Hír Interjú Kritika Riport

2016. január 20. 11:54, fifikas

„Olyasmit terveztem, ami igazából egy zsilettpenge tánc”

250. előadását ünnepelte a Vámpírok bálja című musical, amely Magyarországon egyedülálló módon, teljesen magánprodukcióként került színpadra, és hódít töretlenül immár majdnem kilenc éve. A siker egyik vitathatatlan oszlopa az Erkel László Kentaur által megálmodott látványvilág. Az előadásról, munkája örömeiről és kihívásairól, valamint nemzetközi sikereiről, és közelgő terveiről beszéltünk az elismert díszlet és jelmeztervezővel.

A 250. Vámpírok bálja előadás után beszélgetünk. Az erkélyen is állva tapsoltak. Milyen érzés, hogy elértétek ezt a mérföldkövet?

Minden előadás alatt egy furcsa félelem van bennem, egészen az első előadások óta. Ez egy nagyon bonyolult díszlet, egy nagyon bonyolult előadás, nagyon sok történés van láthatatlanul a háttérben. Több mint 50 ember munkája minden este. És ezernyi apró pontja van, ami, ha nem működik, akkor igazából az egész előadás fölborulhat, ezért van bennem egy felelősségérzet, hogy valami olyasmit terveztem, ami igazából egy zsilettpenge tánc. Viszont ha ez meghozza a gyümölcsét, az egy nagyon jó érzés. Olyan olajozottan működött ma is, hogy nagyon büszke voltam azokra a fiúkra, akik a háttérben erőt megfeszítve dolgoznak.

kentaur.jpgErkel László Kentaur Fotó: Sárközy Marianna

A bemutató előtt sokan kételkedtek abban, hogy egy ilyen kaliberű magánprodukció megélhet-e a magyar piacon.

Végül minden a producert, Simon Editet igazolta. Edit fanatikus hite és a szakértelme az, ami ezt az egészet előrevitte. És az az energia, amit ő és a kreatív team és a család beleölt. A siker másik oka pedig a közönség. Ez egy teljesen független előadás, nem államilag dotált, tehát a nézőink tartják életben ilyen régóta.

Korábban azt mondtad, otthonra találtatok a Pesti Magyar Színházban. Gondolom nem lehetett könnyű egy alapvetően prózai színházba beköltözni.

Ebben a színházban nem úgy működnek a dolgok, mint külföldön, vagy mint a hazai nagy musical színházakban. Nincsenek gépesített trégerek, mindent kézzel működtetnek, mindent kézzel tolnak be. Amikor idejöttünk nem voltak intelligens lámpák. Azokat és a teljes hangberendezést mi hoztuk. A színpad minden négyzetméterét kihasználjuk, de így is a díszlet fele, kint várakozik az utcán az első felvonás alatt, hogy a második felvonásra be tudjuk hozni, amikor is helyet cserél az első felvonás díszleteivel. A díszítők, akik a zsinórpadláson dolgoznak nyolcan, fejenként több tonnát emelnek esténként. De az, hogy ennek az előadásnak ilyen intenzív közönségreakciója van, és ezt hallják, ettől bármit meg tudnak mozgatni. Az egész néha olyan, mint egy jól menő rock zenekar koncertje.

Tényleg úgy hangzik, hogy együtt élsz az előadással.

Nagyon sok különböző produkciót csináltam már életemben, szerintem már 250-nél is többet, de a Vámpírok bálja az első három-négy sorsfordító előadásom között van. Egész pontosan el is tudom mondani melyek ezek. 25 éve, január 14-én volt a bemutatója a Leonce és Lénának a Budapesti Kamaraszínházban, amit Eszenyi Enikővel csináltunk, úgy, mint azután a West Side Story-t a Vígszínházban. Ezek pedig meghozták a Miss Saigon-t és egyben a megismerkedést Simon Edittel és Cameron Mackintosh angol producerrel. Ez 1994-95-ben a Szegedi Szabadtéri Színházban volt, és tulajdonképpen ennek a két embernek köszönhetem a nemzetközi karrierem. Olyan sorsszerű volt az Edittel való megismerkedés, hogy ma már együtt élek Edit csodálatos lányával, Póka Júliával, a felségemmel és két gyönyörű gyerekünkkel, Lúciával és Darinkával. A munka és a család tulajdonképpen eggyé vált az életünkben. A Vámpírok bálját így, családi vállalkozásként kezdtük el csinálni, tényleg a nulláról. Egy picit esze-veszett bátorsággal fogtunk ennek a produkciónak úgy, hogy nem tudom, ma meg merném-e még egyszer csinálni.

poka_baltus_polanski_simon_kentaur.JPGPóka Júlia, Cornelius Baltus, Roman Polański, Simon Edit és Kentaur 2007-ben a rendező otthonában. Fotó: Póka Balázs

Pedig a te díszleteddel mutatták be a darabot Ausztriában, Belgiumban majd Szentpéterváron is. Ezek kisebb kihívások voltak, mint a magyar bemutató?

Egyáltalán nem kisebb . Viszont mi itthon, pont egy olyan nyáron kezdtünk, amikor 50 fokos hőségek voltak. Alig jártak emberek az utcán. Ezt a hőséget a színház akkori légkondicionálója sem bírta, úgyhogy alig tudtunk játszani. És ugyanabban az évben beütött a gazdasági krach is, úgyhogy az első évünk katasztrofálisan nehéz volt. De a nehezített pályától eltekintve, sokkal fontosabb, hogy akkoriban, itthon nem volt hagyománya, hogy ilyen nagyméretű produkciókat, valaki önállóan hozzon létre, ráadásul külföldi teammel, nemzetközi gárdával dolgozva. Minden tiszteletem a  magyar musicallel foglalkozó független producerek iránt, mert ez tényleg egy iszonyatos munka. A pénzügyi hátterét megteremteni, összerakni a kreatív teamet, castingolni, a marketinghez találni egy biztonságos szakmai hátteret, meg színházat ahol egyáltalán játszani lehet. 2007-ben a Pesti Magyar Színház még nagyon-nagyon rossz állapotban volt. Szerencsére volt egy csomó lelkes, színházszerető ember, aki segített minket akkor ebben a hatalmas feladatban. Át kellett alakítanunk a színpadot, a nézőtéren kijavítottuk és áthúztuk a bútorok egy jó részét, kicseréltük a padlót, kifestettük a teljes színházat belülről. Vettünk padlószőnyeget és csillárokat az előtérbe, hogy legalább egy pici hangulatot lehessen teremteni, illetve volt egy KARE nevű cég, aki segített nekünk abban, hogy dekorációk és bútorok legyenek az épületen belül. Ezt az egészet itthon addig senki nem csinálta, hogy egy színháznak az egész arculatát az ott futó darabhoz alakítja. Londonban például ennek nagyon komoly hagyománya van, hiszen a Broadway mellett, még mindig a musicaljátszás fővárosa. Ott elképesztően magas színvonalon van az a háttéripar, ami a musical produkciókat kiszolgálja.

London tényleg kivételes közeg a musicalekhez, de nem csak ott dolgozol külföldön.

Igaz. A "Vámpírokon" például legközelebb Svájcban fogok dolgozni, az osztrák Vereinigte Bühnen Wien szervezésében. Ott azt a változatot fogjuk színpadra állítani, amit már a bécsi és szentpétervári előadásra fejlesztettünk ki. Most éppen Prágában dolgozom Rossini: La Cenerentola című operáján Eszenyi Enikővel, Juronics Tamással, Jeremiás Bianka jelmeztervezővel és Csontos Balázs light-designerrel. Nem olyan bonyolult díszlet, mint a Vámpírok, de egy nagyon izgalmas koncepcióval, különleges vetítéstechnikával dolgozunk, és fantasztikus énekesekkel. Itthon a Shrek májusi bemutatójára készülök Szente Vajk rendezővel és Túri Lajos koreográfussal, Rosta Mária produkciójában. A díszlet makettek elkészültek, most már a díszletgyártás fog lassan elindulni. A Szegedi Szabadtérin bemutatott Nyomorultakat is be kell vinnünk végleges helyére, a Madách Színházba, Szirtes Tamás rendezésében. Lassan már vágyom egy prózai előadásra. Egy kis csendre… De viccet félretéve, én nagyon szeretek izgalmas zenés produkciókban dolgozni, de jó lenne már egy-egy elmélyültebb prózai darabbal foglalkozni!

Nem szakít szét az ingázás?

Nem könnyű. Nagyon változóak a munkakörülmények, de szerencsére olyan produkciókban tudok dolgozni, ahol remek, sokszor világszínvonalú művészek vesznek körül. Azt hiszem, ez önmagában sok mindent megér.

csoportkep.jpgA Vámpírok Bálja csapata a 250. előadás után. Fotó: Merán Bálint

Gondolom, az sem esik rosszul, amikor egy olyan rangos külföldi díjra jelölnek, mint most az Arany Maszk.

Ez egy olyan díj, amire tényleg már az is megtisztelő, ha felterjesztenek valakit. Az orosz színjátszás Olivier díja vagy Tony-ja. Egyszer már a közelébe kerülhettem, amikor Szentpéterváron bemutattuk a Vámpírok bálját. Mindent elsöprő sikere volt. Moszkvából is vonatszámra jöttek az emberek, hogy megnézhessék. Hatalmasat robbant. Az előadás és a főszereplők is megkapták a díjat. De Oroszországban nem nagyon dolgoznak nem orosz tervezőkkel. Nagyon nagyot lehet meríteni tehetségekből abban a hatalmas országban országon belülről is. Így az, hogy egy alapvetően külföldi produkcióval, önálló díjat nyerjünk, mint alkotók, szinte lehetetlen volt. Boldogok lehettünk, hogy felterjesztettek. Most más a helyzet. A Hollywood Díva kifejezetten az orosz piacra készült, ősbemutató. Nagyon látványos előadás, kimagasló táncjelenetekkel és kitűnő énekes színészekkel a színpadon, őket és velem együtt a szintén külföldi rendezőt Cornelius Baltus-t, aki a Vámpírok társrendezője is, szintén jelölték. Én most sem vagyok túl bizakodó, hogy a kitűnő orosz tervezők elől el tudnám vinni ezt az orosz díjat, de nagyon nagy dolog, hogy külföldi alkotókként újra felterjesztettek, meghívtak és a gálán együtt ünnepelhetünk Moszkva vezető művészeivel.

Miben különbözik az itthoni és a külföldi munka?

Nagyon sok mindenben. Országa és színháza válogatja. Például abban, hogy mennyire felkészült egy stáb arra, hogy befogadjon egy-egy akkora zenés produkciót, amekkorával még azelőtt soha nem volt dolguk. De ez természetes. Most ez nem fog valami jól hangzani, de mostanában itthon nem olyan jó az alkotói légkör. Sajnos. Nem azért nem jó, mert ne szeretném a hazai színházi közeget, a produkciókat, vagy az alkotótársaimat. Hanem elég zavaros színház és kultúrpolitikai viszonyok uralkodnak.  Mindenkiben van valami feszültség, állandó hátra-hátra pillantgatás, és ez nagyon feszültté tesz engem is. Én még nem is panaszkodhatok. Általában nagy volumenű produkciókra hívnak, s a zenés színházra mindig több pénz jutott, mint a prózára. Viszont a Magyar Látványtervező Egyesület elnökeként állandóan hallom a tervezőktől, hogy mennyire nagyon nehéz egyre csökkenő költségvetési keretekből magas művészi színvonalat elérni... Pedig a vizualitásnak nagyon megnőtt a szerepe a modern színházban. És azt is, mennyire rossz irányba változott a kommunikáció a színházi világban. És ez elsősorban talán még csak nem is a színházak hibája. Magának a színházi kultúrának a szerepe és finanszírozási lehetőségei változtak rossz irányba az elmúlt évtizedben. Így nagyon nehéz elérni, hogy a produkciókat magas művészi színvonalon, kompromisszummentesen, profi módon lehessen megvalósítani. De külföldön járva tapasztalom, hogy ez nem csak nálunk van így - ez egy európai tendencia. Lehet, hogy ez csak időleges, én legalábbis ebben bízom. Mindenesetre nem ugyanaz az önfeledt színházcsinálás van, ami a kilencvenes éveket, meg a kétezres évek elejét is jellemezte.

A show mégis megy tovább.

Hajaj! És ez így rendben is van. Most, hogy végignéztem a 250. Vámpírok bálját, és tudva, hogy júniusban visszatér a színpadra, már tudom, hogy azon is fogok még dolgozni tavasszal. Szeretnék belevinni új elemeket, hogy az őszi-téli blokkra már egy megújult vizualitása legyen. Nyilván a díszlet és a jelmezek is elhasználódnak 250 előadás alatt és javítani, frissíteni kell őket, de van pár dolog, ami az előadás megálmodásakor egyszerűen még nem is létezett. Például az az extra vetítéstechnika, amit Szentpéterváron kifejlesztettünk és kipróbáltunk – amivel folyamatosan a helyszínek körüli teret bővítjük és a látvány még élőbbé és izgalmasabbá válik. Szeretném, hogy ezt a magyar közönség is megkapja, és a Vámpírok bálja még legalább további 250 előadást megéljen.

kentaur jubileum roman polanski pesti magyar színház Vámpírok bálja

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr438286794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek