Hír Interjú Kritika Riport

2014. december 12. 15:21, akarenina

A bőr, amit érdemes újra lehúzni

Sok minden eszünkbe jut az Asszony a frontonról, a játékosság és a humor pont nem. A Vígszínház december 5-én bemutatott produkciója rámutatott, hogy a témába még ez is belefér, és a második világháború borzalmait női szemszögből taglaló könyvet érdemes volt ismét elővenni.

asszonyafronton ea 01 domolky daniel PRINT 004
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A háború a női tapasztalatok tükrében is fontos téma, amiről beszélni kell; az első világháború emlékévében a centenáriumra más darabokkal is emlékező Vígszínház repertoárjában logikus választásnak tűnik az Asszony a fronton. Polcz Alaine 1991-ben az év könyvének választott önéletrajzi írása kiemelkedő alapműve a múlt feldolgozásának; az írónő-pszichológus az elsők között volt, aki az orosz katonák által elkövetett nemi erőszakról beszélt, tárgyilagosan előadott története pedig időről időre előkerül a színházak műsorában. Kevesen gondolták volna a híres tanatológusról és pszichológusról, Mészöly Miklós feleségéről, a Magyar Hospice Alapítvány létrehozójáról, hogy milyen szörnyűségeken ment keresztül 19 évesen: első házasságkötése után nem sokkal a második világháború poklában találta magát, és két front közé szorulva hónapokat töltött vadállatias szovjet katonáknak, éhezésnek, betegségnek kitéve. A háború után az eleve halálra ítélt házasság is felbomlott, és ismeretes, hogy az élete a továbbiakban sem alakult fényesen: a háborús sérülések és fertőzések miatt soha nem lehetett gyereke, és Mészöly Miklóssal köttetett házassága sem volt teljesen mesébe illő.

A könyv egyik lényeges vonása, hogy Alaine nemcsak a háborús szörnyűségekről beszél benne. Első férjének, Jánosnak hidegsége, szeretetlensége, a házasságban megjelenő problémák, a kiszolgáltatottság ugyanakkora hangsúlyt kap, és mindez van olyan traumatikus és borzasztó a szerelmes lány számára, mint a konkrét fizikai erőszak. A női sors többféle aspektusa sejlik fel az Asszony a frontonban, és ennek a többrétegű, a szenvtelen írói stílus ellenére rengeteg érzelmi síkot megmozgató anyagnak a színpadra állításakor könnyedén bele lehet csúszni az önsajnálat és a hatásvadászat hibájába. Székely Kriszta rendező (aki épp hogy csak most végez az egyetemen) ügyesen tartotta kordában a témáról automatikusan beugró reflexeket és felmerülő kötelező köröket; és nem a háborút vagy az erőszak természetrajzát, hanem a formát boncolgatja, az emlékezés rítusait veti alá vizsgálatnak. "Mindenki tisztában van azzal, mi az a monodráma? Nem? Hát, akkor most se fogják megtudni. Mi hoztunk egy opciót, egy ötletet, egy ajánlatot” – közli a legelején Jerger Balázs, az előadás egyik szereplője a rendezői koncepciót.

asszonyafronton ea 01 domolky daniel PRINT 016
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

Amit látunk, valóban elrugaszkodik a klasszikus Asszony a fronton-feldolgozásoktól, de annyira nem messzire. Az ötszereplős darabban Halász Judit alakítja az emlékező Alaine-t, ő adja az előadás gerincét, a többiek, Tornyi Ildikó, Péter Kata, Jerger Balázs és Borbiczki Ferenc folyamatosan változó szerepekben tűnnek fel, és elevenítik meg leheletfinom, érzetszerű jelenetekben az emlékeket. Alaine esküvője képeslapszerű, az élőzenei aláfestés 1944-be repít minket, és mint szolid lefestő elem, abszolút működik, az előadás ugyanis nem válik tőle túlságosan „színházszerűvé”. A nosztalgikus keretben felidéződik az esküvő, az édesanya tanácsai, amelyekkel elindítja lányát mint „nőt” az életben. („Légy kedves és szép, szolgáld az uradat, és legfőképp, ne egyél sokat!”) Az elnyomott, közönyösen kezelt, mégis szerelmes Alaine érzetei groteszken nagyok, a boldogtalan, egyenlőtlen házasság pillanatképei abszurd hang- és fényhatásokon keresztül idéződnek meg. Az emlékekbe helyenként az emlékező, Halász Judit is integrálódik, például a nőgyógyász képében, aki a fiatal Alaine-t szembesíti a nemi betegséggel és a ténnyel, hogy a férje megcsalja. Egy későbbi jelenetben a saját édesanyját játssza, aki a háború után nem akarja elhinni, hogy lányát megerőszakolják („Hiszen csak a kurvákat vitték el, nem?”), érzékeltetve, hogy a múlt feldolgozásakor gyakran próbáljuk más szemszögből is megvizsgálni, megérteni a történteket, sőt, az, hogy a színésznő többször is egyfajta „rendezőként” kommunikál az emlékekben szereplőkkel („na, gyerekek, ez azért sok, hagyjátok abba” – mondja a kergetőző Alaine-nek és Jánosnak), az emlékezet élő, folyamatosan változó, a túlzásoktól és a torzulásoktól sem mentes mivoltára világítanak rá. Ezek a kiszólások elmossák a határvonalat rendező és színész, jelen és múlt, színpad és nézőtér között, és mikor Alaine a moziban kérdőre vonja Jánost a fertőzés miatt, a házaspár a közönség sorai közt civakodik: ez legalább annyira utal arra, hogy az emlékezésnek mi is a részei vagyunk, mint a később a fejünk feletti tetőn leguruló és széttörő üvegpalack.

A szépiaszerű boldog békeidőkből a frontra már egy sokkal elvontabb kifejezésmódon keresztül lépünk át, a háború képei a Polcz Alaine történetétől elemelt síkon elevenednek meg. A Csákvárra menekülést a fiatal Alaine és János meséli el úgy, mintha az RTL Klubnak adna jókedélyű interjút, a kastélybeli napokat pedig a három nőszereplő együtt, mintha egy jó bulira emlékeznének vissza. Az erőszakról szóló részből eltűnik azonban a játékosság, a szörnyűségeket hol felváltva, hol szinkronban elevenítik fel a női színészek, ráerősítve arra, hogy az átélt borzalmak nem feltétlenül csak Alaine emlékei, sőt, nem feltétlenül csak a háború sajátjai, hanem a női sors és kiszolgáltatottság kollektív alapélményei. Hogy a formai kísérletben az általános női mondanivaló az igazán kidomborodó szál, arra utal a cilinderes, varázspálcás bűvész is, aki a semmiből előbukkanva, a történettől függetlenül tárgyilagos kiselőadást tart a nemi erőszakról fogalmakkal, következményekkel, jótanácsokkal együtt. „Talán túl rövid volt a szoknyám?” – kérdezi naivan Tornyi Ildikó a szónoklat áldozathibáztatós részénél, ám még mielőtt a napjainkban igencsak parázs vitákat eredményező aktuális kérdéskör a pécsi rendőrség videóival együtt kínosan rátelepedne az előadásra, már tovább is lépünk rajta. A párhuzam a mai korral így mindössze egy villanásnyi, mégis fontos momentum, világos állásfoglalás.

asszonyafronton ea 01 domolky daniel PRINT 013
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház

A sokkhatás persze nem marad el, mint ahogy a Polcz Alaine történetéből egyedüli tanulságként levonható gondolat sem, miszerint mindegy, mi történt vele a múltban, az élet dolgai nem fontosak, és ez nem közöny, nem apátia, hanem egy másik idődimenzió, egy könnyebb, igazabb út felismerése. „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, tanulj meg kacagni, sírni, ha kell” – éneklik az előadás végén a szereplők, miközben a vetítővásznon Polcz Alaine fotói sejlenek fel fordított időrendben, a legvégén hosszan elidőzve a 19 éves lány portréján. Az írónő emléke előtt való tisztelgés szép és megható gesztus, bár kissé kilóg az amúgy talán túlságosan is eklektikus előadásból, amelyben a játékos elemek és a remek ötletek nem mindig alkotnak következetes egységet, és helyenként öncélúak is. Székely Kriszta Asszony a frontonja mégis jó előadás. Legfőbb előnye, hogy nem múzeumi vitrinbe helyezi a 70 évvel ezelőtti történetet, és nem borogatja be a sajnálkozás vizes lepedőivel, hanem képes megszólítani a nézőt – sőt, még helyet is biztosít neki a múlt feldolgozásában.

 

 

halász judit vígszínház polcz alaine székely kriszta

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr686968365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása