Méhes László humorbombát dobott a Magyar Színházra – a Van aki forrón szereti című legendás filmvígjáték nyomán készült musical, a Sugar önfeledt szórakozás minden korosztály számára, a színészek pedig szemmel láthatóan lubickolnak a szerepeikben.
Eleve nem egy nagyon magvas történetről van szó: adott két férfi zenész, akik a maffia elől menekülve kényszermegoldásként beöltöznek nőnek, és csatlakoznak egy csak nőkből álló zenekarhoz. Természetesen mindkettőnek megtetszik Virág, az énekesnő, innentől pedig komikus szituációk tömkelege veszi kezdetét. A Sugar egyetlen célja a színtiszta szórakoztatás, amely talán az egyik legnehezebb műfaj. Az arányok könnyen megborulhatnak: a színészi játékból ripacskodás lehet, a poénok olcsóvá, alpárivá devalválódhatnak, ha a rendező nem vigyáz. Méhes László azonban remek érzékkel nyúlt a darabhoz, sőt, sikerült csavarnia is egyet rajta.
Méhes ugyanis igyekezett a szereplőkben, szövegben, zenében rejlő összes humorforrást kiaknázni. A mellékszereplők tulajdonságait túlrajzolta, így olyanok lettek, mintha egy vicces képregényből léptek volna ki. Ezzel a gesztussal a mellékszereplők erősebbek lettek az eredetihez képest - a színészek így sokkal több színt meg tudnak mutatni. Horváth Illés Bienstock-ja folyton harsányan pörög, félig németül, sokszor érthetetlenül beszél. Zenei poénként ilyenkor mindig a Scatman című világsláger taktusai szólalnak meg. Udvarias Anna (Sweet Sue) mogorván parancsolgató díva, ám nem mindig hallgatnak rá. Tóth Sándor (Spats) és Szatmári Attila (Dude) gengszterpárosa felejthetetlen rappet nyom az első felvonásban, állandóan szteppelve közlekednek társaikkal, és kikarikírozva a filmekből ismert maffiózók gesztusait a komikumot a végletekig fokozzák. Kőgazdag öreg milliomosként Gazdag Tibor (Osgood Fielding) minden lehetőséget megragad, hogy elhitesse velünk, mekkora vén kujon. Pavletits Bélával (Jerry/Daphne) való kettősük igazi örömjáték.
A főszereplők esetében az a kérdés, mennyire képes Csőre Gábor (Joe/Josephine) és Pavletits Béla (Jerry/Daphne) úgy viselni női ruhát, illetve nőként viselkedni, hogy ne menjen el az előadás egy kínos „b” kategóriájú bohózatba. Csőre és Pavletits között az összhang tökéletesen működik, jól kiegészítik egymást, és természetes könnyedséggel nevettetnek. Míg a mellékszereplőknél a karikírozás működik jól, náluk a hangsúly a finom mimikákon, túlzás nélküli gesztusokon van. Pavletits Jerry-je önfeledten veti bele magát a nőiséggel járó előnyökbe, nem derogál neki a szoknya, sem a női úszódressz. Csőre Joe-ként azért küzd, hogy belophassa magát a vágyott nő szívébe; ám nemcsak a női lét okoz vicces pillanatokat, emlékezetes, ahogy Csőre a hátsóján bucskázik le a hosszú lépcsőn, miközben Virágot szeretné elcsábítani (természetesen itt már férfiként). Virág szerepében Andrádi Zsanett remekel, kislányosan naiv, csilingelő szopránnal.
Látványban viszont alul marad az előadás, Horváth Kata jelmezei megfelelően idézik a kort, Rózsa István díszlete nem nagy volumenű, leginkább az egyszerűség dominál, főleg a revü jeleneteknél és a finálénál érezzük a musicaleknél megszokott technikai bravúrok elmaradását.
Ha valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, hogy a Magyar Színházban (többször is) igényes színvonalú előadásokat láthatunk majd a közeljövőben, biztosan nem vesszük komolyan. Zalán János igazgatásának második évadát tölti, és már két korrekt színházi munkát is láthattunk, amely nagyon biztatónak tűnik a színház jövőjének szempontjából. A régi Iglódi-féle Magyar Színház vonalára próbálja visszaállítani a működést, csak jóval lendületesebb, fiatalosabb formában.
Ha tartják a jó irányvonalat, ezúttal nem egy újabb színházat sikerül letörölni a térképről, hanem egy régóta gödörben lévő intézményt talpra állítani, és visszaforgatni a színházi élet vérkeringésébe.
Friss a comment.com-on