A budai Átrium Film-Színház (újra)nyitása óta szorgalmasan és fantáziadúsan ontja magából az újabb és újabb bemutatókat. A folyamatos sikersorozat örömére nemrég megajándékozták magukat és formálódó közönségüket egy kortárs finomsággal, az Átriumkloriddal.
A befogadó színházak kínálta legizgalmasabb lehetőség, hogy olyan művészeket van mód összehozni bennük, akik máskülönben nemigen találkozhatnának színpadon. Ami az egyeztetés szempontjából rémálom, a nézőknek kuriózum. Ugyanakkor kiugrási lehetőség lehet az érintett színészeknek, rendezőknek is. Vegyük például Bíró Krisztát, aki hiába társulati tag az egyik legjobb fővárosi társulatban (Örkény), ott viszonylag ritkán szerveződik köré előadás (kivétel volt a Piszkavas vagy az Ibusár), pedig nyilvánvalóan sokoldalú, felkészült és ráadásul közkedvelt tehetség. Tudni róla azt is, hogy tele van témákkal, melyek közül az egyiket Néder Panni rendezővel (Túl a Maszat-hegyen) közösen álmodták színpadra (lásd korábbi interjúnkat). Arra gondoltak, hogy mutassanak meg négy-öt különböző nőt, aki ma Magyarországon él, és aztán rendeljenek mellé egy-egy férfit, aki kérve- kéretlenül alakítja az ő életét. Hála az égnek, a közelben mászkált Parti Nagy Lajos író, és szerencséjükre az ő szeme is felcsillant a vadonatúj párkapcsolati körmagyar ötletére. Az Átrium azért van, hogy legyen hol előadni az ilyen kezdeményezéseket.
Parti Nagy már írt hasonlóan mozaikos szerkezetű egyszemélyest: Csákányi Eszter hosszú évek óta mondja A hét asszonya monológjait, sokan irigyelhetik érte. Most ugye két színészre (férfira és nőre) épülnek a rövid jelenetek, de ettől még persze jutalomjáték, miközben (már megint) társadalmi tabló, finom korlenyomat. Öt többé-kevésbé különálló történeten keresztül lesünk be ismerős hálószoba/nappali/vasúti kocsi titkokba. Ügyes megoldás, hogy az előcsarnokban kezdődik az este, nem hiába jutott eszébe más rendezőnek is (Zsótér: Chicago) használni a kávézó terét, mert valóban erős a hangulata és kiváló díszletül szolgál, azonnal behív minket a játékba. Ahogy jön le a lépcsőn a két színész, az akár formabontó alternatív előadást is előlegezhetne, de később, amikor viszontlátjuk őket a színpadon díszletben-jelmezben, már Orlai-produkcióra gyanakszunk (konkrétan egyik sem igaz). A mérleg sokáig hol erre, hol arra dől, mígnem megállapodik az őszinte szórakoztatásnál. Tihanyi Ildi vetítéses, csupán néhány kelléket mozgató díszlete a színházteremben sem kelt csalódást (bár a végére kifogyott az ötletekből), az egyes karakterekhez szabott jelmezei és parókái pedig kifejezetten segítik a gyors váltásokat, az egymást követő jelenetek külön értelmezését. A rendezés sem mutogatja magát a kelleténél jobban, szinte udvariasan a háttérbe vonul. Ahogy például a negyedik beállításban leteszi a kamerát és hagyja, hogy a felvételre szánt elbeszélés alapján keljen életre a történet. Úgy tűnik, mindenki a színészek brillírozásának igyekszik megágyazni.
A színészeken nem is múlik. Bíró Kriszta pont úgy lubickol, ahogy arról még a tervezgetés fázisában álmodozhatott. Az öngyilkosságra elszánt figurában ragyogó komika, míg a reménytelenül szegény életbe szorult házaspár feleségeként átélten drámai a jelenléte. És külön elismerés, hogy volt mersze partnernek hívni Hevér Gábort (íme, ennyi kell a rendkívüli színészi találkozásokhoz), aki évek óta csúcsformában van. Az igazság az, hogy az első, részben a második és főleg a harmadik képben Hevér el is viszi a pálmát, kénytelenek vagyunk rá figyelni, annyira zseniális. Parti Nagy, aki egyébként mestere a női karaktereknek, több meglepetés patront rejt a darab férfi szerepeibe, s ezeket Hevér győztesen durrantja ki sorra. A végére mintha a másodhegedűsnek megtett férfi kerekedne a nő fölébe, szövegmennyiségben és a megnyert nézők számát tekintve egyaránt. Akármilyen elhivatott és szeretnivaló Bíró Kriszta ezekben a szerepekben, úgy alakul, hogy a kifejezetten számára írt darabban is övé lesz a mellékszerep. Ha valami, a negyedik szín némileg kárpótolhatja, arra a rövid időre övé a színpad, végre képes megmutatni, hogy mit raktározott éveken át.
A szöveget dicsérni szokás, pedig mintha bőven alulteljesítene a szerző korábbi színházi munkáihoz képest (beleértve a fordításokat is). Meglepő módon az érződik, hogy Parti Nagy most beérte kevesebbel is, tudván hogy a színészek majd megoldják prímán (ebben nem tévedett, ha valóban volt ilyen előfeltevése). Több rá jellemző szemtelen poént és szójátékot is elbírna az este, ezek híján gyakran elbulvárosodnak a mondatok. Végső soron az sem kizárt, hogy alkotói lejtőn van, illetve valami főművön dolgozik, ami mellett megoszlik a figyelem. Mindenesetre több idei közreműködése kapcsán kellett a programfüzetbe néznem (néhány napja az amúgy félkész állapotában is izgalmas Fischer Iván-opera, A vörös tehén közben tettem így), hogy megbizonyosodjam, tényleg az ő neve szerepelt benne.
Miután a téma megunhatatlanul hálás és az előadás jól fogyasztható, a közönség rögtön megadja magát. Nem mondok meglepőt, a nézőtéren többségében párok gyűltek össze, akik egyfajta terápiaként tovább is gondolhatják a látottakat. De épp miattuk lehetett volna kevésbé szemérmesre hangolni az előadást (nem véletlen, hogy a videó bejátszások eljátszanak ezzel a gondolattal). A legvége tartogat egy szimbolikus magyarázatot. Az angyalszárnyakon érkező kalauz felajánlja sárgabarackos Túró Rudiját, ám a válasz nemleges. A felajánlás simán vezethetne huncut évődéshez, ehelyett mindössze egy fáradt legyintést kap. Ekkor villan be, hogy bizony ez köti össze mindegyik darabbéli nőt: többé nem vágynak a szexre, vagy ha vágynak is, nincs kivel. Ha az utolsó pillanatban nem csillana fel a remény, már kezdeném azt hinni, hogy hagyják őket elszáradni, és utána legfeljebb nátrium-kloriddal hinthetjük be a helyüket.
Friss a comment.com-on