Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 13. 16:16, iolé

Vidnyánszky csak a látványnak él

A nőknek szerelmet adó, hűséget hazudó, száz éve bolyongó hajós megérkezett a Nemzeti Színházba is. Jött, és körötte felsóhajtottak lányok, asszonyok, mind a nevét suttogták vágyakozva, Szindbád!...Szindbád!... És hallgatták ezt a férfiak, fröccsös poharakba, sörös kriglikbe sunyt tekintettel, sült húsokkal teli tálak előtt, a kisvárosi urak, irigyen, mert soha nem jutott nekik annyi a nők illatából, mint a hajósnak. Szakonyi Károly KRITIKÁJA.

Szindbad2 eorifoto-4707
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Vidnyánszky Attila most Krúdyhoz nyúlt, az ő novelláiban érezte meg új produkciójához a nemes irodalmi alapot. Mert Vidnyánszky nem színdarabot rendez, hanem a látomását. Kézhez kap egy szöveget, és mint egy nagy fantáziájú koreográfus, színpadra komponálja. Olekszandr Bilozub megteremti hozzá a díszletet, a nőknek szépséges ruhákat tervez, Vidnyánszky pedig a tág játéktérben ritmikus mozgásba hozza a szereplőket. Ha illő zenét szerzett volna hozzá egy, a Krúdy világát érző muzsikus, balettnek is elképzelhetnénk ezt az előadást. Persze akkor nem élvezhetnénk a századelő (mármint a XX.) zseniális írójának lírába oltott, melankolikus, bölcs mondatait, amelyek átütnek a minden figyelmet lekötő látványon.

Vidnyánszky fantáziája általában képzőművészeti (hogy ne mondjam, festői) látványban testesül meg, ezt láttuk az első világháborús képekben, a Molnár-darab, a Fehér felhő színre vitelében, legutóbb a Don Quijotéban, a szó mindig háttérbe szorul, s ez eleinte elégedetlenséggel tölt el. De aztán rá kell jönni, hogy ez az ő színháza. Már sok évvel ezelőtt, a régi Nemzetiben is a látvány volt fontosabb a Hubay-darab, a Hová lett a rózsa lelke? rendezésében. És Debrecenben is ezt fedeztem fel Móricz Zsigmond Úri muri előadásában.

Ezzel nem azt akarom  mondani, hogy nincs szöveg, de számára az pusztán lehetőség valami komplex alkotáshoz. A Szindbád színlapján csak a színészek vannak felsorolva, de azt nem olvashatjuk, hogy majd melyik milyen szerepben lép fel. Csak már az előadásban ismerhetünk rá az alakokra. Ez is azt sugallja, hogy nem megszokott értelemben vett drámáról van szó. Megjegyzem, nem is igen lehet a Szindbád-novellákból kerek drámát írni. Alighanem ezt Verebes Ernő, a dramaturg is tudja, nem is vállalkozhatott másra, csak egy  kanavászt adhatott a rendező kezébe, (nyilván ezt is várták tőle), és arra törekedhetett hogy Krúdy mondatai sértetlenül szóljanak, és szolgálják a karaktereket, melyek nőkben és férfiakban egyaránt elismerésre méltón nyilvánulnak meg a történésekben. Ami Huszárik Zoltánnak és Sára Sándornak sikerült, az más volt. A film az más, hiába színjátszás a kamerák előtt, mégis valóság. Valóság a vásznon a táj, a város kövezett utcája, Majmunka otthona, a Vendelin-felszolgálta velős csont, a csók, a könny, minden. A film elhiteti, hogy az életet látjuk, márpedig annak nincs dramaturgiája, csak van, és ahogy van, úgy teljes. A film-Szindbád életre keltette Krúdy világát. 

Szindbad2 eorifoto-4625
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Vidnyánszky is Krúdy világát mutatja meg a maga látomásában.

A szecessziós motívumok hiteles légkört árasztanak már a függöny felemelkedése utáni percben is, de engem nagyon zavart Szindbád hajós voltának felesleges hangsúlyozása, szerintem suta, majdhogynem komikus érkezése. Ahogy a díszlet lépcsőn, mintegy a hajó orrában áll az ölébe döfött árboc rúddal amin három vitorlavászon dacol a széllel, s ő imbolyogva kering a felbukkanó nők áhítatos sóhajai közepette, az elüt attól a stílustól, ami következik. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az árboc-táncnak. (Meg kell jegyeznem, hogy a második részben viszont helyén való a háttérben, a fehér habokban úszó hajó, itt szépen érvényesül a szimbólum.) Mátray László megnyerő külsejű férfi, ám Szindbád alakjára, a múlt szerelmein nosztalgiázó, már csak az álmainak élő, őszülő halántékú, s némileg megtört, de még forró szívű férfira korosabb színész illenék, annál is inkább, mert így fiatalkori hasonmásával egyidősnek látszik. Játéka meggyőző így is, de érződik az alakításában, hogy még nem éli, nem élheti meg a múlt messzeségét fájdalmasnak érző, romjaiban is szerelmes férfit. A darab végén azonban Szindbád haldoklását Majmunka karjaiban, - az egyébként kissé hosszadalmasra sikeredett utolsó jelenetekben - így is hitelesen alakítja. 

Szindbad3 eorifoto-4981
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Udvaros Dorottya hozza az első drámai pillanatot a kezdés utáni harmincadik percben, amikor kártyát vet Szindbádnak, és számon kéri távollétét. A második rész elején előadott dalával elragadó. Gyönyörű és szívszorító. Majmunkája pedig megérteti a csavargó hajóssal, hogy nem kellett volna hazudni, csalni, csak tisztán élni a szerelmet. Nagy-Kálózy Eszter szenzibilitása, törékenysége a vágyban élő nő szépségével veszi körül a férfit. Nagy Mari – ahogy mások is – több szerepben ad igazi színházi élményt, és most is, mint már sokszor láttam: humor, és szeretet árad a játékából.  Szűcs Nelli  a kiérdemesült, vidéki dívaként még mindig vonzó nőt alakít, Tóth Auguszta  a szecesszió világában élő nőalakot hozza elénk, és a fiatalok, a lányok a pompás öltözékekben, macskásan-cicásan-szerelmesen mind nagyon szépek. Aztán ott vannak az urak a vendéglői asztal körül, boros flaskák és szénsav-dús szikvizek mellett üldögélve. A bölcsességeket ismételgető szikár figura, Reviczky Gábor fanyar alakításában, (”… halál! Nőknek való!”), a vidéki, mindenre bólogató plébános, Bodrogi Gyula, és a többiek, Szarvas József, Tóth László, aztán a pincérek, Varga József meg Mátyássy Bence, akik ott állnak az urak fölött, szolgálatkészen, a vendéglő falán lévő palatáblára néha felfirkantják az évszámot, 1914…. 1919… 1920, mely esztendők hatása nem érződik sem Szindbádon, sem a többieken, és jelentőségük is csak annyi, hogy '19-ben vörös abroszt lendít a vállára a fiatalabbik pincér, hogy aztán '20-ban undorodva a háta mögé hajítsa.

A szerepek felaprózódva teszik ki a lényegében csupán atmoszférájában követhetőt; mozaikok, de a kompozíció - főleg a második részben - lenyűgöző. Állandó aláfestő zene kíséri az előadást, sürög-forog minden és mindenki a pazarlón zsúfolt színpadon. Szép előadás, de most sem tudunk igazán senkivel sem menni, igazán még Szindbáddal sem, a felvillanások nem rendeződnek darabbá. Esztétikai igényünk kielégített, de érzelmi hatás nem ért. De hát mostanság ilyen Vidnyánszky színháza. Meg kell tanulni, meg kell szokni. Ez az ő művészete. Bizonyára bekerül majd a nevezetes rendezői stílusok kánonjába.

Szindbad2 eorifoto-4671
Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Meg kell nézni ezt a Krúdy-fantáziát. Igénybe veszi empátia-készségünket, figyelmünket, de marad utána valami lebegő élmény, színes foltok emléke, melyek olyanok, mint ősszel a nap fényfoltjai a platánok sárguló lombjai között.

udvaros dorottya nemzeti színház reviczky gábor nagy mari vidnyánszky szűcs nelli tóth auguszta mátray lászló

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr368226364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek