Első alkalommal rendezett a Radnóti Színházban Szikszai Rémusz. A ma esti bemutatóról azt mondja: A párnaember pontosan tükrözi azt, amit az emberiség értékválságáról gondol. A független alkotókat kivéreztetik, mindannyian sodródnak az ellehetetlenülés felé. Megvan a véleménye a nagymagyar jobboldalról, ősszel pedig Székely Csaba Tarantino-átiratában készítenek darabot a VÁDLIval a minket körülvevő intoleranciáról. A Radnótiban próba után beszélgettünk.
Miért választottad A párnaembert?
Elsősorban azért, mert szeretem. Másodsorban pedig azt gondolom, hogy nagyon pontosan tükrözi azt, amit az emberiségről gondolok. Arról, hogy hová jutunk. Mára a humanizmus már nem egyéb, mint egy mesterséges életben tartó készülék, egy lélegeztetőgép, amely csak meghosszabbítja a szenvedésünket. Miért, neked tetszik, hogy például a magyar rendőrök úgy gondolják, helyes, ha disznóhúsos szendvicset dobálnak a menekülteknek át a kerítésen? Aztán hazamennek, megsimogatják a kisfiukat, és arra tanítják, hogy 'Béluka, ha valaki megver az iskolában, akkor te is adj a pofájába'. Az kevésbé brutális, mint ez a színdarab?
Ez a színdarab rendkívül szélsőséges ezekben a szituációkban.
A színház mindig szélsőséggel operál. Az a történet, hogy bemegyek az óvodába, ahol tizenkét szülő úgy gondolja, közösen kellene megszavaznunk, hogy a verekedős, problémás gyereket tegyék ki a csoportból, jól szemlélteti a helyzetet, de egy átlagos, hétköznapi sztori. Senkinek sem azon jár az esze, hogy mit tehetünk egy bajban lévő, esetleg sérült gyerek integrációjáért. Az ilyen mindennapos történetek senkit nem érdekelnek már, nem jönnének be rá a nézők a Radnótiba.
Amiről Te beszélsz, az súlyos értékválság, de ez itt egy groteszkül kegyetlen történet.
Csak látszólag az. Valójában tele van szeretettel. A második felvonás szerintem az egyik legszebb testvéri kapcsolat ábrázolás a drámairodalomban.
Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a humor és a horror között? McDonagh úgy tartotta, hogy mindig az ezek közti keskeny mezsgyén egyensúlyoz.
Én is erre törekszem. A szöveg nagyon jó támpontokat ad, és inspirál. Bár nekem is elég „beteg agyam” van ebből a szempontból. Például a konnektort a diktátor képe mögé raktuk, így amikor bedugnak valamit, a félrehajtott képpel lényegében minden elferdül. Ez a meló része, ezeket kitalálni.
Itt a humor tudja oldani a szörnyűségeket? Merthogy mégiscsak gyerekgyilkosságok sorozatáról van szó.
Egyrészt oldja, másrészt felerősíti. Akárcsak a zenében: egyes részek egy-egy hangulatot illusztrálnak, mások pedig az ellenpontozással emelik ki azt. Az pedig egy dramaturgiai fogás, hogy sokszor az igazságot humoros formában mondják ki.
Mennyit alakítottál a szövegen?
Csak minimálisan nyúltam bele.
Semmi aktuális áthallás, kiszólás?
Mire gondolsz?
Például a totális diktatúrában játszódó történet neveibe, helységneveibe szlovák, lengyel, cseh hangzású nevek vegyülnek. Nem próbáltál semmit konkretizálni?
Ez egy ilyen tipikus 'nowhere' történet, tehát sehol nincs és bárhol lehet. Valóban lengyel neve van a kihallgatónak, egy cseh nevű városkában játszódik a történet, de az ellenzéki újság nevét Libertadnak hívják, ami pedig inkább Dél-Amerikára utal. Ez egy abszolút keverék, ebben egy konkrét, a mai rögvalóságra utaló elem elég hülyén nézne ki.
Azt rögtön egyértelműen láttad, hogy a történeten belüli történeteket bábokkal érdemes színre vinni?
Nem, és nagyon hosszan gondolkodtam rajta, hogy miként érdemes. A legtöbb színrevitel során ezekben a jelenetekben a videotechnikát használták. Ha felmész a YouTube-ra, akkor látni fogod, hogy tele van angol nyelvterületen játszott előadások részleteivel, amik mind egy-egy rész filmes megoldását mutatják. Ez tehát már megvolt, ilyet nem akartam. Eszembe jutott a báb, és úgy éreztem: ez lesz a megfelelő.
Különös nyelvezete van, olykor kicsit mintha túlbeszélt lenne egy-egy jelenet.
Én ezt nem érzem, sőt, az egyik legnehezebb része a munkának az volt, hogy meghúzzam a szöveget. Olyan furcsán pontos a szöveg, hogy minden kihúzott mondattal vért izzadtam. Nem lehet belőle tömböt húzni, mert úgy van megírva, hogy kihúzol egy részt, és rád omlik az egész, olyan összetett az asszociációs rendszere.
Először dolgozol a Radnótiban. Egymásra találtatok a csapattal?
Nagyon megszerettem ezeket az embereket, jó együtt dolgozni. A légkör is nyugodt, nincs feszkó; bár én mindig törekszem is rá, hogy ne legyen. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem mondom el a véleményem, de mindenki keményen dolgozik.
Köles Ferenc Pécsen és a szakmában ismert és elismert, de Pesten eddig nemigen láthattuk. Te hívtad a szerepre?
Adél ötlete volt. Szeretné, ha Feri valamilyen formában a Radnótihoz kötődne. Vendéget hívni egy szerepre mindig kényes dolog. Mivel itt ez a lehetőség adott volt, nagyon örültem neki és éltem vele. Ismerem Köles Ferit régről, dolgoztunk együtt Pécsen. Szóval, örülök, hogy velünk van.
Mennyire más így dolgozni, mint amikor a „sajátjaidat” rendezed a Vádliban?
Érdekes ez, mert a gyakorlatban ők már társulatként működnek. A vádlisokkal már öt éve dolgozunk együtt, és nagyon hasonlóan gondolkodunk. Nagyjából tudjuk, hogy mit gondol a másik, és azt is, hogy azt hogyan kivitelezi. Ott mostmár inkább az a feladat, hogy miként lepjük meg egymást. Mindannyian változunk is persze, és törekszem arra, hogy hívjunk új embereket is, kapjunk új impulzusokat. De az egy összeszokott csapat, nagyon sok közös előadással a háta mögött. Nem mintha Pál Andris és Schneider Zoli ne lennének összeszokva a rengeteg Radnótin eltöltött év után, de így most heten egymásnak is újak és nekem is. Szerencsére nagyon passzolnak egymáshoz, Rusznák Andris, Pallai Mara és Ács Norbi is szuperek, ez is magyarázza azt, hogy ennyire jól tudunk próbálni közösen.
A Vádlival továbbra is alkalmi társulásként működtök?
Nincs lehetőségünk másra. Ha lenne valamilyen kiszámítható finanszírozás, akkor biztosan megpróbálnánk állandósítani a közös munkát.
Tényleg a vádlitokról kapta a nevét a csapat?
Igen, ezért! (Magasba emeli a halásznadrágos lábát.) Amikor alakultunk, akkor még élt Huszár Zsolt, és szerintem nekünk és Király Attilának van a legnagyobb vádlink a színházi szakmában – ebből lett a nevünk. Sic musculus soleus volens! - ez a jelmondatunk: Ahogy a gázlóizmom akarja!
A Vádlival hogy választotok darabot?
Általában én választok. De ez persze úgy működik, hogy előadások után ülünk együtt, sörözünk és beszélgetünk valami aktuális, minket foglalkoztató dologról – s ebből valami kialakul. Volt már olyan, hogy előadás után felvetettem valamit, és rögtön mondták, hogy 'á, az nem jó ezért meg azért'. De nincs olyan, hogy valami hivatalos formában rendszeresen összeülünk, nem is tudnánk megvalósítani. Van köztünk színházigazgató, nyugdíjas és szabadúszó, mindenkinek rengeteg dolga van, és mindenki fárad. Amúgy sem könnyű most. Az öt évvel ezelőttihez képest sokkal kevesebb az energia.
Azért, mert mindenki jobbra-balra ingázik, elvállal mindenfélét, hogy megkeresse, ami kell?
Azért is. De alapvetően más a helyzet. Öt évvel ezelőtt, amikor a Caligulát készítettük, sokkal könnyebben össze tudtuk szedni a pénzt, mint most, amikor a Kutyaszorítóbanra készülünk. Ezzel a legtöbb független társulat így van.
Pályáztok?
Nem kapunk pénzt. Koprodukciós partnereket keresünk. Például a Szkéné megtámogat minket, de az nyilván nem elég. A FÜGE is gyakorlatilag a vékony piros vonalnál áll. Sehol semmi. A lassú, de alapos kifárasztás ideje ez, a kivéreztetésé. Ha még sokáig tart, majd mindenki belefárad és felmorzsolódik vagy ellehetetlenül. Mint a Szputnyik, vagy a Koma.
Ezt már az I. Erzsébetben megfogalmaztad.
Megjósoltam, hogy így lesz, de nem örülök, hogy igazam lett. Tartunk az ellehetetlenülés felé. Gondolj a pár hete lehetetlen finanszírozási helyzetbe került szakmai lapokra. Ezt hívják egész pályás letámadásnak.
A Tarantino-átiratot mikor mutatjátok be?
Ősszel lesz a bemutató. Székely Csaba átírta a szöveget, a címe Kutyaharapás lesz és most már a második változatot csiszoljuk. Egy harmadikkal majd elkezdünk próbálni, lesz belőle egy negyedik mire bemutatjuk.
Ez a téma miért érdekelt?
Én bírom Tarantinot. Nem vagyok nagy rajongója, de szeretem. Ez pedig egy olyan sztori, amivel tudunk beszélni arról az intoleranciáról, ami itt van. A mi változatunkbana magyar nyelvterület különböző pontjairól összegyűjt valaki rablókat, hogy kiraboljanak egy bankot. Van köztük, akit úgy hívnak, hogy a román, a tót, az ukrán, a zsidó, a cigány – mind magyarok, csak az útlevelük nem az. Én például nagyon sokszor megkaptam, hogy 'ja, te román vagy'.
Bántott?
Engem speciel nem, de egyértelműen bántó szándékkal mondták. Ismerek olyan embert, akinek ez igazán fáj. Az egyik nagy problémám a jobboldallal ez a hazug, mellkasdöngető nagymagyarkodás. A nagymagyar szomszédom székely rokonaival építteti fel negyedáron a nyaralóját. És ezt úgy éli meg, hogy ő alamizsnát ad, jót tett a hazának, és már az acélszerkezetre is kitűzi a piros-fehér-zöld zászlót. Az egész egy álságos, hazug identitás a rovásírással az élen. Mindenkit fikázni, mindenkit lenézni, mindenkiben az ellenséget keresni. Butaság.
Vissza a Tarantinohoz. Miért gondoltad, hogy egy amerikai film erre alkalmas?
Nézd, az eredeti Tarantino valóban nagyon amerikai sztori. Mi az alapötletből csinálunk egy olyan történetet, ami Magyarországról szól, rólunk.
A legutóbbi Vádlis rendezésed egy Szép Ernő darab volt, s korábban felkérésre is rendeztél már Szép Ernőt. Mi érdekelt benne?
Az Emberszaggal sokat dolgoztam. Ez is egyfajta jóslat, hogy ismét bekövetkezik ez a szörnyűség. Kegyetlen írás, mégis a humorral operál. Szép Ernőt el is tüntették a föld színéről, többek között azért, mert ezt megírta. 1946-ban, amikor ez a könyv elkészült, az emberek vélhetően úgy érezték, hogy nem lehet erről az egy-két éves tragédiáról röhögve beszélni; kegyeletsértésnek tartották. Ezért fordulhat elő, hogy Szép Ernőt a 'futottak még' kategóriában tanítják egy átlagos középiskolában – ha egyáltalán. Pedig meggyőződésem, hogy a 20. század egyik legfontosabb magyar prózaírója volt. Jövőre megint rendezek egy Szép Ernőt, a Vőlegényt Kecskeméten. Arra kértek, hogy mivel ez egy április végi bemutató, válasszak vígjátékot.
Ritkán rendezel hagyományos értelemben vett vígjátékot.
A Vőlegény sem igazi vígjáték, inkább tragikomédia. Nem tudod, mikor sírj, mikor nevess. Ez pedig közel áll hozzám. A humort mindenben szeretem.
El tudod képzelni, hogy csak rendezőként dolgozol?
Nem. A színészet ugyanúgy kell. Egyrészt érdekel, hogy mások mit gondolnak a világról, sok olyan rendező van, akivel szívesen dolgoznék. Másrészt a színészi jelenlét egészen másfajta igénybevétel. Amikor rendezel, akkor az 24 órából 24 órás meló. Színészként ez egyszerűbb - néha úgy is dolgozol a szövegen ahogy áttekersz biciklin a város egyik végéből a másikba, közben zakatol a fejedben valami. A rendezés keményebb meló. Szeretek alaposan felkészülni, és az rengeteg energiát kíván. Meg hát el lehet égni ebben, például ma a rohadt lassú harmadik felvonás alatt majdnem megettem egy széksort. Na látod, ez nem jó a Radnótiban, hogy nem lehet járkálni, kellene egy járás a sorok közé.
Nemrég egy csaknem egyéves szabadságon voltál Ázsiában, s azt mondtad: ezt négy-öt évente rendszeresíted. Van már terv?
Terv az van! Most is Ázsiába készülünk: Kambodzsába és Vietnámba, de érdemes lenne még Thaiföldre is visszamenni. Nem éltünk ott annyit, hogy ne lehetne látni benne valami újat.
Mi kell ahhoz, hogy elmehess?
Egy adott összeg, amiből el lehet ott lenni. Mondjuk a fele abból is összejön, hogy nem kerül kétszázezer forintba a gáz télen.A másik felét próbáljuk összekuporgatni. Amikor ilyesmiről olvasnak az emberek, általában azt gondolják, hogy 'na, a jó édesanyját, persze tele van zsetonnal'. De erre azt tudom mondani, hogy van három pár cipőm öt éve. És amikor visszajövök, ezeket még mindig fogom tudni hordani, mert ott mindössze egy papucsra van szükség. De elmesélek egy történetet arról, hogy ki után hogy nyúl utána a hazája. Találkoztam kint egy svéd házaspárral, akik átlagos munkát végeznek Svédországban, és két gyerekkel töltöttek ott hat hónapot úgy, hogy a lány ápolónő és a fizetése nyolcvan százalékát megkapja hat hónapig, ha inkább a gyerekével szeretne lenni. Az állam kifizeti. Ez a fizetés természetesen nem egy magyar ápolónői fizetés, amiből Celldömölkön sem lehetne egy hetet eltölteni egy sátorban. És ugyanezt megkapja a férje is. Aztán hazamennek, és folytatják a munkájukat.
Gondoltál arra, hogy elmentek innen?
Abszolút. De ez összetett kérdés, és sok mindenen múlik. Mindenesetre külföldi munkára biztosan nem mondanék nemet. Én már elhagytam egy hazát tizenöt évvel ezelőtt. Az sem biztos, hogy mindenáron színházzal kell foglalkozni, ezer más dolog van a világon.
És nem hiányozna?
El tudom képzelni, hogy nem.
Friss a comment.com-on