Gém Zoltán felcsapta a Közhelyszótárat, és ez elég volt ahhoz, hogy a Tháliában megszülessen egy  előadás. Ha lenne színházi citromdíj, a Starfactory-t aligha lehetne legyőzni.

Gubás Gabi és Kékesi Gábor

Vannak előadások, amelyek újraértelmezik korábbi színházi élményeinket. Akad, amely olyan frenetikus, hogy felülírja a addigi kedvenceink listáját, és születik olyan is, amely új jelentést ad a rossznak. Ilyenkor utólag rehabilitálunk néhány utált estét, gyatra produkciót. Hiszen azok azért ennyire rosszak nem voltak. A legújabb magyar musical, a Starfactory mint színdarab lényegében nem értelmezhető, ilyen ötlettelen közhelyparádét bizony sosem láttunk még színpadon. 

A „cselekmény” egy zenés tehetségkutató kulisszái mögött játszódik, ahol az egymásra mosolygó versenyzők között természetesen kemény harc dúl, szerelmek lobbannak, majd hunynak ki. A nagy esélyes lány kikészül, az ármánykodó hűtlenek nyernek, de végül persze a vesztes profitál hosszú távon, sőt a boldogság is utoléri, míg a győztes a pályán és az ágyban is lejárt lemez lesz. A tanulság pedig az, hogy az efféle tévéműsorok felületesek, nem érdekli őket az egyéniség, a saját zene, csak fröccsöntött percsztárokat gyártanak, akik mindent megtesznek azért, hogy szerepeljenek a Blikk újságban. Az igaz emberek, a valódi sztárok ezzel szemben nem akarnak szerepelni benne, és inkább elhagyott gyárépületekben hódítanák meg a szakmai csúcsokat.

Ha esetleg egy pillanatig elgondolkodnánk a „mondanivalón”, azért jegyezzük meg, hogy színpadra lépő szereplők között nem egyet éppen zenei tehetségkutatókban ismert meg az ország. Kevés álságosabb dolgot lehet elképzelni annál, hogy valaki egy musicalben próbál beszólni az X-faktornak vagy a Megasztárnak, ám közben az ott feltűnt énekesek nevével akarja behozni a közönséget. De a Starfactorynak nem ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy hiába mutatták be, hiába árulják a jegyeket, a darab nem született meg. Horváth Péter rendező a semmit állította színpadra, és az valahogy csak nem akar valaminek látszani. A plakát szerint a szövegkönyv és a zene egyaránt Gém Zoltán munkája. És míg a kilencvenes éveket idéző zene nem egyedi, de korrekt, a szöveg, a dramaturgia (a színlapon dramaturg nem szerepel) olyan végtelenül kiszámítható és banális, mintha nem ember műve lenne, hanem számítógép generálta volna beletáplált közhelyek segítségével. „Miért cukrozod a könnycseppben a sót?” – hangzik el a kérdés, de a Starfactoryból azt is megtudhatjuk, hogy „az élet nagy utazás, minden nap új állomás”, vagy, hogy „a nagybetűs élet tárt karokkal vár”. És amikor már azt hisszük, hogy ezt nem lehet überelni, akkor jön a dal, amelynek refrénje így hangzik: „Apu, ne igyál többet, hisz úgysem tudjuk megváltani a Földet.” Ekkor már tényleg nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, csak próbáljuk magunk elé képzelni azt a pillanatot, amikor e mondatot valaki leírta, és utána úgy érezte, hogy ez jó.

A Starfactory szereplőgárdája húzónevekből és kevéssé ismert fiatalokból áll néhány exmegasztárossal és sorozatszínésszel kiegészítve, lekettőzve. Míg a fiatalok közül többen is (Nagy Adrienn, Kékesi Gábor, Gulyás Attila) jó hanggal és a műfaj igényeinek tulajdonképpen megfelelő színészi játékkal lépnek színpadra, addig a nagyok valósággal alulmúlhatatlanok. A verseny győztesének ambiciózus orosz édesanyját játszó Gubás Gabi időnként elfelejt akcentussal beszélni, alakítása nem több idegesítő ripacskodásnál, a producernek álló jó szándékú újságos és virágos szerepeiben Koltai Róbert és Hunyadkürti István a Szeszélyes évszakok legrosszabb korszakát idézik, jeleneteik láttán egy Maksa-híradót is megváltásnak érezne az ember. Laklóth Aladár az alkoholista apaként gyengélkedik, egyedül a Vida Péter tud a maga módján szórakoztató lenni a műsorvezetővé avanzsáló meleg stylist közhelyszerepében.

Néhány kellemes dallam, néhány jobb sorsra érdemes fiatal: ennyi az új magyar musical mérlegének pozitív oldala. Ám ez túl kevés ahhoz, hogy múlandó életünkből egyetlen estét is a Starfactory-ra tékozoljunk.