Hosszú évekig volt tabu a rendszerváltás előtti besúgóhálózat működése. Az akták egy részének nyilvánosságra hozatalával sem sikerült teljesen feloldani, és megérteni az akkori ellentmondásos viszonyokat. A Katonában megtörtént események alapján mutatják be a szocialista rezsim mechanizmusát, és hanyatlását. KRITIKA
Ménes Attila darabja, a Bihari Tar Sándor íróról szól ugyan, de Ménes fiktív elemeket is belefűzött, hogy komplexebb képet kapjunk a rendszerváltás előtti időről. A színlapon olvasható Ménes idézet ennek okán említést sem tesz Tarról, ezzel is aláhúzva, hogy nem egy az egyben dokumentarista drámával lesz dolgunk. Máté Gábor, aki a Katona missziójának tekinti a kibeszéletlen témák feldolgozását, rendezőként kellő távolságtartással tudott a darabhoz nyúlni. Bár a főszereplő ambiciózus munkásíró, és Sándornak hívják, szinte alig jut közben eszünkbe, hogy valóban Tarról lenne szó, leginkább egy magánember tragédiája válik hangsúlyossá. De a közönség összetételét nézve változhat a tartalom megítélése, hiszen teljesen mást jelent azoknak, akik átélték a 70-es, 80-as éveket, mint a fiatalabbak számára, akik már csak elbeszélésekből ismerik. Nem véletlen, hogy a nemrég bemutatott Ahogy tetsziken jóval nagyobb a fiatalabbak aránya a Biharival szemben, amelyen inkább az idősebbek jelenléte dominál.
A Kádár-rendszerben való szűk mozgásteret tökéletesen adja vissza a Kálmán Eszter tervezte doboz, amely a Sufniban kukucska színpadként kezd funkcionálni, annyira pici - klausztrofób érzés lehet benne lenni; minden keskeny, egyformán sivár, kerülgetik egymást a szereplők, az ajtók nem zárnak rendesen. Kellemetlen, fojtogató atmoszféra. A benne lévő szereplők többségére is ez a szűklátókörűség jellemző: a homoszexuálisokat elítélik, a nőket semmibe veszik, a melósokat lenézik, a pártban lévő előmenetel a legfontosabb. A katonás színészek egytől-egyig pontosan visszaadják a mindent és mindenkit bekebelezni vágyó hatalommal együttműködő olykor klisés, sztereotip figurákat: Pelsőczy Réka remekül karikírozza a kosztümös, cseléd-üzemmódba kényszerített titkárnőt, aki mindig kínlódik a becsukhatatlan ajtó bezárásával; Takátsy Péter akcentusos, pattogó pártelvtársként a legkiemelkedőbb, de ellenzéki barátként is emlékezeteset nyújt az utolsó jelenetben, ahol még segíthetne a meghurcolt Sándornak – megbocsátása azonban tettekben nem mutatkozik meg. Kovács Lehel tartótisztje alávalóan törtet előre, a beszervezés vezetőjeként hol negédes, hol kíméletlen. Dér Zsolt e.h. kiválóságát már több darabban bizonyította (Az Olaszliszkai, Faust I., II., Részegek), Andrásként, Sándor meleg szeretőjeként szabados és ragaszkodó, míg keresztfiaként szűkszavú, tévéhez láncolt, jövőképpel nem rendelkező egyszerű gyerek.
Az előadás címszereplőjét Mészáros Béla alakítja lebilincselő intenzitással. Mészáros Béla Sándorként állandóan retteg, már a beszervezése előtt is mutatkoznak rajta a neurózis jelei, mikor szeretője, András megpróbálja kiprovokálni belőle, hogy vállalja másságát. Mészáros őrlődik, és berzenkedik természete ellen, majd feledni próbálja gyári munkásként és íróként. Persze a rendszer megtalálja gyenge pontját, és beszervezésénél elsőként ezt az ütőkártyát használják fel. Mészáros megverve, görnyedten ül, hörög, és nyüszít a fájdalomtól, amikor éppen verik, a földön csúszik, és könyörög, ne hozzák nyilvánosságra, hogy homoszexuális. Végül hosszas tépelődés után ő is beáll a besúgók közé, hogy Bihari fedőnéven jelenthessen. Az emberi lélek legmélyebb bugyraiba pillanthatunk be Mészáros alakításán keresztül – a kínzástól eljut a tartótiszttel való lepacsizásig. Egyre többször és többször nyúl a demizsonért, miközben az egész ember egyetlen idegszállá változik, amely bármikor elpattanhat. Önmaga árnyékává válik, görnyedve hordozza a besúgók bűntudatát, a „júdási tett” következményeit, amely csak súlyosbodik a rendszerváltás utáni leleplezés, meghurcoltatás során. Mészáros marékszámra dobálja magába a gyógyszereket, és vedel, elmerül az önsajnálatban. Barátja érkezésekor frázisokat pufogtat, és a szokásos kérdést: de hát mit tehetett volna? Eleinte fürdik az áldozat szerepében, de a dialógus egyre erősebben egyetlen monológgá változik, ahogy Mészáros belelovalja magát a magyarázkodásba, a vádaskodásba, amely egyenesen a belső konfliktus feloldásához vezet. Pokrócba burkolózva, izzadva, reszketve, sírva mondja ki, és ismételgeti mániákusan: „Ez vagyok, egy darab szar. Szar.”
Nincs megvetés, de megváltás sem. Ha valaki besúgó lesz (önként vagy megzsarolva), örökké hordozni fogja ezt a stigmát. Máté Gábor előadásának fókuszában az egyén áll, akit a hatalom eltitkolt homoszexualitásával zsarol. Figyelemfelhívás, mennyire abszurd, hogy ez megtörténhetett. Tudjuk, mennyi emberrel megtörtént, és hogy mennyi emberéletbe került. A rendezés nem törekszik egyetlen igazság kimondására, és nem is ítélkezik. Sokkal inkább levonja a végkövetkeztetést: ezzel a múlttal együtt kell tudni élni besúgóknak és besúgottaknak egyaránt.
Friss a comment.com-on