Holnap kezdődik a 2013-as Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT), ahol az évad legjobb produkcióit mutatják be. Idén Szigethy Gábor irodalomtörténész és Solténszky Tibor dramaturg válogatását láthatják a nézők. Egyikükkel, Solténszky Tiborral beszélgettünk.

Önnél többet az elmúlt évadban kevesen jártak többet színházba. Milyen állapotban találta a magyar színházat?

Jobban, mint vártam, de egy ugye, erősen szűrt mezőnyt láttam. Nem mondhatni, hogy a kőszínházak és a független színházak közötti összevetésben egyértelmű lenne, hogy egyik vagy másik mező előrébb, progresszívebb úton járna. Mindkét oldalon van példa erre. Ugyanakkor nem látom azt a felnövő rendezőgenerációt, mely a színházi formanyelvet megújítathatná. Csak a peremen, a struktúrán kívül találtam ilyeneket… És aggódom, mert ahogy a kultúrára egyre kevesebb közpénz jut, úgy fognak a színházakban is egyre jobban a néző-csalogató kereskedelmi megfontolások a művészi, vagy társulatépítő szempontok elé kerülni.

Mely társulatokat látja a legjobbnak ma Magyarországon?

Például a Nemzetiét, ami most bomlik szét; vagy a Katonáét, ahonnan mégsem került idén előadás a versenyprogramba, talán a Zsámbéki utáni korszakban még keresi a hangját. Sokat mond, hogy az Örkényből több produkció is esélyes volt, és ígéretes a csapat Nyíregyházán, Kecskeméten, Zalaegerszegen és Miskolcon is.

Nem beszéltünk még az alkotókról. Kik ma a legjobb rendezők?

Erre nehéz válaszolni, inkább csak az elmúlt évadról beszélnék. Mohácsi vitathatatlanul nagyon jó, de ő is, mint Zsótér Sándor túlvállalja magát, és örömmel megnézném, mi jönne ki abból, ha lenne fél éve töltekezni két előadás között. (Persze nincs, mert neki is élnie kell valamiből, ezt tudjuk.) Pintér Béla tehetsége és érzékenysége most is ugyanolyan, még ha legújabb bemutatójával, a 42. héttel számomra kicsit maga alatt teljesített. Jó látni, hogy Mundroczó Kornélnak van határozott elképzelése a színházról is, várom a folytatást; és hát Ascher Tamás fantasztikus még egy kevésbé sikerült előadásban is (Zöld kilences, Vígszínház).

És a színészeink?

Azt kell mondjam, hogy a 12 versenydarab szinte mindegyike a kiváló színészi alakításoknak köszönheti, hogy ott lehet a Találkozón. A szombathelyi Félkegyelműben Czukor Balázs, az nemzetis Amphytrionban Udvaros Dorottya, a debreceni Bolha a fülbe című előadásban Trill Zsolt és Mercs János, a marosvásárhelyi Bányavakságban Szakács László, a zalaegerszegi Színésznőkben Ecsedi Erzsébet, a Peer Gyntben Polgár Csaba vagy Kerekes Éva, a pécsi Picasso kalandjaiban Köles Ferenc, a komáromi III. Richárdban Mokos Attila, a miskolci A vágy villamosában Györgyi Anna vagy a vígszínházas Jóembert keresünkben Eszenyi Enikő alakítása díjakra esélyes. A kaposvári Vaknyugatban vagy a Trafó-ból érkező Szégyen esetében pedig a csapatmunka lenyűgöző.

Milyen tapasztalatai voltak a magánszínházakról? Amiért hajlandó fizetni a néző, az fényévekre van a minőségi színháztól?

Az állami, az önkormányzati színházak előadásáért is fizet, és elég vastagon… Ezt nem mondanám. Aki ma kereskedelmi alapon csinál színházat, belövi a célközönségét, és neki készít előadásokat. Ha ez a réteg a nagyvárosi értelmiség, akkor neki kifinomult, minőségi színházat kell csinálni, erre példa Orlai Tibor Belvárosi Színháza, benne mondjuk példaként a Jadviga párnája. Aki a vidéki kispolgárságnak játszik, nem akarja zavarba hozni azzal, hogy nem a kereskedelmi televíziók színvonalát nyújtja neki. És ez tulajdonképpen rendben is van. Sokféle ízlés létezik, azt vallom, mindenki találja meg a maga színházát… De a POSZT az más, ott a színházszakmai szempontoknak kell érvényesülniük, szakmabéliek fogják megítélni a zsűriben.

Általános vélekedés, hogy színházat csinálni politikai ellenszélben könnyebb. Mit tapasztalt erről?

A társadalom felfokozott politikai érdeklődése a színházban is tetten érhető, ami azért nagyon fontos, mert ha a színház ilyenkor nem szólal meg, akkor veszít a hitelességéből. Viszonylag sok közéletű ihletésű előadás készül.

Több volt a jó, mint a rossz előadás?

Egyértelműen több, de persze ez kicsit csalóka, mert a nevezéseken felül mi döntöttük el, hogy mit nézünk meg, s olyankor már előválogattunk.

Hogy kapta a felkérést?

A POSZT két tulajdonos szakmai társasága együttesen kért fel… De tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy hirtelen sok szabadidőm lett. A Magyar Rádió Rádiószínházának felszámolásával 2011 végére nekem, a vezetőnek is megszűnt a munkahelyem. Tavaly januárban vállaltam el, Szigethy Gáborral közösen. A válogatásra nyilvánvalóan olyan embert kell keresni, akinek belefér az életébe ez a feladat. 2012. március 1. és 2013. február 28. között bemutatott előadásokból kellett kiválasztanunk a versenyző tizenkettőt, de bevallom, még március 5-én is voltam színházban, másnap döntöttünk, két nap múlva pedig kihirdettük a versenyzők listáját. Az elmúlt években 3-4 válogató volt erre a feladatra, azt megelőzően hosszú évekig csak egy.

Felosztották, hogy ki mit néz meg?

Nem, mert mindketten úgy gondoltuk, hogy a lehető legtöbb előadást meg kell néznünk, amit csak lehet; sokszor ültünk egy páholyban, vagy egymás mellett a zsöllyében, de külön szerveztük a programunkat. Egyébként a POSZT szabályai szerint a színházaknak kell nevezniük az általuk versenyképesnek ítélt előadásokat, s azokat a válogatóknak kötelező megnézniük, ezen felül mi döntöttünk, hogy mire ülünk még be. A fővárosi színházak általában nem neveznek, mert számítanak rá, hogy úgyis elterjed a híre, ha valami jól sikerült. A határon túliak kicsit későn kapcsoltak, és látszott, hogy már nem jutunk el mindenre, amit neveztek. Vajda Márta, aki koordinálta a munkánkat, a végén már néha arra kért minket, egy nap ne ugyanott, inkább két külön helyen nézzünk, így több mindent látunk, s ha jó, szóljunk a másiknak, hogy nézze meg ő is. Vidéki városokba gyakran mentünk együtt, s volt három hosszabb körutunk, kétszer Erdélyben, egyszer Szatmárnémetiben jártunk. Volt, amit szívesen megnéztem volna még egyszer, például a Nemzeti Csongor és Tündéjét, mert az első benyomásom nagyon jó volt, viszont később halványult ez az érzésem; másodjára azonban már nem jutottam el.

Van-e írott vagy íratlan szabály arra, hogy a beválogatott 12 produkció hány százaléka legyen vidéki, határon túli, fővárosi?

Nincs. Se elvárás, se kvóta, így akár 8 határon túli produkciót is beválogathattunk volna, vagy 5 úgynevezett független produkciót, ha úgy érezzük. Egy kikötés volt: lehetőleg férjen be az előadás valamelyik pécsi színházi térbe, ahol a fesztivál zajlik.

Volt előadás, ami ezért kimaradt?

Ezt nehéz megmondani, mert amikor ilyet láttunk, gondolatban szinte rögtön lemondtunk róla; de a végső szűrésnél nálam talán ott lett volna az Angyalok Amerikában a Nemzetiből, ha azt a színpadtechnikát adaptálni lehetne; de nincs könnyű dolga például a győri előadásoknak sem, ahol kétszer akkora a színpad, mint bárhol máshol.

Bánkódott kimaradt előadások miatt?

Nem szeretem a nemeket indokolni, de az Örkény Színház Liliomfija, a HOPPart és az Örkény közös Merlinje, a nyíregyházi Karnyóné, a sepsiszentgyörgyi Imposztor vagy a Kamra Heldenplatz-ca nekem hiányzik. Ha a korábbi 16-os vagy akár a tavalyi 14-es keret lett volna idén is, belefértek volna, de idén – a POSZT kisebb költségvetése miatt – csak 12 produkciót lehetett meghívni.

Vitázott a válogatótársával?

Nagyon keveset. A szemlézés végére mind a kettőnknek megvolt az a nagyjából 20-as lista, amelyben a legjobbak benne voltak, s mivel a 12 elég kevés, nem volt nehéz a közös pontokat megtalálni. Nagyobb keretnél lehet, hogy vitatkoztunk volna, így egyértelmű volt a számos egybeesés.

Hány előadást látott?

141-et, ebből néhány videó felvételt.

Mennyit járt egy héten színházba?

Az elején ritkábban, tavaly tavasszal mondjuk, még csak kétszer egy héten, idén január-februárban már minden nap. Volt, hogy naponta kétszer.

Nem fáradt bele?

De igen, a végére. A legeslegutolsót a szünetben ott is hagytam, már az első percben tudtam, semmi esélye (nem vagyok büszke rá, hogy hirtelen elszakadt a cérnám…).

Előtte is színházba járó volt?

Igen, csak nem feltétlenül a mainstream vonalon. Az ifjúsági színházat, az alternatív és amatőr színházi csapatokat, a diákszínjátszókat kedvelem; ezen a területen immár 19 éve válogatok fesztiválokra. Hivatásos színházba eddig vagy dolgozni mentem, vagy mert kíváncsi voltam valamely kollégám munkájára.

És a mostani évad után változott a véleménye?

Nyíregyházára, Zalaegerszegre és Miskolcra biztosan visszajárok.

Hogy fogadnak a színházak egy válogatót? Jó helyeken ült, kapott vacsorát? Jobban játszottak a színészek aznap?

Vacsorát nem kaptunk, csak a határon túli körutakon, vagy a nagyon jó vendéglátó nyíregyháziaknál, ahol pl. volt, hogy egy nap négy előadást néztem…. Általában jó helyeken ültünk, sokszor az igazgatói páholyokban. Amikor kiderült, hogy megyünk, az hamar elterjedt a társulatban és szinte érezhetően ott volt az a bizonyos „zabszem”, de mint tudjuk, egy előadás minősége nem attól függ, hogy a színészek aznapra összekapják-e magukat. A szemlézők, válogatók, kritikusok kedvéért nem kezdik átrendezni az előadást.

Próbálták meggyőzni erről-arról?

Senki nem próbált megkörnyékezni, magasztalni a saját vagy ócsárolni más munkáját. Sőt, kellemes meglepetés is ért, amikor egy színigazgató próbált lebeszélni az egyik előadásukról.

Előadás után kérdezgették? Mit mondott, ha nem tetszett?

Többnyire kerültem az alkotókkal való találkozást, nem üldögéltem a színészbüfében, kivéve vidéken, ahol ez kikerülhetetlen. Udvariatlanság lett volna köszönés nélkül hazautazni. Ha nem tetszik valami, az a legegyszerűbb, ha ezt is mondom, nem pedig azt, hogy nem jó. A nemtetszésből könnyebb kijönni. A Rádiószínháznál megszoktam, hogy azonnal véleményt kell mondanom a kollégák munkájáról, a fiatalok, az amatőrök közt is régóta zsűrizek, megtanultam, hogy mondjam el a véleményemet úgy, hogy az ne bántson. A színészekkel nehezebb, ők nem látják magukat kívülről, sok empátia kell, és a színészi munka ismerete...

Általában melyik stádiumban látta az előadásokat? Kérték mondjuk, hogy a főpróbára ne menjen?

Előfordult, igen, hogy a rendező vagy az igazgató arra kért, ne a bemutatóra menjek, inkább néhány előadással később, mert addigra érik be az előadás.

Félti-e valamelyik produkciót, hogy nem fog működni Pécsett?

Félteni mindegyiket féltem, de legjobban talán a Szégyenért aggódom, mert a Trafó közönsége annyira speciális…

Tanúja volt akkor annak is, amikor a Nemzeti Színház sorsa eldőlt. Mit gondol arról a rajongásról, amely a búcsúidőszakban övezte a társulatot?

A helyzetet nem szeretném kommentálni, de azt mindenképpen csodás dolognak tartom, ha egy társulat megtalálja magának azt a közönséget, amelyik rajong érte, ünnepli. A felhajtás nyilván több mindennek szól, van benne politika és a színház vezetőjének személye iránti tisztelet. De nem szeretném, hogy hasonló okokból ünnepeljenek más színházakat.

Mit csinál, ha nagyon unja? Van technikája?

Olyankor elkezdek azon gondolkodni, milyen folyamatok vezettek odáig, hogy ez vagy az az előadás megszülessen? Persze így is volt olyan 90 perc, amelyet 180-nak éreztem.

Vállalná a feladatot még egyszer?

Kis pihenés után igen.

A 2013-es POSZT versenyprogramja:

Amphytrion (Nemzeti Színház, Budapest)

A félkegyelmű (Weöres Sándor Színház, Szombathely)

Bolha a fülbe (Csokonai Színház, Debrecen)

Bányavakság (Yorick Stúdió – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház)

Peer Gynt (Örkény István Színház, Budapest)

Vaknyugat (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Színésznők (Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Picasso kalandjai (Pécsi Nemzeti Színház)

III. Richárd (Komáromi Jókai Színház)

A vágy villamosa (Miskolci Nemzeti Színház)

Jóembert keresünk (Vígszínház, Budapest)

Szégyen (Proton Színház – Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest)