Szinetár Dóra humora, Tóth Gabi elementáris erejű éneke, Szente Vajk korrekt rendezése sem feledteti, hogy lehet a Shrek jó könyv, jó rajzfilm, de musicalként nem sokkal jobb, mint egy Kínában gyártott ogrezöld baseballsapka.

A 2000-es évek egyik legnagyobb popkulturális ikonja és animációs filmsztárja, az antimese-antihős zöld Ogre, azaz Shrek. A büdös és szociopata szörny egyszemélyben antitézise mindennek, amit a klasszikus mesék központi karaktereiről tudunk, ugyanakkor fontos üzenettel bír, hiszen az elfogadás meséje is, a másság, a furcsaság büszke vállalásáról is szól a Shrek.

 A műfajjal szembeni professzionális trollkodás bejött, sőt berobbant. Nem véletlenül készült az 1990-ben megjelent mese nyomán több egészestés rajzfilm is, a Shrek-ipar pedig minden bizonnyal szabad szemmel látható mértékben járult hozzá az amerikai GDP-hez. Ahogy az a tengerentúlon lenni szokott, a jelmezek, bögrék, mobiltokok, plasztikfigurák, társas és számítógépes játékok mellé 2008-ban megérkezett a musical-változat is.

A Broadway-n alig több mint egy évet ment a David Lindsay-Abaire (szöveg) és Jenine Tresori (zene) által jegyzett zenés mű, és bár abban az egy évben feltehetően minden nap műsoron volt, amerikai mércével ez bizony szolid bukásnak tekinthető. A Shrek brand ennyire volt képes a musicalszínpadon, ami nem a márka, hanem a darab gyengeségével magyarázható. Ez ugyanis, egy meglehetősen gyenge musical lett kevés jó dallal, vontatott cselekménnyel, híján a csodának.

Hogy a Shrek Budapesten sem durrant, csak legfeljebb durrantott, az tehát jórészt a behozott áru minőségével magyarázható. De nem csak a darab kiválasztása bizonyult tévedésnek. A színházi előadások többségét – szemben a rock koncertekkel és a hokimeccsekkel – nem véletlenül rendezik színházakban. Hiszen még egy látványos Broadway-produkció hazai színrevitele is igényel némi intimitást, a színpadnak belátható, felmérhető távolságra kell lennie tőlünk ahhoz, hogy megszülessen a kémia néző és színész között. Nos a Budapest Sportarénánál keresve sem találhatnánk alkalmatlanabb teret az efféle intimitás megteremtéséhez. Nézői élményünk így a távoli színpadra révedés és a plafonról lógó kivetítők szimultán figyeléséből tevődött össze.

Az Aréna lehetőséget teremt arra, hogy két előadásra beüljön annyi néző, mintha hónapokig játszaná egy közepes méretű teátrum, ugyanakkor a mai zenés színházhoz szinte elengedhetetlen vizuális effektek, varázslások, emelések és süllyedések elmaradnak megfelelő színpadtechnika híján. Ezt még Kentaur látványos és a „shreki” világot hűen megidéző díszletei sem tudják feledtetni. Kovács Yvette Alida jelmezei visszaidézik az animációs film karaktereit, még több száz méterre a színpadtól is képesek vizuális élményt nyújtani. Az óriási színpadot Túri Lajos tölti meg mozgással, kár, hogy a kibontakozásra csak néhány jelenetben van igazi lehetősége.

A történet az első filmét idézi fel, pikareszk mese a számkivetett Ogréról, aki küldetésének teljesítése közben barátra és szerelemre is lel, végül némi segítséggel legyőzi a rosszat, megtalálja a boldogságot, és megtanulja elfogadni önmagát és másokat. 

A Szente Vajk és Galambos Attila által közösen írt magyar színpadi szöveg vegyes minőségű, helyenként meglehetősen döcög és erőltetett, máshol kimondottan kreatív és humoros. A gyereknap gyerekközönsége azonban valószínűleg a felét sem érti. Az otrombaság, az altesti poénok java – ha tetszik, ha nem – részei Shrek világának, a fingásban és böfögésben gazdag duettet Fionával valahogy mégsem kultiváljuk.

A rendezés korrekt, egyben tartja, amit egybe kell, nem esik bántó túlzásokba, nem állítja feje tetejére a művet,  de a darab hibáit kiküszöbölni nem tudja. A főbb szereplők közül Szinetár Dóra és Serbán Attila emelkedik ki. Szinetárnak nem fogy a hangja, közben egyre jobb színésszé érik. Márpedig a nem éppen tipikus női főhős, a kissé kattant Fiona megformáláshoz humorra és kidolgozott ábrázolásra is szükség van, ezt Szinetár magabiztosan szállítja. Az intrikus törpe, Farquaad nagyúr karakterét Serbán kiválóan formálja meg, bravúros az is, ahogy térden járva táncol. A nagyravágyó, komplexusos és kis növésű diktátorok viselkedésmintáit sorra mutatja be, énekben sem bizonytalan, miért is lenne az? Feke Pál elénekli, elmozogja Shreket, nagy kiszúrás vele, hogy kapott egy főszerepet, de elvették tőle az arcjáték lehetőségét, méretes zöld maszkja elnyel minden árnyaltabb mimikát. Csonka András szerethető, kajla szamár. Tóth Gabi egyjelenetes szerepében (Sárkány) leénekli a csillagokat az égről.

A Shrek musical felidézi a film képi világát, történetét és helyenként a hangulatát is, de nélkülözi a annak könnyed bunkóságát, a felejthető dalok pedig lassítják, unalmassá teszik a történetet. A második felvonásra felpörögnek az események, jobban érezzük magunkat a székünkben, de a végeredmény felemás marad. Kevés erős pillanattal és jó zene híján – minden befektetett munka és tehetség ellenére is – a budapesti előadás csak egy zenés mesejáték marad jócskán túlárazott jegyekkel.