Hír Interjú Kritika Riport

2016. március 17. 12:19, madainyer

A hatalom mulat, a nép éhezik

A hatalomközeli gazdagok gátlástalanul urizálnak, rajonganak a márkás cuccokért, az utcán eközben nő az elégedetlenség, éhesek az emberek. Nem, nem Habony Árpádról, Orbán Ráhelről vagy Vajna Tímeáról született musical, a Marie Antoinette-et mutatta be az Operettszínház.

5E2C6029
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Végy egy történelmi személyiséget, zanzásítsd a sztoriját, adj hozzá némi fikciót, legyen benne romantikus szál, intrika, némi elgondolkodtatásra serkentő egyrészt-másrészt témafelvetés. És persze írj hozzá egyszeri fogyasztásra alkalmas, de slágerektől mentes zenét! Valahogy így hangozhat egy Lévay Szilveszter-musical receptje. Az Elisabeth, a Mozart, a Rebecca után most a fejét vesztő pazarló királyné, Marie Antoinette sorsa ihlette meg a komponistát és állandó társát, a szövegíró Michael Kunzét.

Lévay művei teljesen más irányt képviselnek, mint a világsikert arató Broadway-musicalek, lexikális, történetcentrikus megközelítéssel állnak a műfajhoz, kevesebb humort, könnyedséget tartalmaznak. Talán ezért van az, hogy az egykori monarchia területén túl csak távol-keleten cseng ismerősen egy-egy Lévay-musical címe. A Budapesti Operettszínház azonban kétségtelenül a mester törzsvevői közé tartozik, így nem meglepő, hogy – ugyan csak 10 évvel az ősbemutató után – de nálunk is műsorra tűzték Marie Antoinette zenés történetét.

5E2C5043
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Bár számos erénye van az előadásnak, az első francia szó, ami eszünkbe jut, nem a révolution vagy a Bastille; sokkal inkább a déja vu. Lévay és Kunze ugyanis saját patentjük szerint dolgozik ismét, hasonló karakterek, hasonló történetvezetés; az ismerős érzést tovább erősíti az előadást rendező Lévay-specialista, Kerényi Miklós Gábor, aki pont olyan produkciót hozott létre, mint egy megszokott Kerényi-féle Lévay rendezés. A látvány (Khell Csörsz), a koreográfia (Lőcsei Jenő) és szinte minden más visszaköszön az Elisabeth-ből, a Mozartból vagy éppen a Rebeccából. A dalszövegek (Müller Péter Sziámi) hallatán időnként felszisszenünk, mert egy-egy mondat sokkal inkább való egy önkormányzati bizottsági ülés jegyzőkönyvébe mint egy romantikus történelmi musical drámai dalába.

Az első felvonás tablók sorozatából áll, nem is csoda, be kell mutatni a temérdek szereplőt, royalistákat és az ellentábor tagjait, intrikusokat és hős forradalmárokat. Kunze ügyesen fűzi bele a történetbe a királyné nyakékének legendáját, mégpedig úgy, hogy abban Magrid Arnaud-nak, a királyné kreált nemezisének is szerepet szán. A második felvonás érdekesebb, hiszen képes mélységet, árnyaltságot vinni a történelemkönyvekben csak pazarló életmódjával és szociális érzéketlenségével feltűnést keltő királynő személyiségébe, időnként azonban nem tudja elkerülni a történetvezetés, hogy ne váljon rokonszenvessé a népét lenéző Marie Antoinette. Persze nehéz is történelmi távlatból igazságot tenni egy páholyban ülve a francia forradalom figuráiról, annak tudatában, hogy a jó fiúkból később sorozat-tömeggyilkosok lettek, és két garnitúrányi klientúra vesztette el a fejét néhány év alatt.

5E2C6238
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

A Marie Antoinette ezzel együtt sem értéktelen produkció. A címszerepet játszó Vágó Bernadettnek egyre jobban állnak a történelmi hősnők, énekhangjába eddig is nehezen lehetett volna belekötni, de színészként is egyre magabiztosabb, színpadi jelenléte sokat érett az elmúlt években. A darabban pazarló királynéként, szeretőjének kiszolgáltatott szerelmes nőként, gyermekeiért mindenre képes anyaként és a halált is méltósággal fogadó hősnőként is megmutathatja magát. Vágó Zsuzsi Magridja, ez a kései Jeanne D’Arc szerű karakter egy frusztrált, identitászavaros lány, akinek fájdalma és dühe mögött szomorú személyes története, sőt egyszerű féltékenység is áll; a rendszer legvadabb kritikusa a végére a fair tárgyalás, a független igazságszolgáltatás, az emberséges bánásmód harcosa lesz. Néhány suta jelenet mellett erős pillanatokból is jut neki, ahogy énekhangban is versenyre kelhet névrokonával.

Horváth Dániel Axel von Fersen grófja meglehetősen színtelen, nem látjuk, miért szeretné őt szenvedélyesen egy nő, nem, hogy kettő. Lajos király bugyuta, egydimenziós figura, aki azt sem tudja, mit keres a történelemben. Magócs Ottó jól hozza az outsider főhőst. A hősök közt bőven akad, kinek szíve nem csak a szabadságért, hanem személyes ambícióikért is dobog. Az uralkodó helyére pályázó Orléans herceg Homonnay Zsolt megformálásában az Elisabeth Halál-karakterét idézi, Jacques Hébert a Pere Duchnese főszerkesztője a nép hangjának érzi sajátját, könnyen beleszeret a manipulátor szerepébe; Kocsis Dénes megmutatja a nép barátjának gyarlóságát, majd vérszomjas fenevaddá válását.

5E2C6825x
Fotó: Gordon Eszter / Operettszínház

Ami musicalként nehezebben fogyaszthatóvá teszi az előadást, az színdarabként a legnagyobb erénye. Kerényi Miklós Gábor ugyanis zenés műhöz képest aprólékosan elemzi a forradalom és a hatalom természetrajzát, de még inkább az emberi motivációkat, a történelmet alakító intrikákat, véletleneket, érzelmeket, szerelmeket és ambíciókat. Nincsenek angyali jók és pokoli rosszak, helyzetek, érdekek és válaszok vannak, és ezek olykor a feje tetejére állítják a korábbi szerepeket is.

A Marie Antoinette tehát gondolatokat csomagol útravalónak, erre azonban szükségünk is van, hiszen a zene már a ruhatárhoz érve törlődik a memóriánkból.

operettszínház kerényi miklós gábor vágó bernadett homonnay vágó zsuzsi kocsis dénes marie antoinette lőcsei jenő horváth dániel

A bejegyzés trackback címe:

https://vanyabacsi.blog.hu/api/trackback/id/tr658479914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek