Hír Interjú Kritika Riport

2014. augusztus 11. 12:42, catwalker

Amadeus light

Peter Shaffer sikerműve, a zenei gyorstalpalónak sem utolsó Amadeus hosszú szériákat képes futni: hol a színészi bravúr, hol a csinos kosztümös tabló nyűgözi le a nézőket. Szikszai Rémusz rendezése sajnos egyiket sem nyújtja, mégis gyorsan fogynak rá a jegyek.

PH2 6969
Fotó: Takács Attila

Orlai produkcióról kritikát írni nehéz ügy, mert egyrészt kifogástalanul jól bánnak a nézővel (talán az egyetlen műhely, ami igazán a nézőért van): kedvesen ismerős történetek, príma színészek, elegáns tálalás; másrészt gyakran untat és dühít, hogy a színpadi történések nem jelentenek szellemi kihívást. Utóbbi akkor válik igazán zavaróvá, amikor a darabválasztás és a szereposztás akár remekművet is eredményezhetne, de az alkotók mintha megijednének ettől a lehetőségtől, és végül biztonságos fedezékeik mögé vonulnak. A Belvárosi Színházban bemutatott Amadeus e féle csalódást okozott. Bárcsak kevesebbet ígérne, vagy tudna többet nyújtani!

Felesleges a Milos Forman-filmre vagy korábbi nagyszínpadi bemutatókra hivatkozni (Madách, Szolnok, Kecskemét), jobb azokat most elfelejteni, mert túlontúl fájó a különbség. Ismerve a moziból átalakított épület adottságait, feszes kamaradarabot vizionáltam, ahol majd számít minden színészi mozdulat és elhangzott szó. Nem én lehettem az egyetlen, hiszen rendezőnek azt a Szikszai Rémuszt kérték fel, aki éppenséggel a képi lecsupaszításban és a kortárs vonatkozások felfejtésében jeleskedett eddig, legutóbb a Szkénében immár kultelőadásként játszott I. Erzsébet dirigenseként. Jelen munkája – ezzel szemben – az új térnek és az új közönségnek tett suta kedvezmények velejárójaként, illetve a darab félreértése miatt lötyögős, életlen és sajnos nagyon hosszú lett. A kamaraverzió tévútnak bizonyult.

PH2 7211
Fotó: Takács Attila

A nézőteret alig érik el azok a vizuális és zenei jelzések, amelyek feladata lenne a hosszan hömpölygő szövegelést fogyaszthatóbbá tenniük. Zöldi Gergely fordító feltételezhetően jó munkát végzett, elvégre közérthetően mondják fel a Mozart-Salieri vetélkedés történetét, azaz a hanyag zseni versus szorgos középszer példázatát (kérdés, hogy ez mire elég), de talán mégis ő felelt volna az eminens tételdarab túlírt szövegrészeinek bátrabb tömörítéséért. Továbbá igencsak feszélyez, hogy a zseni mibenlétét célzó boncolgatást csüggesztően középszerű szakik végzik, akik közben úgy tesznek, mintha találtak volna valamit. Az eredeti mű nyilván arra a katartikus felismerésre épül, hogy mindannyian jóval Salieri (nem hogy Mozart) alatt teljesítünk,ami egyéni ambícióktól függően lehet felszabadító vagy őrjítő gondolat; de a mostani rendezés nem elégszik meg ennyivel, és pechére igyekszik oly módon közelíteni Shafferhez, mint ahogy, teszem azt, Harold Pinterhez, vagy akár Bulgakovhoz szokás (Szikszai korábbi munkái alapján): az ínyenc értelmiségi aprólékosságával. Az eredmény azt mutatja, hogy az Amadeus ilyen alacsony hangerőre állítva alig-alig ad ki értékelhető hangokat magából, egyszerűen más műfaj. Nagy csinnadratta, csillogó paloták hatalmas terei és a Lacrimosa dübörgése hiányzik a tetszhalott színmű feltámasztásához. Az a fajta hangzavar, amely a belső űr dongását hivatott túlharsogni, s melynek hiányában a gondolatszegény pusmogástól szunyókálunk.

Mégsem sürgetnénk az olvasókat, hogy váltsák vissza a jegyüket, épp ellenkezőleg. Az Amadeus hangos közönségsikerrel megy, és erről a színészek tehetnek. Nem mintha életük alakítását nyújtanánk, nem is várja el tőlük senki, elég hogy beleillenek abba a képbe, amit az egyes szerepekről elsőre gondolunk. Kulka János (Salieri) a számkivetett rongyjelmezében lomha mozdulatokkal, "nagy kegyesen" vesz részt a játékban: arisztokrata gőggel megáldott konspirátor. A kifakadásait nem vesszük komolyan. Majd megoldja valahogy, gondoljuk. Keresztes Tamás (Mozart) hol önfeledt kisfiú, hol páváskodó ficsúr: mindkettőt látványosan adja. Csettintünk, hogy milyen ügyesen  játszik, és még zenélni is tud! A végére tartogat emlékezetes pillanatokat. Lovas Rozi (Constanze) cserfesen szájal, vihog, teli energiával jön-megy, időnként kellő mértékben közönséges. Kaszás Gergő (II. József) jelenetei kimódoltak, a kortárs kiszólások ezúttal kicsinyesek és szükségtelenek. A többiek kényelmes tempóban asszisztálnak. Úgy látom, a színészek is jól érzik magukat Orlainál.

PH2 7440
Fotó: Takács Attila

Ilyen lehet az igazi béke színpad és nézőtér között, mikor mindenki boldogan megy haza. Kivéve azokat a keveseket, akik konfliktusra és ingerekre éhesen érkeztek, és akik többek közt a színháztól várják, hogy történjen végre valami az életben. Orlai szentélye azonban  az aktuálisan játszott darabtól függetlenül – nyugalmat áraszt (már-már erőltet) a közönségre, egyben azt az illúziót kelti, hogy védve vagyunk a durva, ordenáré külvilágtól. Hosszú sorokra számíthatnak a jegypénztárnál.

keresztes tamás lovas rozi szikszai rémusz kulka orlai belvárosi színház peter shaffer zöldi gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr216530893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek