Végre megszabadították Cyranót nagy orrától a Nemzeti előadásában. Káprázatos látványvilággal, érzelmi viharokkal teli produkció született, amely megtöri a rideg, szövegcentrikus színház monopóliumát. Vidnyánszky évad végére tartogatta az aduászt.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Nem lehetett könnyű elkezdeni a Nemzeti vezetését Alföldi Róbert után, aki magas kvalitású színházat és társulatot teremtett igazgatásának öt éve alatt. Vidnyánszky Attila első két évada útkereséssel telt, ahogy a legtöbb igazgatónál normális esetben lenni szokott. A mostani harmadik évadban már kirajzolódni látszik az a stílus, amelyet Vidnyánszky képviselni szeretne. Látszanak a sikerek, a kudarcok is, melyeken keresztül elnyerheti végleges formáját a teátrum arculata. Arra viszont aligha lehetett számítani, hogy a Cyrano de Bergerac-kal a Vidnyánszky vezette Nemzeti eddigi legsikeresebb évadát fogja zárni.

A grúz David Doiashvili védjegye a vizualitás, az elképesztő látványvilág. A Nemzeti sokoldalú színpadtechnikáját teljes mértékben kiaknázva egy folyamatosan mozgásban lévő világot tár elénk. Egyetlen elem jelenti a klasszikus értelemben vett díszletet: válaszfal üvegablakokkal. A többi professzionális fény- színpad-, és videotechnika, amely betölti a sokszor üresen maradt teret úgy, hogy nincs hiányérzetünk, észre sem vesszük, hogy nincs díszlet. A különböző látványtechnikai elemek összképe kelti azt az illúziót, hogy épp a tengeren vagyunk, vagy egy ház kertjében. Doiashvili nemcsak a színpadtérrel bánik virtuóz módon, hanem a nézőtérrel is: az összes szereplő mind helyet foglal a páholyokban, a nézők mellett/mögött, a balkon válaszfalán tipegve, egyensúlyozva. Zsongás, csivitelés mindenütt, hihetetlen öltözékbe bújtatott kíváncsi elit; mintha Az éhezők viadalából vonult volna ki a Capitolium jólétben tengődő, túlcicomázott botrányra szomjazó hada. Bánki Róza jelmezei lélegzetelállítóan sokrétűek. Minden egyes ruhadarab jelentéssel bír. A jelmez kiegészíti a szereplőt, szerves részévé válik, ami különösen érvényes Roxane szöveggel teleírt ruháira. Külön bravúr, hogy minden jelmez fekete-fehér, mégsem unalmas, vagy öncélú.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A nyitókép meglehetősen mozgalmas, özönlenek a gegek, a vicces antrék („Ostermeier megérkezett már?”), közben képet kapunk a szereplőkről: De Guiche gróf pávaként szelfizik, mellette hercegnős pózban integet Roxane, akibe Christian egyből beleszeret. A zűrzavart tovább tetézi Cyrano megjelenése, aki stílusosan a színház tetejéről száll alá a színpadra. Az egyetlen, aki maszkot visel; a velencei csőrös félálarc egyrészt megidézi az 1500-as évek commedia dell’arte stílusát, másrészt a nagy orra utal, harmadrészt egy ötletes fricska a klasszikus Cyrano-ábrázolások felé. Hiszen ismerjük a történetet: van egy pasi, akinek csúnya nagy orra van, és szerelmes a széplányba, aki azonban a szépfiúba szerelmes, mert hát a másiknak túl nagy az orra. Az unásig ismételt rémes Pinokkió-orr, amiért képtelenség átélni a történetet. Minden orr megmunkált, művi, hiteltelen – a főszereplő inkább képregényfigurára emlékeztet, mint egy bánkódó szerelmesre. Doiashvili rendezése valójában akkor kezdődik, amikor Cyrano letépi maszkját: egy normális kinézetű, mai srác, rengeteg görccsel, önbizalomhiánnyal, és frusztrációval. Lekerül a hatalmas maszk-orr, érzékeltetve ezzel, hogy csak Cyrano fejében torz az önmagáról kialakított kép, csak képzeli, hogy nagy az orra. Gyönyörűen szónokol, és versel (külön köszönet Ábrányi Emil míves fordításának megtartásáért), de nők terén van még mit tanulnia. Roxane-nal való találkája egy elvesztett meccs: a lány ki akarja provokálni belőle a szerelmi vallomást azzal, hogy elmondja, a szép arcú Christianba szerelmes. Cyrano azonban túl sebzett ahhoz, hogy be merje vallani érzéseit.

Ez a kimondatlan vallomás katasztrófák sorozatát idézi elő. A rendező az emberi lélek egészen sötét bugyraiba visz minket. Roxane és Cyrano végig játszmáznak. Két sérült lélek, akik képtelenek őszintén beszélni egymással. Értelemszerűen a kegyetlen játszma áldozata Christian, akihez Roxane feleségül megy annak ellenére, hogy nem szereti; akit azért küld Guiche gróf háborúba, mert ő Roxane férje; aki azért lesz öngyilkos, mert Roxane és Cyrano szerelme és hazugsága végül lelepleződik.

Edmond Rostand szereplői kilépnek az évtizedek során rájuk kövült közhelyek alól, és más értelmet nyernek a Nemzeti előadásában. Bonyolult, tragikus jellemekké válnak. Ezt a koncepciót erősíti a kiváló szereposztás: Fehér Tibor első blikkre merész választásnak tűnhet, mert teljesen szembemegy az eddigi Cyrano-ábrázolásokkal. Ám Fehér Tibor minden energiáját, és erejét felhasználja Cyrano lobbanékony, csapongó lelkének bemutatására. Játékosan versel, ádázul vív, és verekszik. Modora karcos, ám legbelül megszakad a szíve. Féltékenységében őrjöng, mégsem tud haragudni ellenfelére. Farkas Dénes telitalálat Christian szerepére, hozza a naiv, tisztalelkű fiút, aki megbízik barátjában, és feleségében. Farkas alakítása gazdagabb a buta szépfiú ábrázolásánál; ahogy haladunk előre az időben, Cyrano egyenrangú partnerévé avanzsálódik. Fehér és Farkas remekül kiegészítik egymást, olyanná válnak, mint egy érme. Mind a két oldal mást mutat, de nem lehet szétválasztani őket. A két fiatal színész pulzáló játéka az előadás egyik nagy dobása.

Mellettük számos nagy pillanat jut Olt Tamásnak, aki kellően utálható, dölyfös, és zsarnok Guiche gróf. Le Bret Kristán Attila alakításában hol helyeslő, hol csalódott jóbarát. Rácz József (Ragueneau) és Katona Kinga e.h. (Liza) két ízig-vérig komika, igyekeznek sok humort csempészni az előadásba.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Roxane életének fontos állomásainál mindig más színésznő lép az előző helyébe; mindegyik egy-egy lelkiállapotot, jellemvonást szimbolizál. Mikecz Estilla e.h. hamvassága, szépsége három férfit is lenyűgöz. Hazugsággal szeretné vallomásra bírni Cyranót - kislányos tulajdonság. Christiannal való találkozása újabb fordulópont, megjelenik Ács Eszter e.h., a megközelíthetetlen jégkirálynő. De Guiche erőszaktevése után Söptei Andrea veszi át a helyét, zavartan, megtörten. Söptei fájdalmas hitelességgel jeleníti meg a megbecstelenített, tönkretett nőt. Mohón vágyik Christian szép szavaira, udvarlására, Söptei hisztérikusan követelőzik. Dühíti Cyrano makacssága, hiszen mindenki számára világos, hogy a kert sötétjében ő suttogja a szerelmes szavakat. Söptei zavart Roxane-ja radikális lépést tesz, mikor frigyre lép Christiannal. Mindent vagy semmit, üzeni pillantásával Cyranónak, de a férfi továbbra sem vall. Nagy-Kálózy Eszter Roxane-ként kacér, buja és mindenre elszánt femme fatale. Sebezhetetlennek tűnik, ám pillanatok alatt összetörik férje halála után. Újabb hazugságba menekül, hogy bizonyítsa szerelmét Christian iránt, így mázsás terhet vesz a vállára. Annak a súlyát, hogy a Cyranóval folytatott kicsinyes játszmájuk legjobb barátjuk életébe került. Udvaros Dorottya alakítja a tizennégy év elteltével zárdában élő Roxane-t. Az őrült, talajvesztett, tolószékbe kényszerülő nő már csak árnyképe régi önmagának. Udvaros finom eszközökkel, markáns színészi jelenléttel teremt feszültséget, az őrület jeleit pontosan mutatja meg. A halott Christian-nal és az élő Cyranóval társalog, mintha mi sem történt volna.  

Az előadás végig óriási érzelmi amplitúdókon működik, néha túlcsordul, ami egyáltalán nem baj. Doiashvili direkt nem tart távolságot az eseményektől, középső ujjat mutat a V-effektnek, és a felesleges okoskodásnak, nagy lendülettel rántja be a nézőket ebbe a furcsán vibráló, álomszerű világba.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Katartikus pillanat Udvaros-Fehér-Farkas zárójelenete: Christian próbálja életben tartani a végzetes sebet kapott Cyranót, ezúttal ő suttogja a szavakat a fülébe, hogy Roxane-nal továbbra is beszélhessen. Farkas Dénes szellem Christianja könnyezve, és megkönnyebbülten távozik, miután Cyrano végre elismeri, hogy ő írta a Roxane-hoz szóló leveleket. A vallomás elhangzik, de ekkor már késő - Cyrano meghal.

A Cyrano de Bergerac a Nemzeti következő évadának előszele, amely a Szenvedélyek Színháza szlogent kapta. A társulat erősödik, a repertoár szélesedik, jelenleg a teátrum markáns gerincét képezik Vidnyánszky Attila, Zsótér Sándor, Sardar Tagirovsky, Viktor Rizsakov, és David Doiashvili figyelemre méltó előadásai. És ez a jövőre nézve több, mint biztató.