rongyos háló már kevésbé. A legvégén használt gyönyörű színpadsüllyesztés motívuma a tavalyi Johanna-előadásban megsokszorozódva tér vissza, de ott teljesen magára is marad, befogadható üzenet híján. Már csak emiatt is különösen örültem, hogy a Jenůfából nem lett látványszínház.
A színpadi történés főleg a zenekari árok feletti szűk sávra korlátozódik, kivéve amikor népzenei dallamokra falusiak hömpölyögnek oda-vissza a nagy üres térben (ilyenkor mintha a lengyel Andrzej Wajda Pan Tadeusz filmeposza pörögne a vásznon). Ezek finom precizitással megkomponált szép képek, bár a honlapon fel sem tüntetett néptáncosokat a látottaknál jobban megmozgathatták volna.
Az emeleti páholyból úgy tűnt, hogy a kezdetben nagyrészt sminkeléssel és szelfizéssel elfoglalt közönség a második felvonástól egyre inkább az előadás hatása alá került, mígnem a végére teljesen beszippantotta őket a bűnről és reményről mesélő erőteljes történet. Jó hír, hogy a jövőre tervezett 25 bemutató mellett jut hely a Jenůfának is. Reméljük, a masszív reklámkampány addigra beérik és elég nézőt hoz a házba.
Friss a comment.com-on