Felháborodva távozó nézők, ünneplő közönség, baklövések és telitalálatok. Felemásra sikeredett a Nemzetközi Színházi Találkozó a Nemzetiben.
Miközben böngésszük a produkciók listáját, feltűnik némi aránytévesztés a harmadik MITEM meghívottjai között. Nagy hangsúlyt kapott ugyanis az orosz vonal, három előadás is Oroszországból érkezett: Szentpétervárról, Jakutföldről, és Moszkvából. Bőven invitáltak kelet- és dél-európai országokat, míg a nyugati részt csak Franciaország, és Svájc képviselte. Kuriózumként Kína és Dél-Korea is bemutatkozott a Nemzeti deszkáin. Érzékelhető az egyensúlyvesztés, ennek ellenére még jó színházi fesztivál is lehetett volna az idei MITEM – ám hiába tudjuk, hogy remek az orosz színház, meg a lengyel, az előadások minősége erre a tézisünkre mégis csapást mér.
Ugyanakkor mintha odafigyeltek volna a szervezők, hogy a fiatalabb rendező generációból többen képviseltessék magukat, mint tavaly. Adélaïde Parlon, Nyikolaj Roscsin, Sardar Tagirovsky, és Szergej Potapov kaptak idén lehetőséget, hogy bizonyíthassanak, megállják-e helyüket olyan nagy nevek mellett, mint Valère Novarina, Viktor Rizsakov, vagy Silviu Purcărete. És vajon sikerült? A válasz: félig-meddig.
Sardar Tagirovsky Csehov 6-os számú kórterem című novelláját mutatta be a Gobbi Hilda Színpadon, majdnem ötórányira nyújtva az előadást. Az első felvonásban a színészek egymás mellett ülnek, és felváltva kezdik elbeszélni Csehov novelláját. Csak a szövegre kell figyelni egy órán keresztül. A felvonás utolsó részében kezd kialakulni a színházi szituáció, mikor találkozik orvos és beteg, felveszik jelmezeiket, de még messze vagyunk attól, hogy színháznak nevezhessük. A második felvonásban kizárólag az orvos és a beteg közötti párbeszédet játsszák el realista stílusban. A nagyszerű színészi játék ellenére sem képes megmozdulni az előadás, Tagirovsky mintha várna valamire. A harmadik felvonásban viszont nagyon szépen kibomlik a rendezői szándék, a jellegzetes orosz színházi nyelv. Horváth Lajos Ottó kellően hozza az elbizonytalanodott, filozofálgató orvost, méltó partnere Béres Miklós m.v., aki mozgatja, katalizálja az eseményeket. Az előadás heves lendületet kap, életre kelnek a díszletelemek, minden és mindenki mozgásban van, Balogh Zsuzsanna Eszter áriájával éri el összművészeti csúcspontját, mint az őrület csodálatos metaforája. Végül minden visszarendeződik, visszakerülnek a székek, és a színészek újból egymás mellett ülve mesélik el a történet végét. Tagirovsky színháza izgalmas, zsigeri lehetne, ha jobban sűrített volna, különösen a legelején. Embert próbálóan hosszú az első két rész, de a harmadik mindenért kárpótol.
A fiatalabb generációt kipipálva az orosz és a német színház mellett legjobban hájpolt lengyel színház felé vettük az irányt. Az Áttűnés szövegkönyvét maga a rendező Waldemar Śmigasiewicz írta. Két ismert lengyel író, Gombrowitz és Schulz műveit használta fel az öregkor és a fiatalkor párhuzamba állításához. A szöveg erős, mégsem koherens. Mivel az elkészült szövegnek nincs íve, gerince, az előadás is lóg a levegőben. Holott az eleje erősen indul, érzékletes képekkel hívják életre az öreg-, és fiatalkor közötti áttűnés illúzióját. Ám fokozatosan veszít erejéből, és a végére teljes unalomba fullad. Pedig a Teatr Powszechny társulata jó, talán az egyik legjobb a mezőnyben.
Mikor a programfüzetben olvastuk, hogy az Akropoliszhoz nem lesz felirat, felszaladt a szemöldökünk. Egy nemzetközi színházi találkozón nincs felirat? Pont egy nehéz, epikus, „zene nélküli operának” aposztrofált műnél? Óriási baklövés. Kaptunk ugyan egy lapocskát, rövid összefoglalóval, és reménykedtünk, hogy talán a rendezés inkább látványra koncentrál, vagy a táncra, vagy bármire, ami nem szöveg. Tévedtünk. Díszlet-jelmez alig, unalmas dialógok-énekek végig. A nézők közül többen távoztak, és nem tudjuk őket hibáztatni. Ha az előadás jó lett volna, feliratozás nélkül is megállja a helyét, de Anna Augustynowicz rendezése nem volt meggyőző.
A sokadik külföldi produkción túl akarva-akaratlanul is azt keressük, van-e olyan, amelyik túlmutat a hazai színházi tradíciókon. Melyik ország tud újszerűen fogalmazni? Melyik rendezőnél jelennek meg az áhított új formák? A MITEM-en kiderült, hogy Àlex Rigola spanyol színházi alkotó feszegeti a határokat, és máshogyan próbál fogalmazni, mint a fesztivál többi résztvevője. Federico Garcia Lorca legnehezebb darabja A közönség egyszerre foglalja magában az elnyomó hatalom bemutatását, az ellene irányuló forradalmat, a homoszexualitás problémakörét, és a színház valódi lényege utáni kutatást. Rigola elementáris látványvilággal dolgozik, maximálisan kiaknázni azonban nem mindig tudja. A színészi játék stiláris, letisztult, fegyelmezett. A nézők dolgát nem könnyíti meg a rendező, mert nem nyújt kapaszkodót a sokszor nehezen követhető szürreális gondolatokhoz és jelenetekhez, így aki kevésbé tud koncentrálni, könnyen lemarad. A markáns és cizellált (valamint nagyon nem közönségbarát) koncepció mégis inspiratív és gondolkodásra késztet. Van benne kraft.
A szervezők idei nagy dobása kétségkívül Thomas Ostermeier meghívása volt, aki a német színház megújítója, a híres berlini Schaubühne rendezője és művészeti vezetője. Ezúttal a svájci Vidy-Lausanne Színházban megrendezett Sirállyal érkezett a fesztiválra, csurig megtöltve a Nemzetit. Ostermeier nem hazudtolta meg önmagát: aprólékosan kidolgozta, elemezte a Sirályt, szereplőket vett ki, más szövegeket illesztett be, új megvilágításba helyezve a többi karaktert. Medvegyenko egyenrangú szereplővé vált, hosszas töprengése a menekülthelyzetről laza fricska. De nem a provokáció a cél. A hangulatot finom líraiság, és mély rezignáltság szövi át. A szereplők sorsát követi a hátsó vásznon folyamatosan változó festmény – kontúrjai, árnyalatai egyre sötétülnek, míg a végén egy teljesen fekete vászonnal nézünk szembe. Csehov figurái itt nem karikatúrák, nagyon is emberiek. Mindannyian esendőek, mindannyian hibáznak, szeretnek, gyűlölnek. Még csak nem is az a kérdés, ki a tehetséges és ki nem. Hanem ki hogyan tud élni a szerelem, művészet lehetőségeivel. Rendező ilyen szívbemarkolóan még nem mutatta be Nyina elméjének megbomlását, és Trepljov csendes beletörődését kilátástalan sorsába. A nézőtéren végig néma csend - ilyet még sehol nem tapasztaltunk. Ostermeier jött, látott, és győzött.
A legnagyobb tanulság az idei MITEM-en, hogy erősíteni kellene a nyugati vonalat (különösen az állandóan megújuló, friss német színház hiányát kell pótolni), illetve alaposabban kellene szűrni a produkciókat, kevesebb, de jobb minőségű előadásokat hozni.
Friss a comment.com-on