A West End és a Broadway valamelyik legfrissebb sikermusicalje helyett egy igazi klasszikust mutatott be a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Madách Színház. A nyomorultak idén 35 éves, nehéz, hosszú és súlyos darab, amivel nem jár csomagban a több százas széria, a Mamma Mia!-szerű tombolás. Szirtes Tamás rendezésében mégis különleges, magával ragadó előadás született.

Zöld Csaba és Vikidál Gyula

Fotó: Madách Színház

A nyomorultak mai szemmel nézve old school musical, amely éppen úgy aránylik, mondjuk egy Spamalothoz, mint egy kötelező olvasmány egy vicclaphoz. Victor Hugo romantikus nagyregényét ügyesen foglalja össze a szövegkönyv, Schönberg dallamai pedig érzelemmel, monumentalitással vannak tele. A Madách friss előadása már az első képben leszögezi, nem szórakozni hívja a nézőt ezen az estén, hanem egy különleges világba, egy távoli korba, ma már alig értett értékek közé. Az előadást egyfajta szakralitás, vállunkra nehezedő és mégis felemelő fajsúlyosság jellemzi. Romantikus és tragikus sorsú hősökkel van tele a színpad, poénok csak Thénardier kocsmárosnak és feleségének jutnak. Nekünk felszabadultság helyett megilletődöttség, merengés az osztályrészünk, miközben olyan érzelmekkel szembesülünk, amelyeket talán csak vágytunk megélni.

A nyomorultak főhősével korunk hőse aligha tud könnyen azonosulni. Jean Valjean megtérése, mások boldogulásának szentelt élete, teljes önfeláldozása idegen a mi önző világunktól. Hisz nekünk a másokért élő egy mártír, az önfeláldozó meg egy balek. Kicsit tiszteljük, nagyon megmosolyogjuk. Ám Szirtes aprólékos módszerrel éri el, hogy az óriási távolság csökken, míg a végén már hinni akarjuk a jóságot, csodálunk, szeretünk, átélünk, már-már, ha csak egy időre is, de átlényegülünk.

Sáfár Mónika és Nagy Sándor

Fotó: Madách Színház

Hiszen Jean Valjean tulajdonképpen régi ismerőse azoknak is, akik megúszták a kötelező olvasmány elolvasását. Ő a szuperhősök előképe, senkijéhez sem hasonlítható testi ereje a szuperképessége, valódi kilétét évtizedekig titkolja, váratlanul tűnik elő, ahol felüti fejét az igazságtalanság, megmenti a beteg prostituáltat, gondoskodik a gyermekéről, ha guruló szekeret kell felemelni egy élet megmentéséért, megteszi, ha a forradalmárok oldalán kell harcolni az önkénnyel szemben, ott terem. És persze megvan a saját nemezise, ellenlábasa, akivel különleges viszonya van. Javert az ő Jokere.

Szirtes Tamás felhangosítja a két férfi, Valjean és Javert viszonyát, az értékek ütközését, erkölcs küzdelmét a törvénnyel, az igazságosságét a joggal. És Hugo egyszer csak mégis aktuálissá válik, hiszen ezt a harcot mi is ismerjük, mert egy kicsit erről szól az életünk. Rendről és szabadságról, szófogadásról és jóságról. És persze a döntésről mindezek között.

Zöld Csaba Jean Valjeanként örök útkeresőt hoz. Egykori bűnét képtelen megbocsátani önmagának, haláláig küzd a lelkiismeretével, jótéteményeivel vezekel. A püspökkel (Vikidál Gyula) való találkozása erősíti meg karakterét, állítja a jó szolgálatába. Erős jelenet, szimbolikus is, ahogy a régi Valjean – Vikidál játszotta egykor – útjára indítja az újat. Szép, drámai alakítás, magabiztos énektudás. Az Örkény Színházból egykori munkaadójánál vendégeskedő Debreczeny Csaba Javertje tűpontos szerepformálással ajándékoz. A hideg tekintetű fejvadász lépésről lépésre kerül üldözöttje hatása alá, azonban ennek elfogadása lényegének a megtagadása lenne. Ezzel szembesülni már nem képes. Öngyilkossága az erkölcs győzelmének metaforája. A prózai művészszínházhoz szerződött Debreczeny már hiányzott a Madách társulatából. Jó, ha mégis van átjárás.

Tóth Andrea és Solti Ádám

Fotó: Madách Színház

Vágó Bernadett Fantine-ja szép alakítás, az Operettszínház naivája lépést tett az összetettebb sorsú női alakok megformálása felé, hangja sem a korábbi letisztult szabályosságot, inkább érettséget, életet sugároz még halálában is. Cosette-et Tóth Angelika játssza, énekli el korrektül. Tóth Andrea, akit már nem kell Andinak hívni, igazolja, hogy jelenlétét nem csak az X-faktor megnyerésével járó extra PR-érték magyarázza. Eponine-ként természetes őserővel énekel, színésznőként jó néhány lecke még előtte áll. Enjolras szerepe komplexitást nem tartalmaz, Nagy Balázs mindenesetre szépen eljátssza, ahogy teszi a dolgát Solti Ádám is Mariusként. A férfi mellékszerepek nem bővelkednek a dimenziókban, ám érdekes társadalomkritikai geg, hogy az elnyomók ellen a barikádon harcoló Marius a forradalom bukása után rizsporos parókás nemesek körében veszi feleségül Cosette-et.

A szórakoztató elem, a nyílt színi tapsokban méltán fürdőző Thénardier-házaspár. A Nagy Sándor és Sáfár Mónika által alakított csak a saját pecsenyéjét sütögető, erkölcstelen kocsmáros és felesége nem csak azért a közönség kedvencei, mert ők viszik a humort az előadásba. Ők azok, akiket mindannyian ismerünk, a helyezkedő haszonlesők, akik mindig ott ólálkodnak a húsosfazék körül, és nincs számukra morális gátja annak, hogy bárkit félrelökjenek. Beléjük kapaszkodhatunk, hiszen velük már sokszor találkozhattunk. A sármos hősszerelmes figuráktól a karakterek felé mozduló Nagy Sándor és a már arcjátékával is minimum Jászai Mari-díjat érdemlő Sáfár Mónika üdítő túlrajzoltsága egyszerre mutatja be az önző gazemberség magasiskoláját és ad egy szusszanásnyi kikapcsolódást a nézőnek a komoly, drámai jelenetek között.

Nagy Balázs

Fotó: Madách Színház

Az ultramaratoni hosszúságú első felvonás végére ugyan kissé lankad a figyelem, de a színpad állandó változásai, a megszámlálhatatlan díszletkombináció (Kentaur), a dinamikus mozgásnak (koreográfia: Tihanyi Ákos) köszönhetően az előadás nem enged el bennünket. A nyomorultak a rendező mellett a díszlettervező, sőt az ügyelő darabja, a néhány percenként átvarázsolódó színpadképek és Rományi Nóra korhű jelmezei négy dimenziós festményként kápráztatják a tekintetet. A színfalak mögött láthatóan legalább olyan virtuóz munka folyik, mint a kulisszák előtt.

Ha nem is számíthat Az Operaház fantomja, a Mary Poppins vagy a tavaly bemutatott Mamma Mia menetelésére, Schönberg musicalje néhány évre különleges színfoltja lesz a Madách Színház repertoárjának. Hiszen A nyomorultak egy legenda, és ezúttal sem szűnt meg annak lenni. Sőt.

(Az előadást augusztus 13-án, A nyomorultak zártkörű főpróbáján láttuk)